Koosán Ildikó : Emilia Plugaru: Színek

Emilia Plugaru
Színek
                        Koosán Ildikó fordítása
 
_ Mama…. hallasz Mama?
– Aludj kis Gilisztám, majd máskor beszélgetünk. 
–  De Mama! Követelőzött a gilisztagyerek, nem akarok aludni!  Azt akarom, hogy beszélgessünk!
– Jól van kis Gilisztám! Nyitotta ki az egyik szemét az öreg giliszta. Miről beszélgessünk?
–  Arról, hogy milyen szép odafenn ..
– Jaj, kis Gilisztám, már annyiszor elmeséltem.
– Még akarom Mama.
– Akkor hallgasd…. és a mamagiliszta belekezdett a  mesébe. Ott fent, suttogta, vagyis a föld felett – egy más világ van. Nem mondom, nálunk is szép, és jó, de nincsenek házak, de ott fenn, ahogy mondtam neked, más…. elsősorban sok a világosság. És van sok- sok szín is. Minden színes. Végül én is megértettem… a színek…. ettől  olyan szép odafent.
– Mama mikor megyünk ki ?
– Jaj, kis Gilisztám/ Hányszor mondjam még? Légy kicsit türelmes. Most tél van, hideg. Elbujtunk a kis házacskánkba, mert megfagynánk. Sok liba és apró élőlény hemzseg odakint amikor meleg van, amikor hideg van behúzódnak az istállóba és alszanak. Gondolom, télidőben a színek is alszanak.
– Így, és most… Hunyd be a szemedet, eléneklek egy dalocskát, és jönnek a kis törpék.
– Nem akarok törpét. Nem félek a hidegtől. Nem tetszik nekem itt.
Bármennyire is nyugodt volt a Mamagiliszta végül is elszakadt a fonál:
– Csillapodj! Kiáltott rá. Fel fogunk menni, amikor hírt adnak és arra lehetőség lesz! Kész! Egy szót se többet! Aludjál!  
– Mama! Kezdi újra a kis Giliszta. Mondd meg… ki fog nekünk hírt adni?
– Értsd meg drágaságom, a föld felett az eget felhők borítják. A felhők különfélék, különböző színűek a különböző nagyságuk miatt,
Mikor tavasz van és az eget sötét felhők takarják, feketék, a legfeketébb felhő veszi a dobot és verni kezdi .Bum. Bum. Bum. Ez a dobszó hozzánk is elhallatszik. Tehát majd akkor beszélgetünk, ha halljuk az ütéseket. Most aludni!
– Maaaama! Hallod? Ugrott ki a kis giliszta az ágyacskájából. A legfeketébb felhő veri a dobot!
– Igen? A Mamagiliszta ezt alig akarta elhinni. Megjött a tavasz?
– Megjött Mama! Megjött! Gyere, menjünk ki!  Gyorsan! Akarom látni a színeket!
–  Nem kis Gilisztám! Még nem…
– De miért! Hazudtál nekem? Akkor…  megyek egyedül, nélküled!
– Állj meg gyerekem! Várj még. Csak egy keveset. Előbb még minden földnek, talajnak nyirkosodnia, puhulnia kell, hogy alagutat tudjunk ásni, ahol ki tudunk csúszni. Ne keseregj, nem
tart soká. A meleg esőcseppek azonnal beszivárognak a talajba. Óh! Mennyire szeretem, mikor a tavaszban először megfürödhetek… mennyire szeretem….
Látod?  A talaj kezd nedvessé válni. Tehát… eljött az ásás ideje.
S a két giliszta megállt egy virágokkal, színekkel teli kertben. A kis Giliszta nem szűnt meg csodálkozni a környezet szépségén.
– Mama, mondta- többé nem megyek haza. Nagyon tetszik itt nekem. Leginkább a virágok tetszenek,
nagyon szépek.
– Ej! Sóhajtott az öreg giliszta. Szép, szép ….de gilisztának a helye a földben van. Ha egy giliszta sok időt tölt a nap sugarai alatt, kiszárad, s még nem is ez a legfontosabb dolog. Nagyon sok veszély kerülget… A ludak, tudd meg, az a legnagyobb rossz. A lu – dak!
– Maaama! Nézd! Milyen csudalény fut felénk?! Milyen kimondhatatlanul mulatságos! S mögötte rengeteg kis arany gombolyag! Megyek, hogy üdvözöljem- kiáltott a kis giliszta, aztán elindult nagy
merészen a kotló fogadására.
– Jaj, kis Gilisztám, mit csinálsz? Esett kétségbe az öregebb, és szégyenkezett amiatt, hogy vissza kellett löknie csemetéjét az alagútba..
Megmenekültünk! fújta ki magát megkönnyebbülten. Ha nem állítottalak volna meg időben… de ne
is beszéljünk róla többet. A legfontosabb, hogy láttad… a színeket.
Gondolom, máskor nem kockáztatunk. Majdnem bekapott a kotló…
Sok dolog történt még a giliszták birodalmában. Ezen az egész napon tovább porhanyósodott a talaj, hogy puha legyen. A kis Giliszta és a Mamagiliszta meg voltak győződve arról, nekik köszönhetően csiráznak ki a porhanyós földből minden tavasszal… a színek.   
 
Poveşti Pentru Copii © 2017
 
2017. július 28.
                                                                                  *
 
Poveşti de Emilia Plugaru
 
 
 Culorile
 
– Mamm… mă auzi mamm?
        – Dormi, Râmel, vorbim altă dată.
        – Mamm! Insistă puiul de râmă. Nu vreau să dorm! Vreau să vorbim!
        – Bine, Râmel! îşi deschide un ochi bătrâna râmă. Despre ce să vorbim?
        – Despre cât de frumos e acolo sus…
        – Vai, Râmel, ţi-am povestit de atâtea ori.
        – Mai vreau, mamm.
        – Atunci ascultă… şi mama-râmă îşi începe povestea. Acolo sus, şopteşte ea, adică deasupra pământului – e o altă lume. Nu zic, şi la noi e bine şi e frumos, căci aici ne este casa, dar acolo, cum sa-ţi spun, e altfel… În primul rând e multă lumină. Şi sunt multe, multe culori. Totul e colorat. Da… În sfârşit am înţeles… Culorile… Iată de ce sus e atât de frumos.
 
        – Mamm, când ieşim afară?
        – Vai Râmel. De câte ori să-ţi zic? Ai niţică răbdare. Acum e iarnă, e frig. Ne-am ascuns în căsuţa noastră ca sa nu îngheţăm. Multe gâze şi vietăţi mici când e cald mişună pe afară, când e frig stau în ţărână şi dorm. Chiar şi culorile pare-se dorm pe vreme de iarnă. Aşa că… Închide ochii, îţi voi cânta un cântecel, iar tu vei face nani.
 
        – Nu vreau nani! Nu-mi pasă de frig! Nu-mi place aici!
        Oricât de calmă ar fi mama-râmă, până la urmă îşi iese din fire:
        – Încetează! strigă ea. Vom merge sus doar când ni se va da de ştire că e posibil! Gata! Nici o vorbă mai mult! Dormi!
        – Mamm, începe iarăşi Râmel. Spune-mi… Cine ne va da de ştire?
        – Înţelegi scumpule, deasupra pământului e cerul cu nori. Norii sunt diferiţi… Adică de diferite culori, de diferite mărimi. Când e primăvară şi cerul se acoperă cu nori negri, tuciurii – norul cel mai important îşi ia toba şi începe să bată: Bah! Bah! Bah! Bah! Toba lui se aude până la noi. Deci vorbim după ce auzim bubuitul. Acum dormi!
 
        – Maaammm! Auzi!? sare Râmel din pătucul său. Norul cel mai important bate din tobă!
        – Da? nu-i vine să creadă mamei-râme. O fi venit primăvara?
        – A venit, maaamm! A venit! Hai sa mergem afară! Repede! Vreau să văd culorile!
        – Nu, Râmel. Încă nu…
        – De ce?! M-ai minţit!? Atunci… plec singur, fără tine!
 
        – Stai, puiule! Aşteaptă! Doar un pic. Mai întâi de toate ţărâna trebuie să devină reavănă, puhavă, ca să putem săpa tunelul prin care ne vom strecura. Nu durează mult. Acuş picăturile calde de ploaie se vor scurge în sol… Ah! E atât de plăcut când faci prima scăldătoare de primăvară… Atât de plăcut… Vezi? Solul începe să devină umed. Deci… putem să pornim săpatul.
 
        Cele două râme stau într-o grădină plină de flori, plină de culori. Micuţul Râmel nu încetează să se minuneze de frumuseţea din jur.
        – Maaamm, zice el, nu mă mai întorc acasă. Îmi place atât de mult aici. Mai ales îmi plac florile… sunt foarte frumoase!
        – Eh, oftează bătrâna râmă. Frumos, frumos… Dar locul unei râme e în pământ. Dacă o râmă stă mult timp sub razele soarelui, se usucă. Şi nici măcar nu acest lucru e cel mai important. Prea multe primejdii ne înconjoară… Găinile, iată răul cel mare. Gă-i-ni-le!
        – Maaaamm! Priveşte! Ce fiinţă ciudată aleargă spre noi?! E nespus de nostimă! Iar în urma ei – o mulţime de ghemuleţe aurii! Mă duc să-i salut! strigă Râmel, apoi porneşte cu îndrăzneală în întâmpinarea cloştii.
        – Vai, Râmel, ce faci!? e disperată râma cea mare, reuşind totuşi să-şi împingă odrasla înapoi în tunel. Am scăpat, răsuflă ea uşurată. Să nu te fi oprit la timp… Dar… să nu mai vorbim. Principalul e că ai văzut… culorile. Cred că altădată nu mai riscăm. Era cât pe ce să ne înghită o cloşcă…
        E mult de lucru în împărăţia râmelor. Toată ziulica acestea fărâmă solul ca să-l facă pufos. Râmel şi mama-râmă sunt convinşi că şi datorită lor din solul pufos răsar în fiecare primăvară… culorile.
                                                           *

Legutóbb szerkesztette - Koosán Ildikó
Szerző Koosán Ildikó 953 Írás
Koosán Ildikó vagyok. Jelenleg Szombathelyen élek.