Boér Péter Pál : Kisslaki László: Doi crapi bătrâni

 

Józsi, crapul matusalemic, abia ce-a înotat vreun kilometru de la graniţă,  când şi-a ridicat capul, adulmecând emoţionat apa. Mustaţa-i tremura de bucurie, iar ochii săi verzi de peşte străluceau puternic. Cu nasul îi dădu un ghiont prietenului său dolofan care gâfâia lângă el.

– Muică! Simţi aroma asta, Kázmér?

– Tocmai pe mine mă întrebi? Bineînţeles c-o simt. Deja la Viena am avut nişte presimţiri în branhii. Józsikám, sincer îţi spun, niciodată n-am mai înghiţit un arsen atât de delicios! Cu toate că, la dezintoxicare, chiar medicul mi-a spus că niciodată n-a bifat un sac de toxine mai ceva ca mine. Învârte-l şi tu mai lent pe sub limbă.

Însă degeaba l-a sfătuit, că intre timp Józsi, cuprins de panică, a înotat înapoi la cei opt sute de bibani juniori rămaşi în urmă care, conform temerilor sale, s-au ancorat tocmai în canalul de evacuare al fabricii de îngrăşăminte. Premoniţia sumbră a bătrânului crap s-a dovedit adevărată. Poate s-o încurce rău dacă tinerilor bibani li se întâmplă ceva. Desigur şi Kázmér o poate păţi, în ciuda faptului că-l are în spate pe amicul său, somnul-boss. Ca expert, chiar el trebuia să avertizeze tinerii asupra pericolului. De aceea au şi primit ei sarcina de a escorta turma de bibani pe calea maturizării, pe vreun râu lent sau un lac liniştit cu apa limpede. Până la urmă au ales Kaposfüred ca destinaţie. De altfel, lacul acela a fost ideea lui Kázmér. Adora acel loc, nu numai pentru că acolo-şi depusese icrele pentru prima oară, cu douăzeci şi cinci de ani în urmă, ci şi pentru apa-i clară şi curată.

Anul trecut, aici a vrut să-şi invite Kázmér prietenul din Regensburg pentru a-i serba aniversarea de patruzeci de ani. Dar, din păcate, a ieşit o tragedie. Pe bătrânelul scandinav, l-a prins un ghid braconier tocmai la Viena.

Józsi, apropiindu-se înot de protejaţii săi, a şi văzut că-i bai mare. Bibanii râdeau fără griji, dansau dezlănţuiţi, se hârjoneau şi, lucru neobişnuit pentru nişte peşti, chiuiau într-o veselie. Părea că nici prin cap nu le trecea sa înoate mai departe.

– Fir-ar al dracului să fie fabrica asta de îngrăşăminte! – înjură Kázmér, ajungându-l din urmă pe Józsi şi privindu-i pe nefericiţii peşti.

– Scoateţi capul din apă şi inspiraţi adânc! – se răsti la adunarea înnebunită.

– Înotaţi mai departe, imediat! – comandă.

Lajcsika, cel care dădea tonul găştii, doar râdea.

– Ce ne tot latră blegul ăsta bătrân? Îi e ciudă pe binele nostru? – însă amuţi imediat când Kázmér, cu corpul său imens de un metru şi jumătate, se apropie de el periculos de mult. Apoi, intimidaţi, au pornit cu toţii, urmând cursul apei. Dar numai până când Lajcsi se împiedică de o babuşcă ameţită. Săraca fugi oripilată, dar şeful găştii imediat s-a aruncat după ea, muşcând de coadă peştele nefericit. Atâta le-a trebuit celorlalţi. Au urmat exemplul lui Lajcsika, iar când Józsi a ajuns acolo ca să-i mâne mai departe, nenorocita de babuşcă fusese devorată complet. În cele din urmă, toţi cei opt sute s-au aliniat, începând să înoate alături de cei doi supraveghetori. Însă după puţin timp, tânărul agitator a strigat din nou:

– Puteţi să înotaţi aşa, băieţi? – şi s-a răsucit într-o parte în apă. Ceilalţi, din ce în ce mai mulţi, l-au imitat. Apoi Lajcsi n-a mai zis nimic, doar s-a lăsat încet pe spate, ridicându-şi burta albă spre lumină. Ei bine, nu ca să se bronzeze, ci pentru că bietul de el n-a mai putut altfel; – aşa obişnuiesc peştii să facă atunci când incidental îşi dau duhul. Apoi apa pur şi simplu l-a ridicat la suprafaţă, ducându-l a vale. În curând, toţi cei şapte sute nouăzeci şi nouă de colegi au ţesut un covor în jurul lui.

– Se pare că ăştia sunt deja pe cont propriu. Nu mai avem probleme cu ei – clătină din cap Kázmér, apoi îngrijoraţi şi tăcuţi au continuat să înoate spre Visegrád. În dimineaţa următoare, într-o gârlă din Budafok i-a găsit un pescar sportiv norocos. Fericit i-a dus acasă pe cei doi bătrâni, pentru că aproape de mal avea un han prosper cu specific pescăresc. A fost liniştit, pentru că atunci când i-a găsit pe mal, ambii se mai zvârcoleau, răvăşind nămolul cu coada.

– Ietete mă! Da’ aista ce-i? – se miră Bitó Vendel, când în dimineaţa următoare ajunse la ramura moartă din Szigetköz şi observă covorul de peşti. Pe alocuri se mai vedeau câteva băltoace de apă sub ei. Bitó cel gospodar a fost tare încântat, întrucât covorul de bibani se afla chiar lângă fâşia lui de teren cât o curea de pantaloni.

– Dracu o să mai cheltuie pe îngrăşăminte – se gândi, apoi luă din remorcă furca pentru fân, răsfirând toţi peştii pe parcela lui de ardei. Ajuns acasă, Bitó se puse pe treabă, luând câteva scânduri şi confecţionând un panou uriaş. Apoi, tacticos, începu să-l picteze pe îndelete cu litere mari, copilăreşti, punându-l pe nepotu-su să le şi caligrafieze.

La începutul verii a afişat panoul improvizat lângă şosea şi, zâmbind pe sub mustaţă, a citit cu mândrie inscripţia:

ARDEI  PROASPĂT! IEFTIN!  PE  LOC!

Iar dedesubt, colorat frumos:

                                                       BITÓ  VENDEL  BIOGRĂDINAR

 

Epilog: Cât l-a costat mai târziu acel panou, este deja o altă, şi mai tristă poveste.

 

 

 

 

 

Kisslaki László

A két vén vadponty 

Józsi, a pontymatuzsálem alig úszott a határtól úgy egy folyó-kilométert, mikor felkapta a fejét és izgatottan szippantgatott a vízben. Bőrbajsza csak úgy remegett az örömtől, és fényesen csillogtak a zöld halszemei. Orrával megbökdöste a mellette szuszogó barátja kövér oldalát.   

– Azannya! Érzed ezt az aromát Kázmér?

– Pont tőlem kérded? Naná hogy érzem. Már Bécsnél volt valami sejtés a kopoltyúmban. Józsikám, én mondom neked, még sose nyeltem ilyen finom arzént! Pedig az elvonóban még a doki is azt mondta, hogy ilyen toxinzsákot, mint én, még életében nem pipált. Forgasd te is lassabban a nyelved alatt.

De hiába tanácsolta, mert közben Józsi pánikszerűen visszaúszott a lemaradt nyolcszáz növendéksügérhez, akik félő, hogy lecövekeltek a műtrágyagyári kifolyócsatornánál. Az öreg pontynak beigazolódott a balsejtelme. Még nagy baja lehet neki, ha történik valami a fiatal sügérekkel. Persze Kázmér is megütheti a bokáját, hiába van a harcsagóré haverja mögötte. Mint szakértőnek, pont neki kellett volna előre figyelmeztetnie a fiatalokat a veszélyre. Azért is kapták a megbízatást, hogy ők kísérjék le a sügércsordát ivarérést tanulni, valami tiszta vizű, lassú folyóba, vagy csendes tóba. Végül is Kaposfüredet választották úti célul. Az a tó egyébként Kázmér ötlete volt. Imádta azt a helyet, s nemcsak azért, mert ott nászozott vagy huszonöt éve először, de a tiszta, áttetsző vizéért is.

Ide akarta tavaly Kázmér a regensburgi barátját meghívni, hogy töltse nála a negyvenedik születésnapját. De sajnos tragédia lett belőle. Az öreg skandináv vénséget, éppen Bécsben fogta ki egy orvhalász kalauz.

 

Józsi, ahogy közelebb úszott védenceihez, már látta, hogy baj történt. A sügérek önfeledten viháncoltak, táncoltak, tréfásan lökdösték egymást, és halhoz szokatlan módon, vidámam visongtak. Szemmel láthatólag eszükbe se jutott továbbúszni.

– Az istenit a rohadt műtrágya gyárnak! – Káromkodta el magát Kázmér, mikor beérte Józsit, és végignézett a szerencsétlen halakon. 

– Ki a fejet a vízből, és mélyet lélegezni! – ordított a meghülyült társaságra.

– Azonnal továbbúszni! – parancsolta.

Lajcsika, a galeri hangadója csak röhögött.

– Mit ugat ez a vén hülye itten nekünk? Irigyli tőlünk a jót? – de elhallgatott, mikor Kázmér fenyegetőleg közelebb úszott hozzá a másfél méteres, hatalmas testével. Erre mindannyian szepegve nekilódultak lefelé a vízen. De csak addig, míg Lajcsi bele nem botlott egy aratévedt bodorkába. Az szegény rémülten menekült, de a gangfőnök rögtön utána vetette magát, és beleharapott a boldogtalan hal farkába. Több se kellett a haveroknak. Ők is követték Lajcsikát, és mire Józsi odaért, hogy továbbnoszogassa őket, már fel is zabálták szőrőstől, bőrőstől a szerencsétlent. De végül is elrendeződtek mind a nyolcszázan, és tisztességesen úsztak a két vezető felügyelete mellett. De egy kis idő után ismét a hangadó ifjonc rikkantott:

– Tudtok így úszni srácok? – és féloldalra fordult a vízben. A többiek is egyre többen utánozták. Aztán Lajcsi már nem szólt, csak lassan hanyatt billent, és fehér hasát fordította a fény felé. Na, nem azért, hogy lebarnuljon, hanem már szegény nem tudott másképp; – mert így szoktak a halak, ha éppen megdöglenek. Aztán már egyszerűen felvetette a víz a felszínre és onnan hullámzott a folyón lefelé. Hamarosan mind a hétszázkilencvenkilenc társa, szőnyeget szőtt köréje.

– Na, ezek már önállósították magukat. Már nincs gond velük – csóválta a fejét Kázmér, s aggódva, szó nélkül úsztak tovább Visegrád felé.

Másnap reggel egy budafoki morotvánál lelt rájuk egy szerencsés sporthorgász. Boldogan vitte haza a két öreget, mert egy jól menő halcsárdája is volt a partközelben. Nyugodt volt, mert mindketten még veregették az iszapot a farkukkal, mikor rájuk bukkant a laposon.

 

 – Na nédd a! Hát e’ meg mi? – álmélkodott Bitó Vendel, mikor reggel kiért a szigetközi holtághoz, és észrevette a halszőnyeget. Azért apró foltokban, itt is, ott is felcsillant még a víz alattuk. Nagyon megörült Bitó gazda, mert éppen a nadrágszíjnyi földje mellett rekedt el a sügérsereg.  

– A franc fog műtrágyára költeni – gondolta, s avval levette az utánfutóról a szénahányót, és szétvillázta a halakat a paprikaföldjén. Mikor hazaért, Bitó avval kezdte, hogy kerített pár deszkát, és egy hatalmas táblát szerkesztett. Lassan, komótosan, ákombákom betűket rajzolt rá, és még ki is cifráztatta az unokájával.

Koranyáron aztán kirakta az országút mellé a tákolmányt, és a bajsza alatt mosolyogva, büszkén olvasta a feliratot hogy:

 

FRISS PAPRIKA!    OLCSÓ! HELYBEN!

Majd alatta kiszínezve:

BITÓ VENDEL BIOKERTÉSZ

 Epilógus: hogy később mibe került a gazdának az a tábla, az már egy másik, szomorúbb történet.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/