Nagy Katalin Erzsébet Szerző
Vezetéknév
Nagy
Keresztnév
Katalin Erzsébet
3 év 9 komment

A lefordított vers a 2014-es vancouveri slam poetry bajnokságról való, s azóta – csak a Button Poetry You Tube csatornáján -, mintegy hat és fél millióan csekkolták. Megpróbálom elképzelni, hogy kezdő 🙂 magyar költőnő verse saját előadásában ekkora nézettséget ér el otthon, de gyéren jön be, biztos a vizualizációs technikámmal van a gond.
Sabrina Benaim:

Explaining My Depression to my Mother

 

10 év 7 komment

Egy szobabels?b?l kúszik felém jöv?m illata,
– nem mintha lehetne egy szobának fonáka -,
de kell ez a szó, hogy látni engedje a fényt,
mi láthatatlanul a falakból árad.
Nem álmodom, de itt e kép
rátapad a retinámra, hogy éltem-e már,
vagy lakhatom még, nem tudom, de érzem,
engem itt várnak.

 

Fekete csipke repedésekb?l egyszer
kibomlik arctalan alak, talán a holdról,
talán egy elmulasztott múltból,
de ezerszer hallottam már,
ismerem érkez? lépteinek zaját.
Átölel, és rám hajol hangtalan,
hogy remeg? ujjaimmal végre
felrajzolhassam vonásait.

 

Összebújunk, ágyunk csak áhítat,
takarónk  forró lehelet-lepel,
s a száraz deszkapadló szomjasan felissza
könnyeink. Föntr?l, a súlyos mennyezetr?l
ránk pereg az álom korma, s végleg
eggyé ringat dallama, míg a falakon túli,
üres világra, utoljára virrad nap,
a lüktet?, vörös óriás.

10 év 15 komment

feszegetem a rázárult látványt
pattanna bel?le egyetlen kép
titkos lehet?ség
kódolt üzenet
és mint meleg vér feltárt sebb?l
elborít a sírás kegyelme
a simogató kézzé gömbölyült fájdalom
de megvakult a képzelet
szemem nem bírja áttetsz?vé fényezni
jeltelenné sötétült tárgyak halmazát
poharam tagadja a szomjúságot
az ágy nem hisz az álmokban
az ajtóm elfelejtette hol lehet a kijárat
tárgyak bezárt koporsók
meghalt a feltámadás
isten ismeretlen helyre távozott
holnapra reggel sem lesz
feküdj mellém akár halottnak
megváltatlan éjszakán
oldozd megkötött lélegzetem
suttogjuk el az arcnélküli viaszbabáknak
a törvénytudók megint tévedtek
egyetlen cseppt?l kiáradhat a tenger

10 év 12 komment

 

hogy semmivé sötétítelek,
már csak a sejtemlékezet szintjén
rezegsz bennem, ahogyan lopva,
fogkrémet eszem, ahogyan te is
kamaszkorodban.
Játszom,
hogy nem te hagytál el,
csak a szavak, ha rólad vallanak,
s mégis lódul az akarat,
hogy néhány pillanatroncsot
a jelenvaló felszínére hozzon,
csöndradar pásztáz
múltmélyben hínáros hajót,
egy volt kapcsolat élménytestét.
A Maros partján
arany-sárga-zöld ragyogás minden,
az ártéri fák, legelész? tehenek,
a f?, folyó, iramló halak.
Sodródok a folyóval mozdulatlan,
a fény, a szél, a hullámok dala

minket lassan összemos.
Rántott csirkét majszolunk, és fonnyadt almát,
de érezzük a természet hatalmát, mint hangtalan

lélegzetvétel, haláltól hazug,

természetes, hogy vagy nekem,
és leszünk örökre,
s látunk dereng? fénykörökre,
amint körbefonják a romvárat
a hegyfokon.
A lépcs?n, felmenet,
fekete galambtoll rejtezett.

Engem várt, érezte,
érkezek, talán sejtette is,
hogy a zöldhasú egylejes mellé elteszem,
hogy Máriaradna örökre velem maradna.
A templomba’ magyarul mise
omlott csontból faragott homlokomra.
Aradon ért az alkonyat,
s a presszó teraszán két konyak úgy hatott,

hogy oldotta a bánatot, mert minden érkezés
távozást ígér, s a fájdalom fája
egyszer égig ér, habár gyönyörmagot
vetettünk, – így bosszulja meg

magát minden tettünk.
A határ felé, százötvennel az S kanyarokban,
becsukott szemmel halni akartam.

Az autó dorombolva falta fel az éjszakát,

a határt Battonyánál léptük át,
és hajnalra ránk hajolt az álom  nyugalma,
félelem nélkül öleltelek,
hol voltam már ezerszer egy veled.
Felejtésföldbe temetlek,
jeltelen sírba, jó halott legyél,
gyászomat bíztasd könnytelen,
könny? közönyre.

 

11 év 22 komment

Mikor már 

Nem adhatsz 
És nem kérhetsz 
És nem csábít semmilyen érdek 
Jelentéstelen kusza halmaz 
Panasztalan-konokul hallgatsz 
És pontokra hullnak a képek 
Tested jeltelen jelmez 
És nincs hatalom mely felment 
P?rén lépdelsz a létnek 
Semmibe omló peremére 
Mártod mélységbe lábad 
Kacéran kacsintasz a halálra 
Simogatod busa fejét egy szörnynek 
Ki sóváran szíved fölé görnyed 
És már magadat sem hívod énnek 
Szóljon ekkor ez utolsó ének: 

Úgy találj rám 
Hogy puha görgetegként 
Omoljon az Ég szememre 
Csontját betakaró húsom légy 
Éjszakám gödrét Te temesd be 
Fuldokló tüd?m eleven lélegzete 
Akadozó szívverésem fölhabzó üteme 
Dermed? sejtjeim éltet? melege 
A mindenség áramlata légy 

Mi áthatol ezer ördöglakaton 
Hallgatásból emelt falakon 
Mint csillag ha hull magába 
Összeroppanva zuhanj belém 
Lassan szület? édes halál 
Lüktet? ponttá legyen e világ 
Zajló csöndesül? hullámverés 
S ha múltam okát t?n?d?n kérded 
Árvaságom jegyajándékként adom néked 
Elmondom én 
Ég? hangtalan torokkal magamban 
Összes poklát 
A nélküledi létnek 
Rákosan ragyogó nyárnak 
Téli éjszakáknak 
Amik dermedt csillagokban áznak 
Minden tétova léptemnek 
Hogyha sírgödrök felé tévednek 
Magánysivatagot 
Hol kövekkel porladva álltam 
Pillanatzárványait 
A mindennapi halálnak 

Úgy találj rám 
H?s tenyereddel 
Lázas homlokom 
Te jegeld el 
Mélytengeri halat 
Marianna árok 
Fogadjon magába 
Halhatatlanságod

Ã?Å¡gy találj rám
11 év Nincs Komment

Mikor már 

Nem adhatsz 
És nem kérhetsz 
És nem csábít semmilyen érdek 

Jelentéstelen kusza halmaz 
Panasztalan-konokul hallgatsz 
És pontokra hullnak a képek 
Tested jeltelen jelmez 
És nincs hatalom mely felment 
P?rén lépdelsz a létnek 
Semmibe omló peremére 
Mártod mélységbe lábad 
Kacéran kacsintasz a halálra 
Simogatod busa fejét egy szörnynek 
Ki sóváran szíved fölé görnyed 
És már magadat sem hívod énnek 
Szóljon ekkor ez utolsó ének: 

Úgy találj rám 
Hogy puha görgetegként 
Omoljon az ég szememre 
Csontját betakaró húsom légy 
Éjszakám gödrét Te temesd be 
Fuldokló tüd?m eleven lélegzete 
Akadozó szívverésem fölhabzó üteme 
Dermed? sejtjeim éltet? melege 
A mindenség áramlata légy 

Mi áthatol ezer ördöglakaton 
Hallgatásból emelt falakon 
Mint csillag ha hull magába 
Összeroppanva zuhanj belém 
Lassan szület? édes halál 
Lüktet? ponttá legyen e világ 
Zajló csöndesül? hullámverés 

Úgy találj rám Te drága 
S míg múltam okát t?n?d?n kérded 
Árvaságom jegyajándékként adom néked 
Elmondom én 
Ég? hangtalan torokkal magamban 
Összes poklát 
A nélküledi létnek 
Rákosan ragyogó nyárnak 
Téli éjszakáknak 
Amik dermedt csillagokban áznak 
Minden tétova léptemnek 
Hogyha sírgödrök felé tévednek 
Magánysivatagot 
Hol kövekkel porladva álltam 
Pillanatzárványait 
A mindennapi halálnak 

Úgy találj rám 
H?s tenyereddel 
Lázas homlokom 
Te jegeld el 
Mélytengeri halat 
Mariana árok 
Fogadjon magába 
Halhatatlanságod

Ã?Å¡gy találj rám
11 év Nincs Komment

Mikor már 

Nem adhatsz 
És nem kérhetsz 
És nem csábít semmilyen érdek 

Jelentéstelen kusza halmaz 
Panasztalan-konokul hallgatsz 
És pontokra hullnak a képek 
Tested jeltelen jelmez 
És nincs hatalom mely felment 
P?rén lépdelsz a létnek 
Semmibe omló peremére 
Mártod mélységbe lábad 
Kacéran kacsintasz a halálra 
Simogatod busa fejét egy szörnynek 
Ki sóváran szíved fölé görnyed 
És már magadat sem hívod énnek 
Szóljon ekkor ez utolsó ének: 

Úgy találj rám 
Hogy puha görgetegként 
Omoljon az ég szememre 
Csontját betakaró húsom légy 
Éjszakám gödrét Te temesd be 
Fuldokló tüd?m eleven lélegzete 
Akadozó szívverésem fölhabzó üteme 
Dermed? sejtjeim éltet? melege 
A mindenség áramlata légy 

Mi áthatol ezer ördöglakaton 
Hallgatásból emelt falakon 
Mint csillag ha hull magába 
Összeroppanva zuhanj belém 
Lassan szület? édes halál 
Lüktet? ponttá legyen e világ 
Zajló csöndesül? hullámverés 

Úgy találj rám Te drága 
S míg múltam okát t?n?d?n kérded 
Árvaságom jegyajándékként adom néked 
Elmondom én 
Ég? hangtalan torokkal magamban 
Összes poklát 
A nélküledi létnek 
Rákosan ragyogó nyárnak 
Téli éjszakáknak 
Amik dermedt csillagokban áznak 
Minden tétova léptemnek 
Hogyha sírgödrök felé tévednek 
Magánysivatagot 
Hol kövekkel porladva álltam 
Pillanatzárványait 
A mindennapi halálnak 

Úgy találj rám 
H?s tenyereddel 
Lázas homlokom 
Te jegeld el 
Mélytengeri halat 
Mariana árok 
Fogadjon magába 
Halhatatlanságod

11 év 12 komment

Álmos, kócos kölyke

ez a mai nap a nyárnak.

A minthák mintái fénytócsákban áznak.

Semmi sem izgat,

mintha minden rendben volna.

Semmi sem áltat,

mintha a felh?k közt igazság trónolna.

Mosógépkattogás öltöget

foltokat a csendre (megint csapágyas). A fotelben

cicák szenderegnek.

Poharamban reggeli kávézásom

történelme szárad, a monitorról

rácsöpög a huszonegyedik század.

Rovar zizzen hajam közé,

amint az elmúlásról írnék,

töri a ritmust

néhány kínrímet bír még

felszínre dobni a képzet, ha lennék képzettebb

írnok, úgy átvészelném

az inzultációt, de így kiakaszt,

mi….t akar ez a semmib?l bekavart,

ez a fekete halálbogár?

Ráébreszthet,

hogy a képzelet nem öncélú játék,

de meghívó, mivel idegen tájékról

vendégeket toborzok?

Átvérezhet egy másik világ,

– ahogyan fiam idéz különös dallamot épp

ujjaival a zongorán.

Ismét megtorpanhat a lendület,

nemléted ívén csúszol 

a semmibe,

és t?n?dve és bután

megint megrögzött

kényszerek után nyúlsz.

11 év 18 komment

Szakadék szélén pengeél f?szál

élesre metszi a h?s leveg?t.

A katlan mélyén szenderg? város

ködpólyába bugyolált csecsem?,

ha fölsírna sem hallanék hangja ide,

hol sziklakatonák közt menetel?

rabnép az erd?, de fohászkodva

szabadságáért a fényre feln?,

fekete felh?k takarta nap

ha kipattan, szivárványból izzó

hidakat ácsol haraggal,

és árnyékkévékbe gy?jti a csöndet

a fenyves szélén.

Ha kopár kedvedhez csak a kék-szürke,

s a méregzöld passzol, ha már vesztes

önmagadra sem haragszol, amit kerestél,

rájössz, hogy seholse’ nincsen,

és elherdáltad sosemvolt kincsed,

a múltadba vezet? emlékút

ha idefut, hazátlanságodból

kivándorolni csak ide tudsz.

Emlékbeli táj, elmémben álmodó,

valóként vetítsen szemem,

s a pillanat igézetében

táguljon jelenné gömbid?,

égjen a távol!

11 év 18 komment

 

Tavaly, december tizenötödikén rájöttem, hogy meg fogok halni.

A felismerés meglepő volt,

mint először belépni egy szobába

mit eddig zárva tartottak előtted,

vagy sokévnyi, keserves nyomor után

nagy összeget nyerni a lottón.

Azóta közelebb jönnek a tárgyak,

és az ég is úgy hajol hozzám,

mintha összebarátkoztunk volna.

A halált kisgyerekkorom óta tudom és félem,

de úgy gondoltam,

hogy ilyesmi mindig csak a TV-ben fordulhat elő,

vagy a szomszéd Mariska nénivel,

esetleg öregapámmal,

de neki fél szeme már úgyis üvegből van.

December tizenötödike óta minden megváltozott.

Látom a macskáim tekintetében, hogy befogadtak.

A tücskök is szeretnek.

Az akácvirágoknak pedig jó íze van,

a nagy, tömött, lila fürtök

a legfinomabbak, – az a néhány

bogár nem számít.

 

Nagy Katalin Erzsébet Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.