Nagy Katalin Erzsébet : Emlékbeli táj

Szakadék szélén pengeél f?szál

élesre metszi a h?s leveg?t.

A katlan mélyén szenderg? város

ködpólyába bugyolált csecsem?,

ha fölsírna sem hallanék hangja ide,

hol sziklakatonák közt menetel?

rabnép az erd?, de fohászkodva

szabadságáért a fényre feln?,

fekete felh?k takarta nap

ha kipattan, szivárványból izzó

hidakat ácsol haraggal,

és árnyékkévékbe gy?jti a csöndet

a fenyves szélén.

Ha kopár kedvedhez csak a kék-szürke,

s a méregzöld passzol, ha már vesztes

önmagadra sem haragszol, amit kerestél,

rájössz, hogy seholse’ nincsen,

és elherdáltad sosemvolt kincsed,

a múltadba vezet? emlékút

ha idefut, hazátlanságodból

kivándorolni csak ide tudsz.

Emlékbeli táj, elmémben álmodó,

valóként vetítsen szemem,

s a pillanat igézetében

táguljon jelenné gömbid?,

égjen a távol!

Legutóbb szerkesztette - Nagy Katalin Erzsébet
Szerző Nagy Katalin Erzsébet 13 Írás
A tegnapok állig gombolkozva ólomkabátokba vonulnak vonulnak vonulnak az emlékezet peremén. Egyszer elérkeznek Nincsenmost országba. Ahol összeszűkül a tér mint fénybe fulladt pupilla és nem lombosodik lélegzet néma sikoltásként visszhangzik csak tüdőben. Csonttá fagyott surrogás szárnycsapások peregnek egyre égbe szorult madarak tollahegyéről. Megállt a folyó partjai sodródnak mentében. Kőmúlt koppan törik szakad vérzik tíz körmöm ahogyan törmelékéből kikaparnálak. Ragyogna tengerillatú ölelésed. Rozsdás tábla integet; Vigyázat! ÃÂlomomlásveszély. http://www.youtube.com/watch?v=gnc2APruqps&feature=player_embedded