Vogl Anikó Szerző
Vezetéknév
Vogl
Keresztnév
Anikó
7 év 3 komment

Inni megy hat barna tehén

   (Minden kis hal buborékot fúj a szitakötőre).

Csobban az első a víz peremén,

   Követi öt, suhintva farkával…

Iváshoz hajol tizenkét barna tehén  

   (Minden kis hal odébb úszik) –

Hat a vízből és hat a víz tetején;

A folyón föl-le egy kék-fekete fecske szárnyal.

 

 ——–

az angol eredetI:

Summer Afternoon

 

Six brown cows walk down to drink

   (All the little fishes blew bubbles at the may-fly).

Splash goes the first as he comes to the brink,

   Swish go the tails of the five who follow…

Twelve brown cows bend drinking there

   (All the little fishes went waggle-tail, waggle-tail) –

Six from the water and six from the air;

Up and down the river darts a blue-black swallow.

 

 

7 év 3 komment

 

Hogy nevezzem
Kedves kis pelémet?
Csöpp a szeme,
De a farka tekintélyes.

Néha Szörnyű Jánosnak nevezem,
Mert a farka végtelen –
Végtelen –
Végtelen.

Néha úgy nevezem, Szörnyű Jancsi,
Mert a farka a háta végéig hajlik.
És néha úgy hívom, Szörnyű Jakab,
Szereti, ha tőlem más nevet kaphat….

De azt hiszem, Jimnek nevezem,
Mert nagyon szeretem.

 – – – – –

The Christening

What shall I call
My dear little dormouse?
His eyes are small,
But his tail is e-nor-mouse.

I sometimes call him Terrible John,
‘Cos his tail goes on –
And on –
And on.
And I sometimes call him Terrible Jack,
‘Cos his tail goes on to the end of his back.
And I sometimes call him Terrible James,
‘Cos he says he likes me calling him names…
But I think I shall call him Jim,
‘Cos I am fond of him.

 

10 év 4 komment

angol gyerekvers ( fordítás )

 

 

 

Ha krokodilt látsz a parton

Nehogy bottal riogasd;

Szép mosolya meg ne hasson,

Jól vigyázz, ne simogasd.

Míg alszik a Nílus-parton,

Gyengébb, soványabb egyre;

Ha meglát majd, nincsen pardon

A vacsira lesz kedve.

 

 

 

 

       az eredeti, angol m?:

  If you should meet a crocodile…

If you should meet a crocodile
Don’t take a stick and poke him;
Ignore the welcome in his smile,
Be careful not to stroke him.
For as he sleeps upon the Nile,
He thinner gets and thinner;
And whene’er you meet a crocodile
He’s ready for his dinner.

 

 

10 év 10 komment

 

Északi szél fúj, zizzen az ág,

nem melegít egy lenge kabát.

Táncol a légben száz falevél,

rásüt a nap még, arcomig ér.

Hallom a földnek néma szavát,

csönd-csoda hangú, régi dalát.

Hallja a szél is, bájosan int:

„Készül a tél már!” – s álmokat hint.

Látom, a kék fenn hogy ragyog ott

tartja a fáradt napkorongot.

Fázik a lelkem, tükre a tó,

hűs kavics süllyed, mélybe maró.

Bölcs a sok állat, tudja, mi vár,

tölti a kamrát, messze a nyár.

Lassul az élet, bújik a vad,

hull majd a hó, mindent elaltat.

 

10 év 8 komment

Jenny Joseph (1932 – ) brit költ?, újságíró. Egy BBC-közvélemény-kutatás szerint a 20. század legnépszer?bb verse a fordításom alapját képez? m?ve.

 

 

 

Ha öregasszony leszek, lilát hordok majd,

Piros kalappal, ami nem áll jól nekem,

A nyugdíjam brandy-re, nyári keszty?re költöm

És szatén szandálra, s azt mondom, nem telik vajra.

Leülök a járdára, ha fáradt vagyok,

Falok a bolti kóstolón és vészcseng?ket nyomok

És botommal zörgetem a rácsokat

Kárpótlom magam józan ifjúságomért.

Kimegyek majd az es?be papucsban

És virágot szedek mások kertjében

És köpni tanulok.

 

Szörny? ingeket hordhatsz, kövérebb lehetsz

Egy szuszra másfél kiló kolbászt ehetsz

Vagy egy hétig csak kenyeret uborkával

És tollat, ceruzát, söralátétet gy?jthetsz dobozban.

 

De most meleg ruhát kell viselnünk

Fizetni a lakbért, nem káromkodni az utcán

És jó példát mutatni a gyerekeknek.

Vacsoravendégeket hívunk és újságot olvasunk.

 

De talán most kéne gyakorolnom kicsit?

Hogy akik ismernek, ne riadjanak meg

Ha hirtelen öreg leszek és lilát hordok.

 

 

 

 

Jenny Joseph:

 

 Warning

When I am an old woman I shall wear purple
With a red hat which doesn’t go, and doesn’t suit me.
And I shall spend my pension on brandy and summer gloves
And satin sandals, and say we’ve no money for butter.
I shall sit down on the pavement when I’m tired
And gobble up samples in shops and press alarm bells
And run my stick along the public railings
And make up for the sobriety of my youth.
I shall go out in my slippers in the rain
And pick flowers in other people’s gardens
And learn to spit.

You can wear terrible shirts and grow more fat
And eat three pounds of sausages at a go
Or only bread and pickle for a week
And hoard pens and pencils and beermats and things in boxes.

But now we must have clothes that keep us dry
And pay our rent and not swear in the street
And set a good example for the children.
We must have friends to dinner and read the papers.

But maybe I ought to practice a little now?
So people who know me are not too shocked and surprised
When suddenly I am old, and start to wear purple.

 

 

 

 

10 év Nincs Komment

testvérem fotója

 

 

Bennem láthatod azt az évszakot

Ha pár sárga levél, vagy egy se, leng

A hidegben remeg? ágakon,

Kopár kórusban madárdal nem zeng.

Bennem látod e napnak alkonyát,

Mint a napszállta Nyugaton, halvány,

Mit éji sötét visz lassan tovább,

Mindent elaltat, akár a halál.

Bennem látod e t?znek parázsát,

Mely ifjúsága hamvain nyugszik,

Hol lelke elszáll, halálos ágyán,

Mi régen táplálta, immár pusztít.

     Szerelmed er?södik, ezt látva

     Hogy szeresd, kit elhagysz nemsokára.

 

 

 

az eredeti, angol m?:

Shakespeare: Sonnet 73

 

That time of year thou may’st in me behold
When yellow leaves, or none, or few, do hang
Upon those boughs which shake against the cold,
Bare ruin’d choirs, where late the sweet birds sang.
In me thou see’st the twilight of such day,
As after sunset fadeth in the west,
Which by-and-by black night doth take away,
Death’s second self, that seals up all in rest.
In me thou see’st the glowing of such fire,
That on the ashes of his youth doth lie,
As the death-bed whereon it must expire,
Consum’d with that which it was nourish’d by.
     This thou perceiv’st, which makes thy love more strong
     To love that well which thou must leave ere long.

————————————–

 

Kedves Szerz?! Magam nem mernék nekihasalni egy fordításnak, így aztán mindennem? irigység nélkül mondhatom, ez a fordítás nem lett az igazi. Nem egyszer? szöveg, de szól. A tiéd nem.

 

10 év 6 komment

a kép testvérem fotója

 

Volt egy angol hölgy, Samantha,

folyton a padlót kaparta.

Egy évig csak ásott,

mikor nagy fényt látott:

„Szavamra! Ez már Jakarta!”

 

 

11 év 8 komment

Anne legkitartóbb és legh?ségesebb Barátainak (is), türelmükért elismeréssel és köszönettel

L. M. Montgomery (1874-1942) kanadai írón?, hazánkban f?leg a m?veib?l készült “Anna” és “Váratlan utazás” c. filmsorozatok révén ismert. 1908-ban megjelent regényéb?l (Anne of Green Gables) készített fordításommal az ? békebeli, idilli világát szeretném felidézni.

 

 

V. fejezet

 

Anne története

 

 

–   Tudja – mondta Anne bizalmasan -, elhatároztam, hogy élvezni fogom ezt a kocsikázást. Az a tapasztalatom, hogy szinte mindig élvezhetjük a dolgokat, ha szilárdan elhatározzuk, hogy élvezni fogjuk. Persze szilárdan el kell határoznunk. Amíg kocsikázunk, nem fogok arra gondolni, hogy visszamegyek az árvaházba. Csak a kocsikázásra fogok gondolni. Ó, nézze, ott kinyílt egy kis korai vadrózsa! Hát nem pompás? Nem gondolja, hogy boldog, amiért rózsa lehet? Nem lenne remek, ha a rózsák beszélni tudnának? Biztos vagyok benne, hogy olyan pompás dolgokat mondhatnának nekünk. És nem a rózsaszín a legelragadóbb szín a világon? Nagyon szeretem, de nem viselhetem. A vörös hajúak nem viselhetnek rózsaszínt, még képzeletben sem. Ismert valaha valakit, akinek vörös haja volt fiatalkorában, de más szín? lett, amikor feln?tt?

– Nem, nem hiszem, hogy ismertem – mondta Marilla könyörtelenül -, és azt sem tartom valószín?nek, hogy a te esetedben ez történjen.

Anne sóhajtott.

– Nos, még egy reményem odalett. „Az életem az eltemetett remények kész temet?je.” Ezt a mondatot olvastam egyszer egy könyvben, és magamnak mondogatom, hogy megvigasztalódjak, amikor csak csalódom bármiben.

– Nem látom, mi ebben a vigasztaló – mondta Marilla.

– Mert olyan kedvesen és romantikusan hangzik, mintha egy könyv h?sn?je lennék, tudja. Annyira imádom a romantikus dolgokat, és egy eltemetett reményekkel teli temet? olyan romantikus, mint amilyet csak képzelni lehet, ugye? Nagyon örülök, hogy van egy ilyenem. Átmegyünk a Fényl? Vizek Taván ma?

– Nem megyünk át Barry taván, ha ez az, amit Fényl? Vizek Taván értesz. A parti úton megyünk.

– A parti út szépen hangzik – mondta Anne álmodozón. – Olyan szép, mint amilyennek hangzik? Amikor kimondta, „parti út”, láttam a lelki szemeimmel, abban a pillanatban! És a Fehér Homok is kellemes név; de nem tetszik annyira, mint Avonlea. Avonlea pompás név. Úgy zenél, mint a muzsika. Milyen messze van a Fehér Homok?

 – Öt mérföld; és mivel nyilvánvalóan beszélni akarsz, akár valamilyen céllal is beszélhetnél, ha elmondanád nekem, mit tudsz magadról.

– Ó, amit tudok magamról, azt nem érdemes elmondani – mondta Anne buzgón. – Ha hagyná, hogy elmondjam, amit elképzelek magamról, sokkal-sokkal érdekesebbnek tartaná.

– Nem, nem kérek a képzelgéseidb?l. Csak ragaszkodj a puszta tényekhez. Kezdd az elején. Hol születtél, és hány éves vagy?

– Tizenegy voltam tavaly márciusban – mondta Anne, egy kis sóhajjal belenyugodva a puszta tényekbe. – És Bolingbroke-ban születtem, Nova Scotiaban. Az apámat Walter Shirley-nek hívták, és tanár volt a bolingbroke-i középiskolában. Az anyámat Bertha Shirley-nek hívták. Hát nem pompás név a Walter és a Bertha? Annyira örülök, hogy a szüleimnek szép nevük volt. Igazán szégyenletes lenne, ha valakinek az apját – nos, mondjuk Jedediásnak hívnák, nemde?

– Az hiszem, nem számít, hogy hívnak valakit, ha rendesen viselkedik – mondta Marilla, aki felszólítva érezte magát, hogy egy jó és hasznos tanulságot a lány lelkébe véssen.

– Nos, nem tudom. – Anne elgondolkodott. – Olvastam egyszer egy könyvben, hogy a rózsa bármilyen más néven is olyan illatos lenne, de sohasem tudtam ezt elhinni. Nem hiszem, hogy egy rózsa olyan szép lenne, ha bogáncsnak vagy káposztának hívnák. Feltételezem, hogy az apám akkor is jó ember lehetett volna, ha Jedediásnak hívják; de biztos vagyok benne, hogy ez megpróbáltatás lett volna. Nos, az anyám is a középiskolában tanított, de amikor feleségül ment az apámhoz, abbahagyta a tanítást, persze. Egy férj elég kötelezettség volt. Mrs. Thomas szerint olyanok voltak, mint a kisgyerekek, és olyan szegények, mint a templom egere. Egy icpici sárga házikóban éltek Bolingbroke-ban. Sohasem láttam azt a házat, de több ezerszer elképzeltem. Azt hiszem, lonc lehetett a nappali ablaka fölött, és orgona az el?kertben, és gyöngyvirág a kapu mellett. Igen, és muszlinfüggöny az összes ablakban. A muszlinfüggönyök olyan hangulatossá tesznek egy házat. Abban a házban születtem. Mrs. Thomas azt mondja, én voltam a legcsúnyább kisbaba, akit valaha látott, olyan vézna és kicsi és csupa szem voltam, de anya azt gondolta, tökéletesen szép vagyok. Úgy hiszem, egy anya ezt jobban el tudja dönteni, mint egy n?, aki csak súrolni jött, nem gondolja? Örülök, hogy végül is elégedett volt velem, szomorú lennék, ha azt gondolnám, hogy csalódást jelentettem neki – mert nem élt sokáig azután, tudja. Elvitte a láz, amikor csak három hónapos voltam. Bárcsak elég hosszú ideig élt volna ahhoz, hogy emlékezhetnék rá, anyának hívtam. Azt hiszem, olyan szép lenne azt mondani: „anya”, nem gondolja? Apa is meghalt a láztól négy nappal azután. Így árván maradtam, és az embereknek megállt az esze, így mondta Mrs. Thomas, mit csináljanak velem. Látja, már akkor sem akart engem senki. Úgy t?nik, ez a végzetem. Apa és anya mindketten messzir?l jöttek, és közismert volt, hogy nincs él? rokonuk. Végül Mrs. Thomas azt mondta, magához vesz engem, bár szegény volt, és a férje részeges. Mesterségesen táplált engem. Tudja, miért lesznek jobbak azok az emberek, akiket mesterségesen tápláltak, mint azok, akiket nem? Mert mindig, amikor szemtelen voltam, Mrs. Thomas szemrehányóan megkérdezte, hogy lehetek ilyen rossz lány, amikor mesterségesen táplált engem.

– Mr. Thomas és a felesége elköltöztek Boligbroke-ból Marysville-be, és velük éltem nyolc éves koromig. Segítettem gondozni a Thomas gyerekeket – négy közülük fiatalabb volt nálam – és megmondom magának, hogy sok gondozás kellett nekik. Aztán Mr Thomas meghalt, mert egy vonat alá esett, és az anyja felajánlotta, hogy magához veszi Mrs. Thomast és a gyerekeket, de nem akart engem. Mrs. Thomasnak megállt az esze – így mondta -, hogy mit csináljon velem. Aztán Mrs. Hammond a folyó mell?l jött, és azt mondta, elvisz engem, látta, hogy ügyes vagyok a gyerekekkel, és felmentem a folyón, és vele éltem egy kis tisztáson a fák között. Nagyon elhagyott hely volt. Biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna ott élni, ha nem lett volna képzel?er?m. Mr. Hammond egy kis f?résztelepen dolgozott arrafelé, és Mrs. Hammondnak nyolc gyereke volt. Három ikerpárja. Mérsékelten szeretem a kisbabákat, de ikrek háromszor egymás után, az túl sok. Ezt határozottan megmondtam Mrs. Hammondnak, amikor az utolsó pár megérkezett. Olyan borzasztóan elfáradtam, amikor cipeltem ?ket.

– Fenn a folyónál éltem Mrs. Hammonddal több, mint két évig, és akkor Mr. Hammond meghalt, és Mrs. Hammond feladta a háztartást. Szétosztotta a gyerekeit a rokonai között, és elment az Államokba. A hopetown-i árvaházba kellett mennem, mert senki nem akart elvinni. Az árvaházban sem akartak engem, azt mondták, már amúgy is túlzsúfolt. De fel kellett venniük, és négy hónapig ott voltam, amíg Mrs. Spencer megérkezett.

Anne egy újabb sóhajjal fejezte be, ezúttal megkönnyebbülve. Nyilvánvalóan nem szeretett beszélni a tapasztalatairól abban a világban, amely nem akarta ?t.

– Jártál valaha iskolába? – kérdezte Marilla, a vörösessárga kancát a parti útra irányítva.

– Nem sokat. Egy keveset jártam az utolsó évben, amikor Mrs. Thomasnál voltam. Amikor fenn a folyónál laktam, olyan messze voltunk az iskolától, hogy télen nem tudtam odamenni, nyáron pedig vakáció volt, ezért csak tavasszal és ?sszel tudtam járni. De természetesen jártam, amíg az árvaházban voltam. Egészen jól tudok olvasni, és nagyon sok verset tudok fejb?l – „A hohenlindeni csatá”-t és az „Edinburgh Flodden után”-t, a „Rajnai Bingen”-t és sokat a „Tó asszonyá”-ból és „Az évszakok” nagyobbik részét, James Thompsontól. Nem szereti a költészetet, amit?l borsódzik a háta? Van egy m? az ötödikes olvasókönyvben, a „Lengyelország bukása”, ami tele van izgalmakkal. Persze, én nem tanultam az ötödikes olvasókönyvb?l – csak a negyedikesb?l – de a nagylányok kölcsönadták nekem a könyvüket, hogy olvashassam.

– Azok a n?k – Mrs. Thomas és Mrs. Hammond – jók voltak hozzád? – kérdezte Marilla, és a szeme sarkából nézte Anne-t.

– Ó-ó-ó – habozott Anne. Érzékeny kis arca hirtelen élénkvörösre pirult, és zavartan nézett.

– Ó, ?k jók akartak lenni – tudom, hogy olyan jók és kedvesek akartak lenni, amennyire csak lehet. És amikor az emberek jók akarnak lenni velünk, nem bánjuk, ha nem egészen azok – mindig. Nekik is sok gondjuk volt, tudja. Nagyon meger?ltet?, ha valakinek részeges férje van, tudja; és nagyon meger?ltet? háromszor egymás után ikreket szülni, nem gondolja? De biztos vagyok benne, hogy jók akartak lenni hozzám.

Marilla nem kérdezett többet. Anne dicshimnuszokat zengett a parti útról, és Marilla szórakozottan vezette a kancát, miközben mélyen elmerengett magában. Szívét hirtelen a gyermek iránti szánalom kavarta fel. Milyen sóvárgó, szeretetlen élete volt – robotolás, szegénység és nélkülözés; mert Marilla elég éles esz? volt, hogy Anne történetében a sorok között olvasson, és megsejtse az igazságot. Nem csoda, ha a lány annyira boldog volt, hogy egy igazi otthon lehet?sége lebegett el?tte. Kár, hogy vissza kell küldeni ?t. Mi lenne, ha ?, Marilla, eleget tenne Matthew megmagyarázhatatlan szeszélyének, és engedné, hogy a lány maradjon? Matthew-nak erre fájt a foga, és a gyerek kedves, tanítható kis teremtésnek látszott.

– Túl sokat beszél – gondolta Marilla -, de talán err?l le lehet szoktatni. És semmi durva vagy slendrián nincs abban, amit mond. Hölgyhöz méltó a lány. Valószín?, hogy a családja kedves volt.

A parti út „erd?s és vad és elhagyatott” volt. Jobbra erdei feny?k s?r? bozótja n?tt, kedélyük egészen töretlen volt az öböl fel?l érkez? széllel való küzdelem hosszú évei alatt. Balra a meredek, vörös homokk? sziklák álltak, helyenként olyan közel az úthoz, hogy egy kevésbé határozott kanca, mint a vörösessárga, próbára tette volna a mögötte ül? emberek idegeit. Lent, a sziklák lábánál tajték koptatta kövek kupacai vagy kis homokos öblök voltak, kavics-berakással, az óceán ékszereiként; azon túl a tenger, csillogó és kék, felette szálltak a sirályok, szárnytollaik ezüstösen villantak a napfényben.

– Nem csodálatos a tenger? – kérdezte Anne, feleszmélve hosszú, tágra nyílt szem? csendjéb?l. – Egyszer, amikor Maysville-ben éltem, Mr. Thomas kibérelt egy expresszvagont, és mindannyiunkat a tízmérföldnyire lév? tengerpartra vitt, hogy ott töltsük a napot. A nap minden percét élveztem, még akkor is, ha egész végig a gyerekekre kellett vigyáznom. Boldog álmokban újra átéltem, éveken keresztül. De ez a part szebb, mint Marysville-ben. Nem nagyszer?ek azok a sirályok? Szeretne sirály lenni? Én azt hiszem, szeretnék – mármint, ha nem lehetnék lány. Nem gondolja, hogy szép lehet napkeltekor felébredni, és a víz felett szárnyalni, és arra messze, a csodás kékség felett egész nap, és aztán éjszaka visszarepülni a fészekbe? Ó, én pont el tudom képzelni magamat így. Milyen nagy ház az ott elöl, kérem?

– Az a Fehér Homok Szálló. Mr. Kirke vezeti, de a szezon még nem kezd?dött el. Rengeteg amerikai jön ide a nyárra. Azt gondolják, ez a part pont megfelel?.

– Attól tartottam, az talán Mrs. Spencer háza – mondta Anne gyászosan. – Nem akarok odaérni. Valahogy úgy t?nik, mintha az lenne mindennek a vége.

        

 

 

 

11 év 7 komment

eredetileg angolul készített írásom magyar változata

        

Volt egyszer egy fiatal férfi, a harmincas éveiben járt. Egy kis faluban élt, egyedül. Nem szerette más emberek társaságát, ezért inkább sok kutyát, macskát és galambot tartott. Simon – mert így hívták a férfit – minden nap egy kis sétát tett, vagy száz méterre elment egy közeli helyre a faluban, aztán hazatért. Magas volt, sötét hajú. Sokat olvasott, és örökké kritizálta az embereket.

Egy nap, amikor szokásos útját járta, találkozott egy fiatal lánnyal. Sz?ke haja és álmodozó, szürke szeme volt. Simon nagyon meglep?dött, mert még sohasem látta ezt a lányt, és azt gondolta, egy ilyen kis faluban már bizonyára találkozott minden lakóval. A lány nagyon furcsának t?nt. Igen alacsony volt, és úgy nézett Simonra, mintha egyenesen a szívébe és gondolataiba látott volna. Azt mondta, Helenának hívják, és szeretne valami érdekeset mutatni. Habár Simon általában nem érintkezett az emberekkel és rettenetesen zavarba jött mások társaságában, meglepetten vette észre, hogy kedveli ezt a kis lányt, és nincs az a kellemetlen érzés a torkában, ami általában volt.

Helena kézen fogta a férfit, és egy árnyas, nagy fákkal borított helyre vitte a falu szélére, ahol Simon még sohasem járt. Nagyon különösnek találta a kis ösvényt, mert úgy t?nt, mintha korábban nem is lett volna ott. Legalábbis nem emlékezett rá. Az ösvény mellett egy kis házikó állt, és Helena odavezette Simont. Amikor beléptek, a férfi egy öregasszonyt látott a félhomályban, aki f?zött valamit.

– Tehát te vagy az a híres ember – szólt az asszony.

– Tévedsz. Egyáltalán nem vagyok híres. Az egyik legtartózkodóbb ember vagyok a világon – felelte a férfi.

– Ó, te tévedsz. Arról vagy híres, hogy nem találkozol senkivel, mindenféle kapcsolatot kerülsz az emberekkel, és örökké csak kritizálod ?ket.

– Nos, ez igaz. Nem szeretek mindenféle népek közé vegyülni, csak azért, mert ez a szokás.  Jobban szeretek a házamban maradni, és a világ folyásán elmélkedni a szobám magányában – mondta Simon.

– Akkor talán sohasem gondoltál arra, hogy vannak emberek, akiknek szükségük lenne a te társaságodra. Legf?bb ideje, hogy megváltozz. Csukd be a szemed egy pillanatra, kérlek!

Simon úgy tett, ahogy az asszony mondta. Valami kellemeset, puhát érzett a szemén, aminek nagyon finom illata volt. Azután kinyitotta a szemét.

Az öregasszony, a fiatal lány és a házikó az ösvénynél mind elt?nt. Simon az ágyában feküdt, és nagyon furcsán érezte magát.

– Biztosan csak álmodtam – gondolta. – Milyen különös álom!

Felkelt az ágyból, és elkezdett reggelit készíteni magának. Amikor körülnézett, a házban minden fényesnek és der?snek t?nt számára. Mintha a tárgyak rámosolyogtak volna. Kiment a kertbe, és észrevette, hogy érti, mit gondolnak az állatai. Rá kellett jönnie, hogy nincsenek túl jó véleménnyel róla.

Az az álom és az a nap örökre megváltoztatta Simon életét. Ett?l kezdve sokkal jobban értette a világot, az embereket és az állatokat. Megértette érzéseiket, örömüket és bánatukat. Elkezdett beszélgetni a szomszédaival, és segített nekik. Néhány héttel kés?bb már élvezte mások társaságát, és az egyik legkedveltebb ember lett a faluban. Boldogan élt, míg meg nem halt.

 

 

11 év 6 komment

Edward Lear (1812-1888) író és grafikus, leginkább abszurd humoráról, limerickjeiről és képtelen verseiről ismert. Eme limerickje a “The Book of Nonsense” (Képtelenségek könyve) egyik darabja.

 

Volt egy Öreg Úr egy dombon,
Szinte soha sem ült nyugton;
Fel-le vitte lába,
S nagyija kabátja
Ékesítette őt a dombon.

 

 az eredeti vers angolul:

 

There was an Old Man on a hill,
Who seldom, if ever, stood still;
He ran up and down
In his grandmother’s gown,
Which adorned that Old Man on a hill.

Vogl Anikó Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.