L. M. Montgomery (1874-1942) kanadai írón?, hazánkban f?leg a m?veib?l készült „Anna” és „Váratlan utazás” c. filmsorozatok révén ismert. 1908-ban megjelent regényéb?l (Anne of Green Gables) készített fordításommal az ? békebeli, idilli világát szeretném felidézni.
V. fejezet
Anne története
– Tudja – mondta Anne bizalmasan -, elhatároztam, hogy élvezni fogom ezt a kocsikázást. Az a tapasztalatom, hogy szinte mindig élvezhetjük a dolgokat, ha szilárdan elhatározzuk, hogy élvezni fogjuk. Persze szilárdan el kell határoznunk. Amíg kocsikázunk, nem fogok arra gondolni, hogy visszamegyek az árvaházba. Csak a kocsikázásra fogok gondolni. Ó, nézze, ott kinyílt egy kis korai vadrózsa! Hát nem pompás? Nem gondolja, hogy boldog, amiért rózsa lehet? Nem lenne remek, ha a rózsák beszélni tudnának? Biztos vagyok benne, hogy olyan pompás dolgokat mondhatnának nekünk. És nem a rózsaszín a legelragadóbb szín a világon? Nagyon szeretem, de nem viselhetem. A vörös hajúak nem viselhetnek rózsaszínt, még képzeletben sem. Ismert valaha valakit, akinek vörös haja volt fiatalkorában, de más szín? lett, amikor feln?tt?
– Nem, nem hiszem, hogy ismertem – mondta Marilla könyörtelenül -, és azt sem tartom valószín?nek, hogy a te esetedben ez történjen.
Anne sóhajtott.
– Nos, még egy reményem odalett. „Az életem az eltemetett remények kész temet?je.” Ezt a mondatot olvastam egyszer egy könyvben, és magamnak mondogatom, hogy megvigasztalódjak, amikor csak csalódom bármiben.
– Nem látom, mi ebben a vigasztaló – mondta Marilla.
– Mert olyan kedvesen és romantikusan hangzik, mintha egy könyv h?sn?je lennék, tudja. Annyira imádom a romantikus dolgokat, és egy eltemetett reményekkel teli temet? olyan romantikus, mint amilyet csak képzelni lehet, ugye? Nagyon örülök, hogy van egy ilyenem. Átmegyünk a Fényl? Vizek Taván ma?
– Nem megyünk át Barry taván, ha ez az, amit Fényl? Vizek Taván értesz. A parti úton megyünk.
– A parti út szépen hangzik – mondta Anne álmodozón. – Olyan szép, mint amilyennek hangzik? Amikor kimondta, „parti út”, láttam a lelki szemeimmel, abban a pillanatban! És a Fehér Homok is kellemes név; de nem tetszik annyira, mint Avonlea. Avonlea pompás név. Úgy zenél, mint a muzsika. Milyen messze van a Fehér Homok?
– Öt mérföld; és mivel nyilvánvalóan beszélni akarsz, akár valamilyen céllal is beszélhetnél, ha elmondanád nekem, mit tudsz magadról.
– Ó, amit tudok magamról, azt nem érdemes elmondani – mondta Anne buzgón. – Ha hagyná, hogy elmondjam, amit elképzelek magamról, sokkal-sokkal érdekesebbnek tartaná.
– Nem, nem kérek a képzelgéseidb?l. Csak ragaszkodj a puszta tényekhez. Kezdd az elején. Hol születtél, és hány éves vagy?
– Tizenegy voltam tavaly márciusban – mondta Anne, egy kis sóhajjal belenyugodva a puszta tényekbe. – És Bolingbroke-ban születtem, Nova Scotiaban. Az apámat Walter Shirley-nek hívták, és tanár volt a bolingbroke-i középiskolában. Az anyámat Bertha Shirley-nek hívták. Hát nem pompás név a Walter és a Bertha? Annyira örülök, hogy a szüleimnek szép nevük volt. Igazán szégyenletes lenne, ha valakinek az apját – nos, mondjuk Jedediásnak hívnák, nemde?
– Az hiszem, nem számít, hogy hívnak valakit, ha rendesen viselkedik – mondta Marilla, aki felszólítva érezte magát, hogy egy jó és hasznos tanulságot a lány lelkébe véssen.
– Nos, nem tudom. – Anne elgondolkodott. – Olvastam egyszer egy könyvben, hogy a rózsa bármilyen más néven is olyan illatos lenne, de sohasem tudtam ezt elhinni. Nem hiszem, hogy egy rózsa olyan szép lenne, ha bogáncsnak vagy káposztának hívnák. Feltételezem, hogy az apám akkor is jó ember lehetett volna, ha Jedediásnak hívják; de biztos vagyok benne, hogy ez megpróbáltatás lett volna. Nos, az anyám is a középiskolában tanított, de amikor feleségül ment az apámhoz, abbahagyta a tanítást, persze. Egy férj elég kötelezettség volt. Mrs. Thomas szerint olyanok voltak, mint a kisgyerekek, és olyan szegények, mint a templom egere. Egy icpici sárga házikóban éltek Bolingbroke-ban. Sohasem láttam azt a házat, de több ezerszer elképzeltem. Azt hiszem, lonc lehetett a nappali ablaka fölött, és orgona az el?kertben, és gyöngyvirág a kapu mellett. Igen, és muszlinfüggöny az összes ablakban. A muszlinfüggönyök olyan hangulatossá tesznek egy házat. Abban a házban születtem. Mrs. Thomas azt mondja, én voltam a legcsúnyább kisbaba, akit valaha látott, olyan vézna és kicsi és csupa szem voltam, de anya azt gondolta, tökéletesen szép vagyok. Úgy hiszem, egy anya ezt jobban el tudja dönteni, mint egy n?, aki csak súrolni jött, nem gondolja? Örülök, hogy végül is elégedett volt velem, szomorú lennék, ha azt gondolnám, hogy csalódást jelentettem neki – mert nem élt sokáig azután, tudja. Elvitte a láz, amikor csak három hónapos voltam. Bárcsak elég hosszú ideig élt volna ahhoz, hogy emlékezhetnék rá, anyának hívtam. Azt hiszem, olyan szép lenne azt mondani: „anya”, nem gondolja? Apa is meghalt a láztól négy nappal azután. Így árván maradtam, és az embereknek megállt az esze, így mondta Mrs. Thomas, mit csináljanak velem. Látja, már akkor sem akart engem senki. Úgy t?nik, ez a végzetem. Apa és anya mindketten messzir?l jöttek, és közismert volt, hogy nincs él? rokonuk. Végül Mrs. Thomas azt mondta, magához vesz engem, bár szegény volt, és a férje részeges. Mesterségesen táplált engem. Tudja, miért lesznek jobbak azok az emberek, akiket mesterségesen tápláltak, mint azok, akiket nem? Mert mindig, amikor szemtelen voltam, Mrs. Thomas szemrehányóan megkérdezte, hogy lehetek ilyen rossz lány, amikor mesterségesen táplált engem.
– Mr. Thomas és a felesége elköltöztek Boligbroke-ból Marysville-be, és velük éltem nyolc éves koromig. Segítettem gondozni a Thomas gyerekeket – négy közülük fiatalabb volt nálam – és megmondom magának, hogy sok gondozás kellett nekik. Aztán Mr Thomas meghalt, mert egy vonat alá esett, és az anyja felajánlotta, hogy magához veszi Mrs. Thomast és a gyerekeket, de nem akart engem. Mrs. Thomasnak megállt az esze – így mondta -, hogy mit csináljon velem. Aztán Mrs. Hammond a folyó mell?l jött, és azt mondta, elvisz engem, látta, hogy ügyes vagyok a gyerekekkel, és felmentem a folyón, és vele éltem egy kis tisztáson a fák között. Nagyon elhagyott hely volt. Biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna ott élni, ha nem lett volna képzel?er?m. Mr. Hammond egy kis f?résztelepen dolgozott arrafelé, és Mrs. Hammondnak nyolc gyereke volt. Három ikerpárja. Mérsékelten szeretem a kisbabákat, de ikrek háromszor egymás után, az túl sok. Ezt határozottan megmondtam Mrs. Hammondnak, amikor az utolsó pár megérkezett. Olyan borzasztóan elfáradtam, amikor cipeltem ?ket.
– Fenn a folyónál éltem Mrs. Hammonddal több, mint két évig, és akkor Mr. Hammond meghalt, és Mrs. Hammond feladta a háztartást. Szétosztotta a gyerekeit a rokonai között, és elment az Államokba. A hopetown-i árvaházba kellett mennem, mert senki nem akart elvinni. Az árvaházban sem akartak engem, azt mondták, már amúgy is túlzsúfolt. De fel kellett venniük, és négy hónapig ott voltam, amíg Mrs. Spencer megérkezett.
Anne egy újabb sóhajjal fejezte be, ezúttal megkönnyebbülve. Nyilvánvalóan nem szeretett beszélni a tapasztalatairól abban a világban, amely nem akarta ?t.
– Jártál valaha iskolába? – kérdezte Marilla, a vörösessárga kancát a parti útra irányítva.
– Nem sokat. Egy keveset jártam az utolsó évben, amikor Mrs. Thomasnál voltam. Amikor fenn a folyónál laktam, olyan messze voltunk az iskolától, hogy télen nem tudtam odamenni, nyáron pedig vakáció volt, ezért csak tavasszal és ?sszel tudtam járni. De természetesen jártam, amíg az árvaházban voltam. Egészen jól tudok olvasni, és nagyon sok verset tudok fejb?l – „A hohenlindeni csatá”-t és az „Edinburgh Flodden után”-t, a „Rajnai Bingen”-t és sokat a „Tó asszonyá”-ból és „Az évszakok” nagyobbik részét, James Thompsontól. Nem szereti a költészetet, amit?l borsódzik a háta? Van egy m? az ötödikes olvasókönyvben, a „Lengyelország bukása”, ami tele van izgalmakkal. Persze, én nem tanultam az ötödikes olvasókönyvb?l – csak a negyedikesb?l – de a nagylányok kölcsönadták nekem a könyvüket, hogy olvashassam.
– Azok a n?k – Mrs. Thomas és Mrs. Hammond – jók voltak hozzád? – kérdezte Marilla, és a szeme sarkából nézte Anne-t.
– Ó-ó-ó – habozott Anne. Érzékeny kis arca hirtelen élénkvörösre pirult, és zavartan nézett.
– Ó, ?k jók akartak lenni – tudom, hogy olyan jók és kedvesek akartak lenni, amennyire csak lehet. És amikor az emberek jók akarnak lenni velünk, nem bánjuk, ha nem egészen azok – mindig. Nekik is sok gondjuk volt, tudja. Nagyon meger?ltet?, ha valakinek részeges férje van, tudja; és nagyon meger?ltet? háromszor egymás után ikreket szülni, nem gondolja? De biztos vagyok benne, hogy jók akartak lenni hozzám.
Marilla nem kérdezett többet. Anne dicshimnuszokat zengett a parti útról, és Marilla szórakozottan vezette a kancát, miközben mélyen elmerengett magában. Szívét hirtelen a gyermek iránti szánalom kavarta fel. Milyen sóvárgó, szeretetlen élete volt – robotolás, szegénység és nélkülözés; mert Marilla elég éles esz? volt, hogy Anne történetében a sorok között olvasson, és megsejtse az igazságot. Nem csoda, ha a lány annyira boldog volt, hogy egy igazi otthon lehet?sége lebegett el?tte. Kár, hogy vissza kell küldeni ?t. Mi lenne, ha ?, Marilla, eleget tenne Matthew megmagyarázhatatlan szeszélyének, és engedné, hogy a lány maradjon? Matthew-nak erre fájt a foga, és a gyerek kedves, tanítható kis teremtésnek látszott.
– Túl sokat beszél – gondolta Marilla -, de talán err?l le lehet szoktatni. És semmi durva vagy slendrián nincs abban, amit mond. Hölgyhöz méltó a lány. Valószín?, hogy a családja kedves volt.
A parti út „erd?s és vad és elhagyatott” volt. Jobbra erdei feny?k s?r? bozótja n?tt, kedélyük egészen töretlen volt az öböl fel?l érkez? széllel való küzdelem hosszú évei alatt. Balra a meredek, vörös homokk? sziklák álltak, helyenként olyan közel az úthoz, hogy egy kevésbé határozott kanca, mint a vörösessárga, próbára tette volna a mögötte ül? emberek idegeit. Lent, a sziklák lábánál tajték koptatta kövek kupacai vagy kis homokos öblök voltak, kavics-berakással, az óceán ékszereiként; azon túl a tenger, csillogó és kék, felette szálltak a sirályok, szárnytollaik ezüstösen villantak a napfényben.
– Nem csodálatos a tenger? – kérdezte Anne, feleszmélve hosszú, tágra nyílt szem? csendjéb?l. – Egyszer, amikor Maysville-ben éltem, Mr. Thomas kibérelt egy expresszvagont, és mindannyiunkat a tízmérföldnyire lév? tengerpartra vitt, hogy ott töltsük a napot. A nap minden percét élveztem, még akkor is, ha egész végig a gyerekekre kellett vigyáznom. Boldog álmokban újra átéltem, éveken keresztül. De ez a part szebb, mint Marysville-ben. Nem nagyszer?ek azok a sirályok? Szeretne sirály lenni? Én azt hiszem, szeretnék – mármint, ha nem lehetnék lány. Nem gondolja, hogy szép lehet napkeltekor felébredni, és a víz felett szárnyalni, és arra messze, a csodás kékség felett egész nap, és aztán éjszaka visszarepülni a fészekbe? Ó, én pont el tudom képzelni magamat így. Milyen nagy ház az ott elöl, kérem?
– Az a Fehér Homok Szálló. Mr. Kirke vezeti, de a szezon még nem kezd?dött el. Rengeteg amerikai jön ide a nyárra. Azt gondolják, ez a part pont megfelel?.
– Attól tartottam, az talán Mrs. Spencer háza – mondta Anne gyászosan. – Nem akarok odaérni. Valahogy úgy t?nik, mintha az lenne mindennek a vége.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: Vogl Anikó
