azt hiszem egyszer?en
lebecsültem a pillanatot
mert veled egyszer sem
szeretkezni épp annyira jó
mint benned az összes
hazugságom és éjjelente
azon kapom magam
hogy visszatartott lélegzettel
rögzítem a pózt amiben
utoljára láttalak
arcok nélkül meztelen
folyton kopott frázisokba burkolom
a napot. és ki tudja hányszor
akarlak majd megbontani.
látod? lassan hozzád vakulok.
aztán ösvények meg homok és csak
ösztön hogy percenként változom.
néha még koppan
lassan kimértem
bel?lem is valami tiszta
valami új és valami annyira
ismer?s mozdulat
ami közel tud vinni
a valósághoz és néha nehéz
elhinnem hogy mindennek
épp így kell lennie
épp ennyire bonyolultnak
már nem kéknek
csak valami halvány derengésnek
oszlopokkal és boltívvel
vállamtól válladig
feszült várakozásban a
tudathasadás peremén
igazából
elképzelni sem mered és
igazából egyetlen vékony
vonalka a valóság és igazából
csak közel kéne jönnöd
hogy végleg holnap legyen és
azt hiszem te mindig
túl értelmesen kerested
a válaszokat meg a sötétben
tapogatózás miértjeit nélkülem és
majd ha egyszer kiegyenesedsz
és kisimítod az öregedés
apró ráncait és megint úgy tudsz majd
körbe nézni mint egy boldog gyerek
akkor majd én is elhiszem hogy
végérvényesen túlléptünk egymáson
tegnap kicsit visszafordult
a délután és bepiszkolódtunk
ahogy komolyan próbáltuk
megfejteni a kapcsolatok
kuszaságát miértekkel
ölelkeztünk és a cigarettafüstben
észre sem vettük hogyan
kering körülöttünk az
egymáshoz vonzódás
p.s:
tudod néha még szeretek váratlanul
betoppanni az életedbe és
boldognak hinni minden
mozdulatod
szaggatott villanások
a megbonthatatlanság küszöbén.
ez voltál. és talán
nem is neked képzeltem
egyszer?re a világot.
hát kirohantam magamból és
már csak tenyered halvány
körvonalát látom.
*
ritmusban telnek a napok.
medd? a fény a falakon és
nem tudom miért képzelem
kicsinek magam. talán elfáradva
könnyebb túllépnem rajtad.
*
ha most itt lennél
csak hagynám történni
a dolgokat.
kibogozhatatlanul.
nem a védőháló hiánya miatt
és nem is az ugrástól való félelem
miatt maradtam a pillanat
szélén hamis talapzaton
csak úgy egészen miattad és
azt hiszem még mindig várom
hogy nekifutásból meglökj
ígérem
nem
kiabálok
azt hittem
ha újra rohanok és
kigombolok minden
létez? gombot
majd elsuhan felettünk
ez az örökös kapkodás
ez a ki – be állapot és
végre egyedül ülhetek azon
a vékonyka padon
mindenféle megfelelés nélkül
és nem gy?lölöm majd
annyira a hallgatásod meg azt
a kerítés mögötti világot
amib?l állandóan kirekeszt az id?
egyszer?en
(szeretnélek
lefürdetni
lemosni
a szennyet
csak Téged
hagyni
meg)
/a d?ltbet?s rész, Széll Zsófi Források c. verséb?l való/
persze tegnap sem láttad
hogy megint ugyanazt
az egyetlen szót kontúroztad
magadra és csak bukdácsoltál
mintha értenéd miért
pont ott kezd?dik a küls? kör széle
és ugyanúgy féltél mint eddig
hogy érezhetsz valami egészen mást is
a világból valami folytonos ismétl?dést
valamit ami igazából sosem lehetek én
…most lépj túl magadon és
ne keress több halált
néha még látszik és
gyógyszerszagok között
keresi a másik lehet?séget
hogy szédületes sebességgel
át tudjon mászni egyik világból
a másikba aztán fura grimaszba
görnyed valami ikon el?tt
amin se szín se érzés
csak vakfoltszer? képzelgések
és az sem véletlen hogy épp
háttal az ajtónak akadtam rád
