Vezetéknév
Zengő
3 év 15 komment

Verscsokor Csók István – Támár c. festményére

Hullócsillag

Koosán Ildikó

 

                                      nem bibliai, a korszak adott,
                                      díszes fotel, faragott, barokk, csipkék;
                                      félig fekvő akt, széttárja ingét,
                                      meztelen testével kiszolgáltatott
 
                                      felperzselt virág; arcára közöny
                                      s az örök Évák friss fájdalma szépül,
                                      ez jut rá a dolgok lényegéből,
                                      tisztán látható, nem várja más öröm
 
                                      mégsem érződik még a rohadás
                                      a csók, a vágy, mint vérvörös palást
                                      lángját amíg az enyészetnek adja
 
                                      szétporlik a fásult szürkeségbe
                                      s úgy robban majd emlékként a vérbe
                                      mint hullócsillag száz meg száz darabja
 
  
 
                                    

 

Támár

Bakos Erika

 

Vérpiros gyalázat az ágyadon,

gyolcsruhád széttépett halom.

Arcodon szürke mélabú árnyalat,

– sértett önérzet gyűlölt vágyat ad.

 

Tarka szoknyán körmeid nyoma,

egy szégyenfolt lesz a bűn záloga.

Mögötted bezárattak az ajtók,

enervált őrület fakasztott jajszót.

 

Testeden cipeled a próféciát,

az erőszakot sokan családban élik át.

Áldozat a jövő, mindennek vége,

„így múlik el a világ dicsősége”.

 

 

 

Kényszer

Serfőző Attila

 

Miközben a fájdalom hűl,

menny’ dalom átkot ordibál,

(ma) a mindenséget fogom át, de

lelkem  peremére lapu-harmat ül…

 

 

 

 

engedj magadhoz

Szulimán Eleonóra

imbolygok az őrület határán
félek
hol vagy most jó anyám
vágyom ölelésed
álmatlan éjjeleken látlak
hófehér gyolcs ruhában
anyám megöl a szégyen
nincs éjjelem
nincs nappalom
nem találok menedéket

hol vagy ifjúságom
szépségem
vonzerőm
mindenem elveszett

átkozott legyen a nap
amikor Amnón megfogant
átkozott legyen a perc
amikor bűnbe csalt

anyám
egyetlenem
 legdrágább kincsem
e földi létben
engedj magadhoz

 

 

 

Distancia

Mészáros László

 

 

egy istenarcú ember

az emberarcú istennek pózol

embertelenül szelíden

egy istentelen ragyogásban

 

a szegfejek működnek,

a csillagok nem

 

 

 

Támár

Győri Irén

 

Dávid király szűz leánya Támár, kinek nincsen párja

Megrontotta buja bátyja, buja bátyja, féltestvére

Saját vére – saját vére

 

Hasogatott tarka szoknya: hamuval szórt, átok rajta

Aki a lányt megrontotta Amnon herceg, Dávid fia

Átok rajta – átok rajta

 

Absolonnak édes vére, Támár volt a büszkesége

Amnon e nőt megkívánta, utána meg megvetette

Megvetette – megvetette

 

Absolon ezt nem állhatta, féltestvérét levágatta

Levágatta, megölette, Amnon életét elvesztette.

Megtehette– megtehette

 

Hasogatott tarka szoknya, nő szemérmét nem takarja

Nem takarja, hamu fedi, könnye szégyenét nem mossa

Pecsét rajta – pecsét rajta

 

 

Támár és Amnon

Radnó György

 

 

“Kelj fel, eredj dolgodra.”

mordult fel Dávid fia

bűn nedveit magán hordva.

 

Körmeiben tépett posztó

véres szerződés, gyarló

vélt szerelme szertefoszló.

 

A bíbor bűn megszületett?

templomodba gyónni mehetsz,

bocsánat jár, mindenkinek.

 

Ha jól is teszed dolgodat,

nem fáj az örök kárhozat,

csak cseléd kell új magadnak.

 

Szeress s gyűlöletté válhat,

ha Te Támárt feláldoztad,

szerelem ez, gyűlölet mag?

 

 

 

3 év 36 komment

 

 

Kedves Szerzőtársak, 

 

 

legyen meg a ti akaratotok, folytatódjunk. Az aktuális játékhoz választott képet Csók István jegyzi, a címe Támár. Akár még utána is olvashatunk. 

 

A szabály a régi, alcímnek írjátok ki, hogy Zengő, így akadálymentesen találkozhatunk a főoldalon. Ha kiverseltük magunkat, csokrétába gyűjtöm a beérkezett munkákat és felteszem ide, hadd szépelljenek tovább együtt az utókornak. 

 

 

Jó játékot nekünk! 

 

6 év 4 komment

 

 

 

Bökvers

Dudás Sándor

 

Nógathatsz, Tibor! Óh, a vers –

hát erről lehet egy életen át vitánk,

ám tudd, én nem a kedvedért

írok s engem elismerhet a szép jövő!

 

 

Valóm-kérdés

Sárközi Mariann

 

Gyűlöllek, te alaptalan,
kártékony szerelem! Tudd, ami szívemen
s ily’ formán feszül, azt imák
– úgy, mint kedvgyomot – oldják. Milyen élet az,

hogy bánat terem ott, ahol
gazdát lelhet a vágyíz – aromája méz –
majd lelkébe vigaszt csal, és
ösztönnel születik meg, mi jelen mosoly.

Vallottam magamat. Valóm.
Próbáltam, hogy önöm pont beleférjen. Én
nem hittem, velem is tehet
fárasztót, ami csók, mit sose’ kaphatok.

Mámort inna alaktalan
szomj, szájam peremén – már nagyon ég, elég -:
téged, mert te vagy az, kitől
megváltozna egóm. Mondd, mikor érkezel?

 

 

a dalnok bukása

Szilágyi Erzsébet

 

most már látja szemem, mit érsz
dölyföd majd’ az eget verdesi szárnyalón
más költőt sose hordozott
hátán szittya vidék, sőt az egész világ –

állítod s fejeden babér
önként tetted e díszt fődre kitüntetőn
minden dalnokot elpüfölsz
hozzád mérni ki vágy’ verseivel magát

s jő ím bátran egy éltes úr
lantjában csoda dal, ritmusa újszerű
hősünk reszket, e vers különb!
szólíts: “Aszklepiádész!”, nevetek, ha nyersz.

 

 

 Vágy és lét

Szepesi Zsuzsanna

 

Vágyak lángjaitól a lét
százszor hamvad el, és éled is újra, mert
álom hajtja – keresve célt…
hol nem lesz idegen, nélküled érkező.

 

 

Várlak

Zajácz Edina

 

Hányszor volt üres ágyam, és
hányszor kértem, egyél, míg lepedőnyi  jut.
Téged vár ma is éjruhám,
telt Holdad maradok, s vagy cicomátlan Ég.

 

 

 

Szikra

Mészáros László

 

Kéken habzik a lég felém.

Áttetsző vagy, akár fényderes utca, míg

némán surran az éj alá

mennykő-vert tereken. Szikra a vágy, ne félj!

 

 

 Október hat

Bakos Erika

 

 
Elvérzett seb a múlt. Halál
járt némán Aradon, s gyászba borult a nép.
Alvadt-vér pipacsok tövén
hősök lelke zokog nincstelenül. – Ma még…

 

 

Őszi alkony

Sonkoly Éva

 

Rég rám lát, nem is érzi már,

válláról a napfény átsuhan, álmodó,

látványát gyorsan, átfutón

párássá teszik már, ághegyen kék cinkék.

 

 

 

Őszi éj

Sylvester Anita

 

 

Jöttem fázva az ősz ölén,
bágyadtan szomorú dallamot énekelt
fák hulló levelén a park;
minden sírt, ahogy én – tegnapom alkonyán.

Dermedt tájban a hold fehér
tányérján ragyogó fény szalutált felém;
békét adva a táj sötét
árnyjátéka fölé – gömbje finom helyén.

Rád gondoltam, ahogy szökött
testemből az erő -, lelkemen ott maradt
arcod szép vonalú nyomán
csillagképbe futó nesztelen őszi éj.

 

 

 Nem tudom

Szikora Zsó – zsoszi

 

 

vannak vállamon álmodón
elszédült napok és nem tudom olykor én
választottam e hogy legyél
vagy vágyunk ereink esküje által él

 

 

 

 

 

 

 

 

Ugye nem felejtettetek még el…?! :)
6 év 9 komment

Úgy láttam, az előző fordulónak hármasságának igen nagy sikere volt, megmaradunk ennél, jó? Megint adok e

6 év 17 komment

 

Provence vihar előtt

Radnai István

 

 

az okker érik az útszegély zöld

poros az út haragos az ég

mintha viharos esőre várna a föld

a fény nem aludt ki még

 

lám, a festő agyából szállnak

madarak éhes seregélyek öreg varjak

bizseregnek az idegek az állat

kezd kitörni minden részeg hajlam

 

nem is részegség a délvidéki nap

mely agylágyító és az égető szél

melyre a mistral felel mely harap

s amelynek sötét lelkéről a kép beszél

 

talán meglopták a madarak

talán a nappalból kergetik az éjbe

ecset palettát ragad s mire észbe kap

hullámzó vonalak vergődnek a kéjre

 

milyen erőteljes minden ecsetvonás

csak a festő lelke gyenge

kit elhagyott az egyetlen megmaradt barát

ez a kór amit képe is látni enged

 

madarak madarak szálljatok fel

távozzatok az ég peremén túl messze

a halál és az agybomlás oly közel

s a remény az életösztön veszve

 

még nincs hiszen a kép eladó

és felkínálva eladó a lélek

madarak gonosz madarak riadó

süketen bár de minden szót értek

 

értem a károgást bár nincs még itt az aratás

a festő után halok peng mert feni a kaszát

madarak madarak tovább tovább mert feni a kaszát

 

 

 

Pontos végzet

Dudás Sándor

 

 

Előtte a táj.

Állványon vászon,

keze ügyében festék.

 

Magányok

tükröződnek.

 

Tekintettel befogott

részen fókuszál,

vakságba lát,

összefog szét-irányt,

kezében

toporzékolnak

a mozdulatok.

 

De még vár.

 

Megindul a szél,

sárga hullámzást

szöktetnek

erőteljes vonások.

Sötétkéken kavarog

a vészjósló ég.

A hullámzó életen három felé

ágazó út fekszik,

sehovába vezetők.

Zöldjük mintha nem volna,

harsányságuk leinti hű anyjuk,

a vágyait visszafogó barna föld.

 

Távolban felszállnak         

a varjak,

jósmadarak,

vészmadarak,

mintha dörrenésre,

mintha előre tudnának

valamit,

magabiztosan közelednek,          

betöltik a hallhatást:

kár, KÁR, KÁRRR –

kitárt szárnyaik

véje

ék alakú csapongás.          

 

Még néhány vonás

és Ember a vásznon,

úgy hogy nem ő maga

van rajta,

hanem

a művész pontos végzete:

az össz-harcban

megállított idő!

 

A mű pedig

elindul világgá,

jövőkbe viszi

az örökjelent.

 

 

 

Nyomtalan

Szikora Zsó – zsoszi

 

Álmot kergető utak mentén,
aranyló kalászai közt a létnek,
barázdák közé szorult fogak
vágyteli harapásai kísérnek,
de benned már nem hagynak nyomot.
 
Kéklő messzeség váj húsodba utolszor,
mielőtt eltűnne előled végleg,
feketén gomolygó varjúsereg
indul felderíteni a terepet.

 

 

 

 

Varjak a búzamezőn

Sylvester Anita

 

Búzamezőben száz varjú száll
kévék aranyán feketében.
Az élet dús földjein kaszál
vad vihart jósló messzi égen
a mindent learató halál.

Úton halad a messzi ködbe
a végtelent nyitó pillanat.
Éjen gomolygó légbe öltve
lágy szívekbe vésve itt maraszt
egy léleknyi időt örökre.

 

 

 

 

Utolsó kép

Bakos Erika

 

Lyukasra vájták a varjak az ég
sötét vásznát, résein átfolyik
a bolygók fénye, s a hideg tintakék
égen, meghízott hold bolyong.
Ráncos idő üszkös búzát hajlít,
okkerszín foltja szétterült,
rojtjába zöld-barna mintát csomóz
a nyár, majd szennyével elvegyül.
Fentről károgás riaszt,
e hang megtöri a csöndet, hol az
égre dobott fekete gombok egyre
közelebb jönnek, mint Hitchcock
madarai, húst tépnek láthatatlanul.
Őrület pillanata ez, az ember
utolsó ecsetvonása…

 

 

 

Örök szárny

Marthi Anna

 

örök szárnyakat kapunk

a szerelmesek jelenében

félelmek fájó dalainkban

révülő csendes értelemmel

testünk is fáradtan összenő

 együtt alszunk el Istennel

 

 

 

 

A semmi sarjai

Mészáros László

 

Fekete hajszálait hullajtja a nyár,

s ebben az ürességgel teli világban

míg a nélkülözhetetlen homály vibrál,

nem surran illat, csak elszáradt virág van

 

a koszorúba font teremtés ágain.

Ahogy csurranó égbolt emlőin a kalász,

s mint a kenyér, tudjuk, mennyire rág a kín,

ha bimbózó szívünkben zöldül ki a gyász,

 

csontkeretünkben fészkel, viharzik a csend:

a semmi kitaszított sarjai vagyunk.

Nem nehezedik arcunkra szín, míg a rend

olcsó fáklyáiból láng-álmokat rakunk

 

a körös-körül lengő végtelen ködén.

Hogy lenn a sárban tisztán lássunk és halljak,

Én, akinek egyre megy öltelen ölén:

a szárnyatlan terhek galambok vagy varjak.

 

 

 

 

 Feletted

Zajácz Edina

 

Múlt szeretők felettünk a varjak,
rajtuk fekete konfekcióruha.
Kárörvendő, bús fejüket nézem,
szemük kopogó,
fagyott jégszem.
Én  meztelen maradtam és halvány,
túlcsordult nyarunkon
egy irracionális hatvány.
Sejtjeim sorban meghajolnak érted,
s míg kalászok fénykévéjében fürdünk,
feletted minden ítéletet összetépek.

 

 

 

CIPRUSOKTÓL TÁVOL

D. Bencze Erzsébet

 

Párnám csücskén elárvul a vágy,

a rámtelepedő sötét varjúfelhő
szárnyával betemet, halált kaszál. –
Megfakult kévében hallgat a kalász.
Elveszett illúzióm világa messzi,
sötéten kavarognak lázálmom színei.
Az egykor aranysárga gabona megdől,
horizontra kúszik az auvers-i mezőn.

Mélyviolára vált az ég alja,
ezernyi folt, repedés rajta. –
A csillagok fényei homlokomra égnek,
háborgó lelkem talpig feketében.
Végtelen félelmek kísértenek,
rongyosra szaggatják az éjjelt.
Fénytelen ködlények közt járok,
fennakadva reszketek egy száraz ágon…

Hess innen, hess madár! Hagyjatok egyedül! 
(Egy sem menekül, itt köröznek szüntelenül…) 
Meghasadt szövevény-reményem
a fellegekbe gázol. Látom sorsomat:
felkelt holtakkal a varjak közösen kárognak: 
Életeddel fizetsz! Áldozat leszel te is, emberfia! 
Felszántanám könnyeimmel a rögös földet, 
de szabad-e zokogni egy szegény festőnek? 

Hova repül bolyongó lelkem, 
ha sebzett vágyam mégis teljesül?!
Izzó búzatáblák felett remeg az ecset, 
a forró szél csonka fülembe süvít, 
elhomályosult agyam a végtelenre nyit; 
a semmi maradéka lesz testem, 
hollók vájják ki a szemem. – 
Kinek hiányzom, ha palettám nem lángol? 
Csak egy múló pillanat emlékeztet rám, 
ha képeimen feltámad a misztrál. – 

Jobb talán így, még épelméjű vagyok,
kezemben tartom megmaradt sorsom.
Ellobban a tűz, csendben kihuny a szikra…
Erős márványszívem úgyis meghasadna 
lángnyelvű ciprusaimtól távol. – 
Drága Theo, ugye odaátról továbbra 
is mesélsz terveidről, és beszámolsz, 
elkelt-el a Varjak a búzamezőn,
és megírod majd, hány frankot érne akkor 
egy csontvázamra feszített provence-i vászon?

 

 

 

 

Tépett színek

Bakkné Szentesi Csilla

 

Varjak metszenek 

győzelmi jelet a tájba,

ahogy veled elszállnak 

a ringó kalászok felett.

 

Én, az örökké árva

megyek szívembe 

a semmit zárva.

Üres palettámon 

hiába babrál ecset.

 

Ahol fészke volt e tájnak,

az együttből a sárga 

minden színt kiszorít.

Már nem festünk vágyat, kínt

haragos kék alatt.

 

Utamon búzavirág-szemek 

követnek, de a viharos szelet 

nem bírják a szárak. 

Már zöld fűszálak 

sem mutatnak reményt.

 

De amíg haldoklik 

a széltől szaggatott sárga,

fülemben tovább lüktet 

szíved dobbanása,

s nekem te maradsz 

a mennyből tépett kék.

 

 

 

 

Sugallat

Schifter Attila

 

Hiába  sárgáim  örvénylő  melege:

az  ismeretlen,  fagyos  kékség  felé

abszintzöld  utat  nyit  rajtuk  keresztül  a  Halál,

ahogy  magához  int  penészes  keze,

mely  reám  várakozott  időtlen,  henyén,

akár  az  Oise  partján  a  hűs  békanyál.

 

‘S  nem  riasztja  virágaim  napszirom – kereke

szárnyas  hírnökeinek  gyászhangú  seregét

–  bekötött  fülembe  nekrológot  kiabál

mind  és  szememet  kutatja  mohó  szeme  –

ismeri  megfellebbezhetetlen  erejét:

holnapra  lélektelen  vegyületekké  degradál.

 

Mert  kegyetlen,  kegyetlen  nagyon:

a  Hold  udvarát  festeti  velem  sötétlő  Napon,

szívseben  puskaporgyűrűt  vér  ölelésébe  fon

‘s,  hogy  elmondanom  nem  lesz  több  alkalom:

lázas  kétségeimet  mind  reátok  hagyom

 

kadmiumsárgákban  hullámzó,  olajos  vásznakon. 

 

 

 

 

Aranyra fekete

Dvorák Etela

 

 

ében haragos a kék ég
a nyár utolsó leheletén
ring alázattal minden
röghöz hajló
aranyba búvó búza kalász
szöknek a napok
varjak vergődő szárnyain
létünk beteljesült
hegedűm csendesen szól

 

 

 

 

 

6 év 5 komment

http://www.youtube.com/watch?v=uNBKfNo9Pu0

 

 

 

Hallgatózó vágy

Radnai István

virágok kettesben fűszeres éj

csalogány visszatérő dalát

legyezi lengeti a szél

merre van az odaát

pillangók a bibén

virágok kettesben fűszeres éj

összehajolnak félve forró

a nappal salakja éget

kertész jön-e nála az olló

hidd el illatom méreg

a kígyó hozzám hasonló

virágok kettesben fűszeres éj

könnyes szemével belép a hajnal

hátam mögött sötétség mély

ketten vagyunk egyek a bajban

elhagyott minket mikor hamvadt a kéj

virágok némán amikor oldódik az éj

Jázminok

Bakos Erika

Jázminok szirma véres,
alkonyat harapja az eget,
bíbor-rózsákra megalvadt éj
tapad, tövise szúr, nem vagyok veled.
Verseket hullajt a jelen
és Isten tenyerén remény,
bennem van hinni-akarás,
mégis fáj némely költemény.
Jázminok szirma fehér,
mind egy-egy csillag
éjjelente körbefon
szorosan, egy-két itt felejtett illat.
Fekete ruhámon foszlás,
krizantémokat virágzik az ég,
még itt vagy, mikor a hajnal csordul,
előttem mindenütt szakadék.
Jázminok szirma fényben,
hányadékát szórja szét a nap,
s miközben belehullok a mába
csendesen, te magamra hagysz…

Sarjadás

Schifter Attila

Csendes  zápor  csalogat  a  világosra,

most,  most:  a  felszínre  fakadok! 

( Hamvasságomat   friss  oxigén  mossa ) 

életre  kelnek  bennem  nyári  napok, 

melyeket  egy  tél  óta  őrzök  már 

földbe  kapaszkodva  –  és  szökkenek:   

kacsra  kacs  és  szárra  szár, 

lándzsaleveleim  közt  égig  szökjetek 

hószín,  tiszta  kis  csillagvirágaim, 

váltsatok  valóra  illatos  álmokat 

–  akár  egy  tüskés  kóró  ágain  – 

nem  baj,  hogy  szúr  –  ha  támogat! 

De  mi  ez?  Mégsem  száraz  a  kóró:  

zord  tüskéi  mögött  egy  másik  élet, 

szirmaiban  rőt  lángokat  szóró 

–  már  a  puszta  látványa  is  megéget  – 

és  úgy  tetszik:  a  Naphoz  igyekszik  tán, 

vérvörösen  viszolyogtató  virágaival 

( elégedetlen  sorával  e  kopár  sziklán 

vagy  fél,  hogy  magvaszakadtan  kihal? ) 

Ám,  nem  oszthatom  hiú  ábrándjait: 

–  a  Tejút  csak  az  én  csillagaimra  vár  – 

más  törekvésnek  nincs  pályája  itt, 

ha  túlnőttem  rajta,  megeheti  egy  szamár. 

És,  most  –  miért  nyújt  vajon ágat  felém? 

Miért  támogatja  gyenge  száramat 

( hiszen,  számára  teher,  mi  nekem  remény ) 

talán  léte  árán  adna  szárnyakat? 

Milyen  kedves,  önzetlen növény: 

leveleibe  zár,  mégis,  önként  vagyok  foglya, 

ahogy  megtart  és  mégsem  nő  fölém, 

de  lüktetését  gyökeremig  dobogja 

és  minden  szirma,  illata  úgy  simogat 

–  már  a  közelsége  is  megtermékenyít  – 

nem  éltem  még  át  ilyen  finomat: 

a  bensőség  bársonyát  és  tisztán  éterit. 

***

Összefonódva,  az  ég  felé   így  törtek: 

a  hófehér  jázmin  és  a  tűzvörös  rózsa  bokra 

–  de  határt  szab,  mit  bírnak  el  a  törzsek 

és  földbe  gyökerezve  nem  jutsz  el  űrutazásokra  – 

így  hát,  feladták  mennyei  vágyaikat  végül 

( egy  földhözragadtabb  boldogságot  nyerve ) 

amely  cserébe  soha el  nem  évül, 

amíg  friss  hajtásokat  hoz  e  két  cserje. 

Virágkupolába  borulva  egymásra  omlottak, 

hitték:  hogy  a  végtelent  közel  hozzák  az  évek, 

míg  teltek  a  napok  és  elfogytak  rőt  holdak. 

‘S  nem  is  tudták;  már  az  elején  célba  értek. 

Az utolsó

Bereczki Gizella – Libra

Túlrajzolt vágyakkal talált a szerelem,

vérköreim bűntelen lüktettek,

homlokodon szikrázó ámor-jel bűvölt,

s lebegtem a szivárvány felett.

Szívedben borostyán útra leltem,

kihűlt csillagok korma sem szennyezett,

lágyult hangod cseppenként ittam,

s űztem a szót, mi nem érted született.

Hűtlen hajnalok romboltak,

 csaltak susogó-bűvölő vadak,

s te megadón feledted újra

milyen tiszta, mennyire szerethető vagy.

flowers

Szilágyi Erzsébet

liliom és bazsarózsa

ne soroljam nevüket

gyönyörű mind, illatukkal

messze száll a képzelet;

így nyílik egy…,

így nyílik más…,

harmatozó szirmaikon

gyönggyé lesz a forró vágy.

táruló szép virágkelyhek

bibéken a fénycsillám

hajladoznak, incselkednek

mint a játszó napsugár;

így nyílik egy…,

így nyílik más…,

halványzöld majd enciánkék

viaszszín s bíborpalást.

ó, szép hölgyek, gyöngyvirágok,

kékellő csábos szemek,

ajkatokon villám csattan,

elhullotok vörösen;

így nyílik egy…,

így nyílik más…,

királynői homlokodra tűző

nap tesz koronát.

Baraka

Sylvester Anita

Mondd meg, ki vagy te, csodaszép?
Elevenembe vág a kép.
Szemem retináján átszivárog
tudatomba a tündöklő arcod.

Ki érkezik könny harmatán?
Mosolyod felsejlik talán.
Szomorúsága elhullt cseppjein
nyíló örömbe szálló csöndre int.

Szökkenjen vágyba a tavaszi ég,
múljon borús ködben úszó felleg,
boruljon sziromba már a remény,
ahol szegény még a fény, ott legyen!

Legyen a zsenge bimbóból virág,
legyen a csobogó érből folyó,
legyen áldott a teremtett világ –
ezernyi tarka arcból mosolygó.

Lehetetlen

Sonkoly Éva

Túl élem majd halálom,

lelkem eléd terítve várom

azt a pillanatot, amelyet

sohasem ígértél. Lesznek

még napok, csak nekünk,

vagy elmúlást kerget a szél,

virágot remegtet, szirmán

lecseppenő esőpermet.

Megtörlöm a szemem,

semmiség, csak a szél

fúj hidegen, felőled.

még dobban…

Szikora Zsó – zsoszi

még dobban még hallod
trillák és tadamok
 
nem nyugszik nem halkul
lassul majd meglódul
szabálytalan ritmusban
melledre borultan
csábító felhangok
– szerelmi vágy harsog –
szívburkot repesztve
szaggatnak követnek
felkúsznak agyadba
hol álmaid halódtak…
 
trillák és tadamok
még dobban még hallod

Oroszlán délibáb

Marthi Anna

Szirének, tündérek

lánykák, anyák, cédák

közt hiába is

kerestem.

Flórák, hajlongó szárú

virágok, nádszálak

emlékeztettek rá,

mit kereshetek.

Isten délibábja,

szellemem óceánja,

gyermeki tisztaságom,

féltő növekedésem

beleremegett.

Anyám ölén, csend

könnyes képzeletem,

szomorú fájdalmaim

és szerelmem

megszülettek.

Állok sziklaként, látom

fűszálaim széllel egyezni,

pitypangernyő könnyedséggel

magam rettenetében

is régóta kerestelek.

Oroszlán délibáb,

tükreim tisztuló üvege,

társtalanságok oltárán

mindenben már

társra lelt szellemem.

Elengedő szenvedéseimben

kegyelmes szemed,

mosolyod, mint

hófehér ismeretlen

lengedez.

Mézédes sóhaj

D. Bencze Erzsébet

A szelíd hajlású dombon
pázsitos út kanyarog
a szent völgybe,
lenn árnyas folyó vár.
Elnézem csendesen, 
hogy ring a víz. két evezőm
 – hű szeretőm –
csapdos csónakom oldalán.

Valahonnan lágy illatot hoz a szél,
mézédes, lélekhez szelídülőt.
E túlcsorduló csoda fogva tart,
kecsesen átfog, parfümjétől a lét
ezer karcolata kisimul arcomon.

Nézd a virágokat,
mind nekünk énekelnek!
Menjünk le a partra,
hol csitul a vihar,
hagyjuk magunk mögött
be nem váltott álmainkat,
mielőtt a patak új útra kél,
és jégszívem lassú zajlásnak indul! –

Csábdaluktól a hamvas szirmú jázminok 
bársony kupolája alá simul a rózsa,
lángjuktól kigyúlnak a csillagok.
Rég várt kósza vágyak virulnak,
a hó-szárnyú, hangtalan sikló hattyúk
szerelemittas násztáncukkal
elvarázsolják a kék lótuszokat.

Én sem vergődök tovább
– a végtelen remény rabjaként –
szürke ketrecemben.
Szabadon trillázom,
falak omlanak, feloldódik félelmem…
E röpke, édes pillanatban
más dimenzióba oson a perc,
új ritmusra csitul a szív, 
táncra kelek az angyalokkal,
Istennel ölelkezem. –

Holnap

Sárközi Mariann

Majd holnap kiadom magam
másnak. Vége. Ne hidd azt, mialatt lakóm
választom, pakolom ruhád.
Emlékszel? Te akartad! Gyere, vidd, tiéd.

Mit gondolsz, mi vagyok, kezes
romláshoz – komolyan -? Nincstelenül lehet
bármit hinni, nekem viszont
mindig volt karitász részem, azaz felem,

mit csaltál, leleményesen
használtál. Ugye? Mondom, kiadom magam
másnak. Jaj, ne! Ne reklamálj!
Emlékszel? csomagolj! Van nekem (is) ruhám.

Vérző dallamok

Radnai István

visszhang egymásnak feleselnek
két hang virágokra írva virágok felett
az égre a nap ragyog túl sok
fülledt a kert fülledt a vágy

sírnak a virágok
 
lehangoltan egymás kezét elengedve
a dallam fonódik leszáll borong
és távolodik szorong
már elhal talán már nem epedve

sírnak a virágok
harmatot esőz az este

 

Új játék képpel, zenével, ritmussal
6 év 12 komment

Kedves Dalnoktársak, 

 

kis módosítással folytatjuk a Zengő játékot. Hogy mindenki tudjon játszani, a tov

6 év 34 komment

verscsokor… http://www.youtube.com/watch?v=9ZM0zFvpKDY

 

 

Halld!

Serfőző Attila

 

 Akkora roppant fények gyűltek,

kazlakban állt a tagadás,

megrekedt igaz lélekzeted

s bennem a megszokás.

Engedelmes lettem,

mint a ház végi verem,

dúl bennem a dac

és a tagadás szülte harc.

Átjár a félelem…

Követlek minden érzékemmel,

albérlőd vagyok,

vonzásodban élek ha vagy,

s ha nem, hát meghalok.

 

 

Segíts!

Szilágyi Erzsébet

 

 

kezdj bele, ha félsz is
töröld le homlokod
ha izzad is kezed még
csapj bele, s menni fog
vékonyka a hangod
de lelked benne sír
talán csalódtál nemrég
a bánat, az vonyít
szúrt sebet kaphattál
vértelen sikoly
nyüszítesz torzult hangon
belehalsz – ha hagyom.

 

 

Régi ház

Nagy L Éva

 

a régi ház ott áll

a vén falak némák

álmodoznak a hajnalok

motoz bent a jóság…

rácsba fogta szívem…

emlékek kazlából

kitépett valóság…

rongyos ruhám ködlepel

dohos illat árad

pókhálóba font vakolat

befedi a vállam…

felnyög az emlék

dudva verte fel az udvart…

összetörve komondorunk háza…

 

fülemben egy zene motoz…

régi álmok temetője…

a mélységes csendből

egyszer csak  felzokog…

 

 

 

 

Csillagködök között

Bakos Erika

 

 

Mit akart az Isten, mikor
csillagködök közé kódolta a
teremtést? Kék eget, s a földet,
a sárból összegyúrt testeket,
kik láthatatlan szálakon lógnak,
mint apró marionett bábok,
unottan rángatva őket
egy olyan ütemre,
amelyet épp kedve komponál.
 
Mit akart, amikor
felnyitotta előttük az elmét,
rájuk szabadítva a tudást,
hol megismerték a szerelmet,
a halált, a gyűlöletet és
a magányt, a hatalmat,
amely ezer, s ezer háborút szült.
Csak nézett és nem kérdezett,
– minek teremtettelek…?
 
És mit akart, amikor
beléjük ültette a végtelent
mérhetetlenül leheletnyi súlyban,
amelyben ott a kód,
a szenvedély, ritmus és a vágy,
ami Emberré teszi az embert,
ám addig nem, amíg hiányzik
egyetlen dolog, mely a lelkéből való
és az a szeretet.

 

 

Szirmok és színek

dudás sándor

 

 

Hangokká szőve

szétmegy az össze,

össze, ami szét.

Képzeleti szél

levelet, ágat

lenget, tép. Szárnyat

suhogtat – angyal

szétfolyós arccal.

Világ virága,

virág világa.

 

A látvány-rímek:

szirmok és színek.

Ritmikusan s csak

vágyaként dalnak;

halkkal ötvözött

fáj és kéj között.

Fényben ellenfény,

énben ellen-én.

Virág világa,

világ virága.

 

 

 

Őszi reggel

Sylvester Anita

 

Nyár heve illan az őszi napok hidegébe
Parton is halkul a dallamok ősi zenéje
Csendbe iramlik a vágytalan éjjelek íze
Lobban a végtelen csillagok álma a szívbe

Kívül a kertben a tűzhelyen pattog a szikra
Lángjai rőt-meleg karjait égre kinyújtja
Villantja színeit gazdagon festve a hajnal
Ébred a rét s a mező kecses tája a nappal

Ostoba harcba ne keljen az ég is a földdel
Végre a bú helye töltve legyen örömökkel
Szűnjenek bánatok béke legyen a világban
Reggelen virrad a rózsa a mályvavirággal

 

 

Szemszögek

Marthi Anna

 

 

a víz épp részegít

hagyj leléptem az egészet előre sokszor

izzad a kezed basszus szerető

hogy lehetsz normális

tépem gondolatban mellkasszőrödet

csupasz halottak játszanak

a sikátorszagú reménytelenségbe fúl

az életből kitépkedett képzelet is

hagyj ne vonj öledbe újra és újra

a melankólia egyensúlyozásával se törődhetek

berúgtam

s mint poklok üde lehellete úgy esz a kín

de nincs parázs csak elméletekben

elvérző felületességet gyilkoló

analizálhatatlanul ható zenék

a modern kiégettektől lopott szó skáladús

örök ígérete

 

 

disszonáns

D. Bencze Erzsébet

 

 

búbánatot vet az ősz

szélűzte szirmokat kerget

ajkamról lehervad a mosoly

hangtalanná válik sikolyom

elbiceg csodáival a kikelet

a halványodó fény

derengőn tovalibben

pengeélen táncol a kisértés –

 

                    *

 

vigasztalan éjeken rám dobálja

vicsorgó kölykeit a sötét

lidérces hang hasít belém

haláltáncot jár bennem a félelem

szívem alatt vonatkerék kattog

s kihagy egy ütemet –

eltemetett vágyak mint

vibráló fénykörök cikáznak

 

fácánmadarak éles rikoltását

visszhangozzák a távoli hegyek

a szél zaklatott álmot zihál 

számkivetett gondolataim

testemhez tapadó árnyak

kísérnek utamon rideg síneken

robog tova a szerelem elfogytak

reményeim s a kilométerek –

 

mozdulatlan köd nehezül a tájra

ágak hegyén sápad a hold

a varjak kárörvendve ülnek

majd hirtelen elhúznak fejem felett

szégyenlősen húzom össze magam

ám kínomban nevetek egyet

a tücskök egy ideje valahol

macskazenét hegedülnek –

 

                    *

 

a fényívek metál sugarában

kibontom lepléből a csöndet

disszonáns vágyak felett

pattan egy húr felráz a régi láz 

langy szellőből kortyot kínál
visszahoz egy dallamot s hagyom

hogy beszívja keserédes illatát

csipkeselyem hálóruhám –

 

 

 

Keserédesen

Sonkoly Éva

 

 

Mindenki maga dönt,

uralja, vagy szolgálja

saját világát.

 

Semmi, csak a szél

nyitogat, különös

ajtókat.

 

Magamért megküzdöttem.

Utamat hegynek fel,

majd lefelé lépegetem,

keserédesen.

 

 

 

Code 326

Nagy Horváth Ilona

 

Lopakodva jött, nem is
látszott,
– szemen át villódzik –
merevvé aggott képeket tördel
gyanútlan zörejekbe mártott csend.
– hallgat, ás –
Koponyám alatt kúszva várt,
most agyam lepi, végigrohan
beletép,
markában gyanútlan kóc,
idegrémület,
vele lépek ,
le ne maradjak magam mögött,
ez az én zajom,
hártyák közé zárt végtelen számú,
osztódó, pusztuló váram,
fegyelemmel fixált egymást kitagadott
vasakaratú önfalak,
– én vagyok –
sejtmagjaim szotyolázza ,
pózaim
önmagammá csupaszodott váza
lettem.

Ütemes falhoz csapódás,
bohém magaslatok,
felfelé nem vezet út,
ha repülök, magam
vagyok.

Fű simul,
hegyesre szikkadt csomók
vérzik a lábat,
– valami elveszett –
falazni kell,
szigetelődni el,
– magambagomolygó oldat vagyok –
ha rendre ugyanoda lépek
vissza,
elnevezzük táncnak,
élvezet rohan, pezseg,
tucatnyi utcabál a bőrömön,
pilláim közt tágra nyílt világ,
csillagaim közt
lényegtelen leszek,
mint a combomon futó,
lyukká aljasult
szemek,
ha győz a vágy
a harisnya dekadens
nyugalma fölött.

Stimuláns lázak,
– simulok –
csend mindenütt,
máztalan, nesztelen.
csak ez az elárvult lüktetés,
felvettél,
– nem lehetsz –
nem voltál
meztelen.

Lopakodva jövök,
 – nem is látszom –
bőröd alá kúszom,
belédtépem magam,
– egymásba csúszva –
vegyülök,
markomban vagy, vagyok,
ülök, őrülök, hiszlek,
falhoz csapódó ütemek,
a felfelé úton
egy pillanatra láttalak,
meg fogok szűnni,
most menj,
majd
szólok,
ha
visszaosztalak.

 

 

 

 

 

 

 

 

Új játék mától
6 év 7 komment

 

Kedves Zengők, 

folytatjuk a játékot. A fenti link alatt található zene ihletésére írun

Zengő 2014/3.
6 év 6 komment

Muzsika kerestetik! 🙂 

Kedves Játszópajtások, kommentben várom a javaslatokat, milyen muzsikával zengjünk a következő periódusban. 

🙂 

Zengő még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.