dudás sándor : Hétköznapok II

X.

 

Pesti szikrakép:

a forgóajtó

oldalra fordított

mókuskerekében

az előttünk araszolók háttal, 

az utánunk 

tipegőknek hátunk.

Célunk eszelős,

ők hova, merre, fel sem sejlik.

Igyekezetünkben

magunk miatt vigyázunk

mások sarkára.

 

XI.

 

Majd írok, ha

Széphalmon leszünk,

Kazinczy sírjánál.

A Nyelvújító maga száznál több szóval

dúsította nyelvkincsünket,

többek közt e szavakkal:

keringő, füzet, lakoma,

féltékeny.

Nagyot fejlődött azóta a nyelvvilág.

Ha feltámadna,

elmutatnám említett

szavait jelnyelven –

mit szólna vajon a mester?

 

XII.

 

A konnektorba dugom,

mondjuk a nyarat,

ragyog a zöld,

mondhatnám fának, virágnak.

Az ittlét tudatom

gyökereit táplálja,

lankadatlan  és változó.

Vereségeim leírhatók,

apró győzelmeim

zászlóként lobognak

a lélekvár csúcsán.

 

XIII.

 

Ha kezembe venném

amire életemben vágytam,

öt ujjam elég lenne,

mégis marad a vergődés

szárnyrajza.

Elém siet a temető.

Apám, a „féllábú-falábú

jó suszter”  vállán

átvetett cipőpárokkal

sántikál át a helyhez kötött időn.

Első versem.

Anyám szeretete.

Holdig felsajduló magány.

A csend szívemen kiált:

ablakon benéznek atyafiak,

tekintetükben: el nem fogadás.

 

XIV.

 

A közeli erdő

nem őrzi kóborlásaim,

kiirtott fenyves liget, 

eltűnt ösvények,

új fák.

Váratlanul nem bukkan fel őz, róka.

A dűlőn eltüntetett dombok.

Templom, ministrálkodom.

Iskolába menet

beszólok

Lacinak, Palinak;

ki él még, hol, merre?

Tűnődve csapongnak

emlékpillangóim.

 

XV.

 

Julika virágot locsol,

muskátli, rezgő, petúnia,

sarkantyú, nőszirom, rózsa

meg a többi

nevét nemtudomka.

Kis kapával körbelazította a földet,

teknőt mélyített,

és nem locsolóval locsol,

a szépek érzékenységét tisztelve,

bögrével meri

teli vödörből a vizet,

önti a virágok tövéhez.

Szemem gyengéd

nyugalom fészke.

 

XVI.

 

A kert elején

homok halom,

terméskövek, vérvörös

muskátli pompázik 

macskánk felett.

Szegényke,

nemrég még térdemen,

mellemen

pihent édesen, karmolászva, 

dorombolva fejezte ki

szeretetét.

Emlékek igazgatnak:

Milka kutyusnak

élő egeret hoz a szobába,

karmai közül kiengedi.

Biztatja: Milka, fogd meg,

dobd fel, játssz vele!

Egér menekülne, Frici mancsa lecsap.

Kutyánk csak les,

nem játszik,

nem tudja:

itt nyugszik cica-barátja.

Élt tizennyolc évet.

Apja: Miss Lord.

Oklevél őrzi:

„Szolnok Szépe” volt.

 

XVII.

 

Vásárolni megyek.

A pékség boltjában

friss kenyér.

Más üzletekben 

bő választék, frissebb a hús.

Kedv borús,

hoppoz a gond:

az üzletek

egyike erre, másik arra,

s nem kicsik a távolságok.

Biciklim hű, emlékséges,

ősszel ötvenegy éves.

Új alkatrész-implantációra vár.

Egy helyt drót-fűzött a nyereg,

beleakadhat fenekem

takarója, jó nadrágom…

Felírva minden,

mi kell –

agyamnál, 

papír jobban memorizál –,

így, bármelyik boltban,

polctól polcig kóvályogva,

csak keresek.

Nekem ez elégnél több:

tudatom szabad legyen,

bénítsa 

kötelesség

s ne mellőzhető kényszerek!

 

XVIII.

 

Julika 

puszival ébreszt,

nem szól, kezével jelzi,

kedves mosollyal

tetézve:

jó lesz fel kelni… magától

nem fő kávé…

Ebből tudom, kedve szerint

a jelnyelvet gyakorolná.

 

XIX.

 

Nyársalunk 

alkonyat után,

az első csillagok előtt.

Téglakört raktam,

halomban fahasábok.

Felkarikázva 

hagyma, paradicsom,

kenyérszeletek tányéron.

Szalonna kér:

faragnék neki nyársbotot.

Csillaghullást 

néztünk utóbb,

csodától elbűvölten, 

„Szent Lőrinc könnyei” potyogtak.

 

XX.

 

Még egy cigi…

Csend-tömbökbe zárt

éjszaka.

Csillagközökbe

fúrt szemem

lát-e végre ismeretlen

dimenziókból feltűnő

élőlényt? Szól róluk

annyi élmény, tétova híradás…

Izgat: milyen 

az agytól-agyig kommunikáció?

„Van-e ott is élet, s ha van,

ily’ bús, mint a földi?”

Búsabb! Téridőn el- s áttűnve,

szükségletekért háborúzva,

csillagközi űrhajón-élet?!

 

XXI.

 

Vetem magam

régi újságokra.

Imént hoztam ki egy csomót –

mennyit rejt még a fáskamra!

Utószor lapozok köztük,

egy-egy cikken csodálkozva –

ezt meg nem is olvastam még, 

eltelt tíz-tizenöt év…!

Kéz- és gépiratok száza

megy kukába.

 

XXII.

 

Festménytémák

ezre fejben.

Halogatom, készülődök.

Egy akvarell-sorozat

kihúzna a fontolgatás

mocsarából.

Olaj, vászon? Régtől gátol:

képzett művészbarátok

művei, fektetve sorba,

műterem fal mellett várnak

a jó-pénzű vásárlóra.

Mesterek átka

lopódzgat tudatomba:

miután ők – még jó, ha nem éhen – haltak,

remekeik milliókért

cseréltek gazdát!

 

XXIII.

 

Horolok.

Kapát nem vágom a földbe,

csak mint arcot,

borotválom,

jó, hogy tükör nem kell hozzá.

Verejtékben úszik testem, 

szemem sós verejték marja,

égetnek a napsugarak,

bőröm pirul, enyhén barna.

Légzés ritmusra húzom kapám.

Ha sietek,

tüdőm jelez, 

ha nagyot hajlok – derekam.

Lazán fogni kapanyelet –

hólyagtól óvom tenyerem!

Izomláz fenyeget.

Időm eljárt? – Kaján mese!

Pihenésül gereblyézek, 

vasvillával

kirázom a port a gyomból,

s Nap-prédának szétterítve

szabadulok gazda-gondtól.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:12 :: dudás sándor
Szerző dudás sándor 771 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.