Távolodó hajót nézek, forró teát kortyolok, ?sz van. Tarka pompa, tompa csillogás, bágyadt zenék, ásítás.
Még hogy színes! Még hogy vidám! Hát persze, az, míg ifjú az ember, míg hosszú, tarka sálat kanyarít nyakába, s a barátokkal filozofálva járja a gesztenyés temet?t. Padtámlára ül, száraz avarba hanyatt veti magát, szerelmesen kulcsolja ujjait, kifútt ajkát ajkával nedvesíti. Miért is ne tenné: övé a remény, övé a világ! Úgy készül a télre, mintha csak a hóembert várná vendégségbe, no hiszen! – csak a hosszú kardigánt cseréli télikabátra, s lobogó hajára sapkát húz. Mi az neki! Rég volt már gyermek, és sose lesz öreg. Legalábbis ma nem.
Pedig jó az aggnak is. Jó neki az ?sz, mit már csak nyugodt der?vel néz, mint hatvan éves gyermekét: "bizony, fiam, ez az élet, te még fiatal vagy, küzdesz-hanyatlasz, enyém a tél". Az agg már nem fél.
És jó a gyermeknek, ki guggolva kapirgál, majd botját mementóul földbe szúrja, s bár tudja jól, hogy vissza sose tér, csak reméli, hogy a bot örök, örökebb minden k?nél. Tavasszal aztán arra jár, de addigra elfeledte, hogy ki ?, el az elmúlást, és el a földi jelek jelent?ségét. A bot csak bot. A föld csak föld. S a gyerek újra gondtalan, vidám, akinek az ?sz játék, játszótér a világ.
De mindez a szín, kedv, játék s miegymás csak a naivaké. Ámítás! Az ?sz nem er?, nem napsütés, nem kordnadrág és barna kardigán, nem színes táj, nem sz?l?-és boríz, nem hulló levél vagy letör? faág, nem kósza szél, mi emlékeket s nosztalgiát fúj az elszálló papiros helyébe. Nem! Az ?sz béklyó, sz?k donga a szíven, kisszéken kortyolgatott forró tea, s a távolodó hajó.
Hol felt?nik, hol elmerül. Az ?sz… az itt van. Legbelül.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:43 :: Adminguru
