Sólyom Ágnes Szerző
Vezetéknév
Sólyom
Keresztnév
Ágnes
14 év 6 komment

Varga Jánost Varga Jánosnak hívták.
Illend? ugye rögtön az elején bemutatkozni. Varga János pedig világéletében csodálkozott azokon, akiknek nem volt elég ennyi bemutatkozás gyanánt.

Varga Jánost Varga Jánosnak hívták.
Illend? ugye rögtön az elején bemutatkozni. Varga János pedig világéletében csodálkozott azokon, akiknek nem volt elég ennyi bemutatkozás gyanánt. Kétségtelenül jobban cseng egyesek fülében: Varga János politikai államtitkár, Varga János heged?m?vész, Varga János harangönt? mester. Azaz, hogy csengene. De Varga János szerint az embert nem a mestersége határozza meg, tehát ? sem kívánta magát ezáltal meghatározni. Még megengedte, hogy egyes kivételes emberek, mint a lelkipásztorok és a m?vészek „oly mértékben életüknek tekintsék foglalkozásukat, hogy enélkül viszonyulni se lehessen hozzájuk”, de ezt igazán ritkának gondolta. Mondván, politikai államtitkároknál f?leg nem indokolt − és hát ugye Varga Jánosnál sem, aki egyébiránt huszonöt év h?séges szolgálat után immár üzletvezet?ként dolgozott egy vaskereskedésben.
    Éppen ebb?l a vaskereskedésb?l indult haza elégedetten azon a szombati napon, amelyen kezdetét veszi az a történet, amit most elmesélek. Mondom, szombat volt, tehát már háromnegyed egykor kilépett az ajtón, és szokása szerint gyalog tette meg hazáig a húszperces utat. Jó hetet zártak − ilyenkor, a napfényes, szeptemberi, munkás id?kben ez természetes volt, mégis jó érzéssel töltötte el Jánost. (Önmagát persze mindig keresztnéven szólította, amikor gondolkodott az életén, a tennivalókon, és néha még a jöv?n is.)
    Ezúttal − a szeptemberi nap, a jó egyenleg és ki tudja még, mi vagy ki hatására − gondolatai a szokásosnál messzebb kalandoztak. Így morfondírozott magában:
− Micsoda szép színei vannak ennek a városkának ilyenkor! Mint egy festményen! Már csak az ebéd hiányzik a tökéletességhez. − És ez a szó: tökéletesség, valami régi hangulatot csalogatott el? emlékeib?l.
− Hej, János, János, ha még fiatal volnál, most bizony nem bandukolnál hazafele. Hirtelen mozdulattal általvetnéd magad a patak parti deszkakerítésen, és a rövid úton szaladnál hazáig. Talán békát is vinnél a kalapodban, hogy azzal tréfáld meg az otthon ebédet tálaló menyecskét. Ha fiatal volnál… – ilyes dolgokon járt János esze, és az emlékek felszakadó zuhataga apró sárgombócot kezdett formázni a lelkében évek óta lerakódott porból. A sárgombóc el?ször még alaktalan volt, és igen kicsinyke, de létét már határozottan érezni lehetett. Bele volt gyúrva az egykori friss szerelem, a régi tréfák jóíze, és honnan-honnan nem: némi keser?ség. Milyen rég nem is gondolt erre: hazafelé menet majd’ minden nap szerzett valami ajándékot: kerek kavicsot, szál pitypangot, diót, varangyot; a varangynak volt a legnagyobb sikere: amikor azt vitte szerelmi ajándékul a hatalmasakat kacagó Erzsikének. Így hát egy id? után már csak varangyot vitt. Ez lett az ? állatuk. Az ? jelük. A béka.
Az éledez? sárgombóc e gondolatok közben mintha lassan a gyomor felé vette volna útját, kezdte elfoglalni az éhségnek és az ebédnek szánt helyet, s valamiképpen arra ösztönözte emberünket, hogy gyorsabban szedje a lábát. Mire hazaértek (János és a gombóc), addigra a furcsa, nyomó-szúró érzés feszült türelmetlenséggé vált. Így hát az a kedves mondat, amit Jánosunk útközben magában fogalmazgatott Erzsije számára, végül így került terítékre a friss, g?zölg? töltöttpaprika mellé:
− Ejnye no, már megint ez a kotyvalék…

*

Jó Jánosunk nyugtalansága, idegessége, majd váratlan levertsége – egyszóval a sárgombóc okozta néhány kellemetlenség − nem volt hiábavaló. És az események további el?nyös alakulása is azt bizonyította, ami a Varga házaspár (mondhatjuk bátran: a Varga család) életét idáig, kimondatlanul is irányította: Az életben semmi sem történik véletlenül. A türelmes ember számára a sors maga elrendezi a kedvez? utat.
Mert hogy most is mi történt? A nyugtalanságot, mint mondtam, idegesség, majd hirtelen levertség követte, ami végképp kizökkentette Jánosunkat szombat délutáni rutinjából. Így eshetett meg, hogy a hétvégi újság vezércikke helyett az egymás alatt sorakozó hirdetéseket kezdte olvasni. S különösképp erre figyelt fel:
„Lepje meg szeretteit egyedileg készített bronzszobrocskákkal! Bármilyen formában, méretben! Rövid határid?re”
    Csodálatos módon e pár sor hatására Varga János képzeletében valami nagyszer? dolog öltött alakot, méghozzá pillanat alatt, és meglep?en életszer?en: egy hatalmas bronzbéka.
Hogy miért béka, azt ugye nem kell magyaráznom, egyebet pedig bizony János sem magyarázott magának. Ez alkalommal kétséget kizáróan tudta, mit kell tennie. Ritkán érzett ekkora magabiztosságot, akkor is leginkább azokban a kérdésekben, melyekben már igazán nagy jártassága volt: a megfelel? lemezvastagság kiválasztásában, az alkalmazottak apró-csepr? problémáinak megoldásában. Mindezek persze eltörpültek a mostani elhatározás mellett. János tudta, hogy élete sorsdönt? pillanata lesz a mostani. Ezért rögtön ünnepi hangulat szállta meg. Még ott, a karosszékben ülve nagyobb leveg?t kellett vennie, s aztán napokig így lélegzett, miközben agyából minden gondolat, mondat és vágy szám?zetett, csak egy dolog maradt, élesen, akár egy mozivásznon: a bronzbéka.

*

A következ? hetek furcsa izgatottságban teltek. Amikor az ember nagyon vár valamit, az addig fontos dolgok egyszerre jelentéktelenné válnak. Jánosnak a nap legkülönböz?bb id?szakaiban jutott eszébe a bronzbéka, olyankor megborzongott, és hosszú perceken át ismét a jöv?r?l gondolkodott. Arról, amikor Erzsije meglátja majd a kertben a szobrot; talán pavilont is építenek neki, hogy ne ázzon. Id?vel telepíthetnek mellé kis tavat halacskákkal meg tavirózsával, vagy náddal. Arra is gondolt, hogyan fognak majd élni ezentúl, hiszen egészen világos volt, hogy egy ilyen monumentummal az ember már nem ugyanaz az ember, mint anélkül. A drága Erzsike nem fog annyit sóhajtozni a gyerek-dolog miatt. És nemsokára, amíg másoknak az unokáikban telik örömük, ?k tudni fogják, hogy az élet önmagáért szép, akármi is jutott bel?le. A béka emlékeztetni fogja ?ket.
    És határtalan öröm áradt szét egész lelkében, amikor eszébe jutott, hogy a bronzbéka még akkor is ott fog állani a kertben, a tavacska partján, amikor ? és a felesége már réges-rég jobblétre szenderültek. Úgy emlegetik majd az emberek: „tudod, a békás háznál”. És mindez végtelen megnyugvással töltötte el.
    Valami rossz érzés azonban mégis csak maradt benne. Talán abból a sárgombócból, de még inkább rossz el?érzetnek t?nt. Ez csak azért nem aggasztotta különösebben, mert ezidáig nem szoktak el?érzetei lenni, semmi sem indokolta tehát, hogy most legyenek. Maradt inkább az álmodozásnál, és persze megfelel? figyelmet szentelt a munkájának is, mert azt is megtanulta rég, hogy a munka megtart, lelki biztonságot ad, és − nem utolsó sorban − gyorsabban telik vele az id?.
Utólag valóban pillanatoknak t?nt az a néhány hét, ami a béka megérkezéséig eltelt. János nagyjából fel volt készülve a nagy pillanatra, de a pontos idejét nem tudta el?re. Éppen az L-profilú vasak leltározásával volt elfoglalva, amikor érkezett a telefon:
− Varga úr? Elkészült a szobra, már útnak is indítottuk. Másfél óra múlva ott lesz a sof?r a megadott címen. A maradék összeget az átvételkor tudja rendezni. Sok örömet a tekn?sével!
    János arca k?vé vált. Homlokán lüktetni kezdtek az erek, majd hirtelen éles fájdalom nyilallt a fejébe. Ez többször is megismétl?dött az alatt a néhány perc alatt, amíg állt a telefon mellett. Fejébe tolult a vér, és az a sok mozgókép is, amit korábban számtalanszor lejátszott magában. Csakhogy ezek most egyt?l egyig máshogy végz?dtek: ahogy a daru leereszt egy tekn?sbékát az udvarra, és Erzsi értetlenül bámul rá. Ahogy kifizeti az irdatlan összeg maradékát, ahogy tanácstalanul ül a nappaliszoba foteljében, a kertjében álló idegen tekn?cre gondolva. Aztán összeszedte minden erejét, és tárcsázott. De a kedves n?i hangnak csak dadogással tudott felelni:
− Nem, nem tekn?c, én békát, békát akartam.
És megsemmisülten tette le a kagylót, fülében még visszhangoztak az utolsó, fel nem fogott szavak: nagyon sajnáljuk.
    Persze Varga Jánost, aki egy vaskereskedésben üzletvezet?, nem olyan fából faragták, hogy ennyiben hagyja az ügyet. Miután némileg magához tért kábulatából, hazaindult. Útközben olyat tett, mint még soha: a kocsmában elfogyasztott két felessel vértezte fel magát az érkez? kihívások és a bronztekn?c ellen, ami elismerésre méltóan jól sikerült. Bizonyíthatja ezt az a néhány tucat szomszéd, aki a szokatlan utcai látványosság alkalmából összesereglett. Bizonyára nem tudták mire vélni már a többméteres, bronzból öntött tekn?sbéka megjelenését sem, azt pedig aztán végképp csodálkozva hallgatták, ahogy a mindig békés Varga lila fejjel ordít a fülük tövét vakargató szállítómunkásokkal. És még hogy békát szeretett volna! Minden bizonnyal megbolondult.
    Erzsike is megszeppenve próbálta megérteni a történéseket, de leginkább férjuráért aggódott, f?képpen miután az magából kikelve elviharzott a helyszínr?l. A délután azzal telt, hogy üldögélt a kertben a tekn?s mellett, próbálta összerakni a részleteket, többször elmesélte magának, amire jutott − és id?r?l id?re Jánoshoz beszélt, halkan:
    − János, János, így felbosszantani magad. Mit tettek veled? Gyere haza. Ne csinálj hülyeséget. Jancsi.

*

Bizony, a n?i léleknek finomak a radarjai, és Erzsi messzir?l is pontosan érzékelte, mi zajlik le jó ura lelkében. Ha nem érezte volna úgy, hogy a tekn?s mellett kell maradnia, már felkerekedett volna, hogy megkeresse Jánost. És azt is tudta volna, hová induljon: a patak kanyarodásánál lév? kis deszkahídhoz, ami sok méter magasan ívelt át a kavicsos, lassúfolyású meder és az apró tisztás fölött, s még a szomorúf?znek is fölémagasodott. János ott álldogált, üres szemmel bámulta a csendéletet, s hallgatta fejében a mérhetetlen ürességet. E semmib?l már-már kerekedni kezdett volna valami vékonyszálú elszánás, mikor a magasból érces, bántó, magas férfihang zengett a megrökönyöd? Jánosra:
− Varga, bazmeg! Te meg mi a fenét csinálsz itt! A kurva életbe, ennyit a szabadságomról! Jössz le arról a hídról? Hallod? Az anyja mindenit! Na ülj le ide szépen, hadd fújjam ki magam egy kicsit.
A megszólított bamba arccal bámult a jelenség képébe, de önkéntelenül engedelmeskedett neki. Leült t?le távol, egy nagyobb darab k?re, és nem merte megkérdezni azt az egyetlen dolgot, ami az eszében forgott. Ehelyett suta menteget?zésbe kezdett:
− Én, kérem, csak sétáltam itt… nem akartam én semmit… én csak…
− Nem akartál, nem akartál! Tudtam én jól, hogy mit akartál, amikor még magad sem tudtad! Mit képzelsz, majd tán egész sereget küld az Atyaúristen utánad? − A jelenség − némileg talán megkönnyebbülten − izzadt homlokát törölgette, és olyan képet vágott, mint akit borzasztóan fáraszt a beszéd.
− Nézd, énnekem egyáltalán nem itt kéne lennem. Még a legalja, szerencsétlen hócsináló-viharzabolázó angyaloknak is jár néhány hét szabadság. Engem meg, akinek saját, külön bejáratú páciensem van, ilyenkor sem hagynak nyugton. Az a szerencsétlen, félnótás Maláj meg elmehet a… − itt egy pillanatra Jánosra pillantott, és megenyhülve folytatta: − Jól van na, nem kell úgy betojni, a kedvedért visszafogom magam. Tudom, hogy nem szereted a trágár beszédet. Azt hiszed, az angyalok nem szoktak káromkodni? Azt hiszed, az Úristent érdekli is ez? Nem vagyunk mi szentek, vagy mi a fasz! Szóval Maláj a helyettesem. Neki kellett volna vigyáznia rád, amíg távol vagyok, de annak csak a n?kön jár az esze, hogy az ördög vinné el!
Jánosunk, anélkül, hogy felfogta volna, mi történik vele, vagy kivel beszél, kezdett lecsillapodni. Érezte, hogy az elkeseredés lassan elpárolog szívéb?l, tagjaiba végtelen fáradtság tolul, és egyetlen vágya marad csak: aludni. De az angyal most már be is akarta fejezni, aminek nekifogott.
− Szóval, miel?tt itt egy vacak kis zöld ugrancsolós miatt tönkretennéd magad, meg az én karrieremet is, hadd magyarázom meg, hogy is állunk. El?ször is: az a béka nagyon szép gondolat, romantikus, bla-bla, majd el is aléltam t?le, mikor meghallottam. Ilyenek vagytok ti, emberek. De nem is ez az érdekes, fel?lem aztán szerelmesedjél bele nagy eszmékbe meg még nagyobb kurva szobrokba, nyugi, nem érdekel. De ha annyira kell neked az a valami, legalább járnál utána egy ilyen hangyafingnyit! Kivel beszéltél te, mondd! A f?igazgatóval? Netán a területi illetékessel? Frászt! Egy diszpécserrel! Meg egy sof?rrel! Még jó, hogy azok nem vállalják be a balhét! Tudod te, hogy ez egy nemzetközi cég? Úgy ám! A tengeren túl szinte minden nagyobb városban van saját üzemük, egész franchise-rendszer. Ezt persze itt nem hirdetik, mert errefelé szeretik az emberek az egyedit. Egyedi! Hogyne! Lefogadom, hogy bazinagy bronzbékából is havonta többet öntenek a hülyéknek! Szépen beszélni kell a felettessel, meg a felettesnek a felettesével, egy kicsit fenyeget?zni a nemzetközi panaszhivatallal, és már el is van intézve. Seperc alatt itt van a békád, a bamba tekn?c pedig megy valami tekn?s?rült nappalijába. Ennyi. Érted? Te meg játszod itt a mártírt nekem, és hozod rám a frászt!
Az angyal még beszélt sokáig, sokáig, talán mégsem unta annyira a felvilágosítást, vagy csak hiányzott neki a társaság − ki tudja. János estére került haza, nem emlékezett, hogyan, csak egy régi barátjával esett véletlen találkozóról beszélt. Másnap sokáig aludt, és persze id?vel a tekn?se is kicserél?dött egy rendes, hatalmas bronzbékává.
− Miért is ne lehetne happy end? – gondolta. − Nem szégyen az.
Tehát ebbe kell?képpen belenyugodott. És hogy sorsának vagy az Atyaistennek megüzenje: érti a dörgést, vásárolt a cégt?l ötven évre elég bronzpucolószert. Ahogy nézem, most is épp pucol.

14 év 3 komment

éve volt vagy el se múlt hogy erre járt
a vándorélt?
macskalépt?
szélcibálta úr?

napra nap
és holdra hold
fényre sötét
lyukra folt
éve volt vagy el se múlt hogy erre járt
a vándorélt?
macskalépt?
szélcibálta úr?

varázsige ez a dallam
elvarázsolsz te is halkan
khávé khotyog
szemed – érzem – nem olyan rég itt járt éppen
erre ültél
ott szipogtál
itt meg elmerengni szoktál
há-bet?id erre hagytad
cserébe a reményt kaptad
én meg itten ugrándozva
rímet hányok minden sorba…

na de most már csak elmondom
formabontón
min jár az eszem
s ha teszem a dolgom s épp nem írok
mikr?l bírok álmodozni

hiányzol

de nem szerelmed várom
s nem tested melegét
csak ifjúságod zöld szín? egét
h?s hajad látni vágyom
ujjad szánkázni a gitáron
csupasz lábfejem tiéd mellé tenni
mint két papucsot – ennyi
sétálni szeretnék
menni melletted csendesen
vagy fecsegve
kecsesen mint egy cicalány
s nevetni
szemeden át vetni magam a mélybe
egy más világba
tudni hogy ketten vagyunk árva
felülni egy ágra
s lábat lóbálva
csillagokkal játszani
nem látszani
csak látni
inni egymást
s a világot
látni ahogy te látod
a kanalat
a lányt
pécset
s nem tenni pecsétet
mert a lélek akkor száll ha szabad
nekem te szavad ne add
csak szállj
repülj
indulj a széllel
hogy széjjelfújja hajad
ittmarad
nekem illatod
neked meg a tudat
hogy bármerre visz utad
itt váratlan várnak
hát gyere
ha gondolsz egyet
s lepj meg magaddal
te angyal
lesz terített asztal
kacagás
s egy ölelés – egy percnyi
amiben ott vagyok én
te
s a világ

tán ez elég

14 év 4 komment

Távolodó hajót nézek, forró teát kortyolok, ?sz van. Tarka pompa, tompa csillogás, bágyadt zenék, ásítás.

Még hogy színes! Még hogy vidám! Hát persze, az, míg ifjú az ember, míg hosszú, tarka sálat kanyarít nyakába, s a barátokkal filozofálva járja a gesztenyés temet?t. Padtámlára ül, száraz avarba hanyatt veti magát, szerelmesen kulcsolja ujjait, kifútt ajkát ajkával nedvesíti. Miért is ne tenné: övé a remény, övé a világ! Úgy készül a télre, mintha csak a hóembert várná vendégségbe, no hiszen! – csak a hosszú kardigánt cseréli télikabátra, s lobogó hajára sapkát húz. Mi az neki! Rég volt már gyermek, és sose lesz öreg. Legalábbis ma nem.

Pedig jó az aggnak is. Jó neki az ?sz, mit már csak nyugodt der?vel néz, mint hatvan éves gyermekét: "bizony, fiam, ez az élet, te még fiatal vagy, küzdesz-hanyatlasz, enyém a tél". Az agg már nem fél.

És jó a gyermeknek, ki guggolva kapirgál, majd botját mementóul földbe szúrja, s bár tudja jól, hogy vissza sose tér, csak reméli, hogy a bot örök, örökebb minden k?nél. Tavasszal aztán arra jár, de addigra elfeledte, hogy ki ?, el az elmúlást, és el a földi jelek jelent?ségét. A bot csak bot. A föld csak föld. S a gyerek újra gondtalan, vidám, akinek az ?sz játék, játszótér a világ.

De mindez a szín, kedv, játék s miegymás csak a naivaké. Ámítás! Az ?sz nem er?, nem napsütés, nem kordnadrág és barna kardigán, nem színes táj, nem sz?l?-és boríz, nem hulló levél vagy letör? faág, nem kósza szél, mi emlékeket s nosztalgiát fúj az elszálló papiros helyébe. Nem! Az ?sz béklyó, sz?k donga a szíven, kisszéken kortyolgatott forró tea, s a távolodó hajó.

Hol felt?nik, hol elmerül. Az ?sz… az itt van. Legbelül.

Sólyom Ágnes Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.