Zengő : Varjak a búzamezőn

 

Provence vihar előtt

Radnai István

 

 

az okker érik az útszegély zöld

poros az út haragos az ég

mintha viharos esőre várna a föld

a fény nem aludt ki még

 

lám, a festő agyából szállnak

madarak éhes seregélyek öreg varjak

bizseregnek az idegek az állat

kezd kitörni minden részeg hajlam

 

nem is részegség a délvidéki nap

mely agylágyító és az égető szél

melyre a mistral felel mely harap

s amelynek sötét lelkéről a kép beszél

 

talán meglopták a madarak

talán a nappalból kergetik az éjbe

ecset palettát ragad s mire észbe kap

hullámzó vonalak vergődnek a kéjre

 

milyen erőteljes minden ecsetvonás

csak a festő lelke gyenge

kit elhagyott az egyetlen megmaradt barát

ez a kór amit képe is látni enged

 

madarak madarak szálljatok fel

távozzatok az ég peremén túl messze

a halál és az agybomlás oly közel

s a remény az életösztön veszve

 

még nincs hiszen a kép eladó

és felkínálva eladó a lélek

madarak gonosz madarak riadó

süketen bár de minden szót értek

 

értem a károgást bár nincs még itt az aratás

a festő után halok peng mert feni a kaszát

madarak madarak tovább tovább mert feni a kaszát

 

 

 

Pontos végzet

Dudás Sándor

 

 

Előtte a táj.

Állványon vászon,

keze ügyében festék.

 

Magányok

tükröződnek.

 

Tekintettel befogott

részen fókuszál,

vakságba lát,

összefog szét-irányt,

kezében

toporzékolnak

a mozdulatok.

 

De még vár.

 

Megindul a szél,

sárga hullámzást

szöktetnek

erőteljes vonások.

Sötétkéken kavarog

a vészjósló ég.

A hullámzó életen három felé

ágazó út fekszik,

sehovába vezetők.

Zöldjük mintha nem volna,

harsányságuk leinti hű anyjuk,

a vágyait visszafogó barna föld.

 

Távolban felszállnak         

a varjak,

jósmadarak,

vészmadarak,

mintha dörrenésre,

mintha előre tudnának

valamit,

magabiztosan közelednek,          

betöltik a hallhatást:

kár, KÁR, KÁRRR –

kitárt szárnyaik

véje

ék alakú csapongás.          

 

Még néhány vonás

és Ember a vásznon,

úgy hogy nem ő maga

van rajta,

hanem

a művész pontos végzete:

az össz-harcban

megállított idő!

 

A mű pedig

elindul világgá,

jövőkbe viszi

az örökjelent.

 

 

 

Nyomtalan

Szikora Zsó – zsoszi

 

Álmot kergető utak mentén,
aranyló kalászai közt a létnek,
barázdák közé szorult fogak
vágyteli harapásai kísérnek,
de benned már nem hagynak nyomot.
 
Kéklő messzeség váj húsodba utolszor,
mielőtt eltűnne előled végleg,
feketén gomolygó varjúsereg
indul felderíteni a terepet.

 

 

 

 

Varjak a búzamezőn

Sylvester Anita

 

Búzamezőben száz varjú száll
kévék aranyán feketében.
Az élet dús földjein kaszál
vad vihart jósló messzi égen
a mindent learató halál.

Úton halad a messzi ködbe
a végtelent nyitó pillanat.
Éjen gomolygó légbe öltve
lágy szívekbe vésve itt maraszt
egy léleknyi időt örökre.

 

 

 

 

Utolsó kép

Bakos Erika

 

Lyukasra vájták a varjak az ég
sötét vásznát, résein átfolyik
a bolygók fénye, s a hideg tintakék
égen, meghízott hold bolyong.
Ráncos idő üszkös búzát hajlít,
okkerszín foltja szétterült,
rojtjába zöld-barna mintát csomóz
a nyár, majd szennyével elvegyül.
Fentről károgás riaszt,
e hang megtöri a csöndet, hol az
égre dobott fekete gombok egyre
közelebb jönnek, mint Hitchcock
madarai, húst tépnek láthatatlanul.
Őrület pillanata ez, az ember
utolsó ecsetvonása…

 

 

 


Örök szárny

Marthi Anna

 

örök szárnyakat kapunk

a szerelmesek jelenében

félelmek fájó dalainkban

révülő csendes értelemmel

testünk is fáradtan összenő

 együtt alszunk el Istennel

 

 

 

 

A semmi sarjai

Mészáros László

 

Fekete hajszálait hullajtja a nyár,

s ebben az ürességgel teli világban

míg a nélkülözhetetlen homály vibrál,

nem surran illat, csak elszáradt virág van

 

a koszorúba font teremtés ágain.

Ahogy csurranó égbolt emlőin a kalász,

s mint a kenyér, tudjuk, mennyire rág a kín,

ha bimbózó szívünkben zöldül ki a gyász,

 

csontkeretünkben fészkel, viharzik a csend:

a semmi kitaszított sarjai vagyunk.

Nem nehezedik arcunkra szín, míg a rend

olcsó fáklyáiból láng-álmokat rakunk

 

a körös-körül lengő végtelen ködén.

Hogy lenn a sárban tisztán lássunk és halljak,

Én, akinek egyre megy öltelen ölén:

a szárnyatlan terhek galambok vagy varjak.

 

 

 

 

 Feletted

Zajácz Edina

 

Múlt szeretők felettünk a varjak,
rajtuk fekete konfekcióruha.
Kárörvendő, bús fejüket nézem,
szemük kopogó,
fagyott jégszem.
Én  meztelen maradtam és halvány,
túlcsordult nyarunkon
egy irracionális hatvány.
Sejtjeim sorban meghajolnak érted,
s míg kalászok fénykévéjében fürdünk,
feletted minden ítéletet összetépek.

 

 

 


CIPRUSOKTÓL TÁVOL

D. Bencze Erzsébet

 

Párnám csücskén elárvul a vágy,

a rámtelepedő sötét varjúfelhő
szárnyával betemet, halált kaszál. –
Megfakult kévében hallgat a kalász.
Elveszett illúzióm világa messzi,
sötéten kavarognak lázálmom színei.
Az egykor aranysárga gabona megdől,
horizontra kúszik az auvers-i mezőn.

Mélyviolára vált az ég alja,
ezernyi folt, repedés rajta. –
A csillagok fényei homlokomra égnek,
háborgó lelkem talpig feketében.
Végtelen félelmek kísértenek,
rongyosra szaggatják az éjjelt.
Fénytelen ködlények közt járok,
fennakadva reszketek egy száraz ágon…

Hess innen, hess madár! Hagyjatok egyedül! 
(Egy sem menekül, itt köröznek szüntelenül…) 
Meghasadt szövevény-reményem
a fellegekbe gázol. Látom sorsomat:
felkelt holtakkal a varjak közösen kárognak: 
Életeddel fizetsz! Áldozat leszel te is, emberfia! 
Felszántanám könnyeimmel a rögös földet, 
de szabad-e zokogni egy szegény festőnek? 

Hova repül bolyongó lelkem, 
ha sebzett vágyam mégis teljesül?!
Izzó búzatáblák felett remeg az ecset, 
a forró szél csonka fülembe süvít, 
elhomályosult agyam a végtelenre nyit; 
a semmi maradéka lesz testem, 
hollók vájják ki a szemem. – 
Kinek hiányzom, ha palettám nem lángol? 
Csak egy múló pillanat emlékeztet rám, 
ha képeimen feltámad a misztrál. – 

Jobb talán így, még épelméjű vagyok,
kezemben tartom megmaradt sorsom.
Ellobban a tűz, csendben kihuny a szikra…
Erős márványszívem úgyis meghasadna 
lángnyelvű ciprusaimtól távol. – 
Drága Theo, ugye odaátról továbbra 
is mesélsz terveidről, és beszámolsz, 
elkelt-el a Varjak a búzamezőn,
és megírod majd, hány frankot érne akkor 
egy csontvázamra feszített provence-i vászon?

 

 

 

 

Tépett színek

Bakkné Szentesi Csilla

 

Varjak metszenek 

győzelmi jelet a tájba,

ahogy veled elszállnak 

a ringó kalászok felett.

 

Én, az örökké árva

megyek szívembe 

a semmit zárva.

Üres palettámon 

hiába babrál ecset.

 

Ahol fészke volt e tájnak,

az együttből a sárga 

minden színt kiszorít.

Már nem festünk vágyat, kínt

haragos kék alatt.

 

Utamon búzavirág-szemek 

követnek, de a viharos szelet 

nem bírják a szárak. 

Már zöld fűszálak 

sem mutatnak reményt.

 

De amíg haldoklik 

a széltől szaggatott sárga,

fülemben tovább lüktet 

szíved dobbanása,

s nekem te maradsz 

a mennyből tépett kék.

 

 

 

 

Sugallat

Schifter Attila

 

Hiába  sárgáim  örvénylő  melege:

az  ismeretlen,  fagyos  kékség  felé

abszintzöld  utat  nyit  rajtuk  keresztül  a  Halál,

ahogy  magához  int  penészes  keze,

mely  reám  várakozott  időtlen,  henyén,

akár  az  Oise  partján  a  hűs  békanyál.

 

‘S  nem  riasztja  virágaim  napszirom – kereke

szárnyas  hírnökeinek  gyászhangú  seregét

–  bekötött  fülembe  nekrológot  kiabál

mind  és  szememet  kutatja  mohó  szeme  –

ismeri  megfellebbezhetetlen  erejét:

holnapra  lélektelen  vegyületekké  degradál.

 

Mert  kegyetlen,  kegyetlen  nagyon:

a  Hold  udvarát  festeti  velem  sötétlő  Napon,

szívseben  puskaporgyűrűt  vér  ölelésébe  fon

‘s,  hogy  elmondanom  nem  lesz  több  alkalom:

lázas  kétségeimet  mind  reátok  hagyom

 

kadmiumsárgákban  hullámzó,  olajos  vásznakon. 

 

 

 

 

Aranyra fekete

Dvorák Etela

 

 

ében haragos a kék ég
a nyár utolsó leheletén
ring alázattal minden
röghöz hajló
aranyba búvó búza kalász
szöknek a napok
varjak vergődő szárnyain
létünk beteljesült
hegedűm csendesen szól

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Zengő
Szerző Zengő 15 Írás
"A Héttorony szerkesztősége meghirdeti tehát első dalnokversenyét, amelyet igény szerint követ majd a második, harmadik, úgy nagyjából kéthetente, esetleg hetente. A pályamunkák alcíme legyen Zengő, így majd magabiztosan felismerjük majd őket." A heti (kétheti?) zenére érkező verseket nálam találjátok. Következő feladvány: https://www.youtube.com/watch?v=SVyza9jzw18