Az igazság márpedig az,
hogy nincs igazság.
Általában marad a
’már megint hülye voltam’,
meg a vigaszág,
hogy még időben úgy tettem,
mintha nem lennék az.
Grimasz rajzolódik arcomra,
mert hiába nyomom el magamban,
valahogy nem sikerül
a keserűségnek elfojtódnia.
Szenvedő mondat,
szenvedek,
akár veled,
akár nélküled,
akárkivel
vagy csak szimplán egyedül,
igazából már tökmindegy,
ez a szív lemerült,
a bizalomkártyáim is elfogytak,
bedobtam mindet,
míg mások szemében látni véltem az enyémet,
izé,
aztán a szemétben.
Fáradok,
fáradt vagyok,
csak aludni akarok vagy száz évet át,
vagy nem gondolkodni,
nem érezni,
nem írni,
nem hinni,
mint egy hülye,
hogy mindenkinek nyitott szívvel állok előre
és várom az igazságot.
Az igazság az,
hogy nincs igazság,
és ez az egyetlen felismerés,
ami még a repertoáromból hiányzott,
felrakom a polcra
a szolga mód szerető lelkem mellé.
Kellék.
A hétköznapokhoz,
hogy élni tudjak
és nem mondom,
hogy nem akarok élni,
csak már rohadtul unlak,
kedves Élet,
én nem szeretném,
ha szeretnének,
van apám, hazám, bölcsőm
meg anyám is,
de főleg rohadt sok fatális hibám.
Pedig nem ostoba vagyok,
szimplán csak liba,
hogy még mindig hinni akarok
az igazságban,
végül mégis marad a vigaszág,
hogy legalább időben úgy tettem
mintha nem számítana semmi.
Látod? Ez is pont ennyi,
hogy nincs igazság,
újra rajzolom arcom pár sminkcuccal,
elnyomom a valóságot
valami tuctuccal,
míg végig zötyögök a városon.
A fejemben még átoson a felismerés,
majd az utcán valaki felismer és
annyit ér az egész,
mint néhány mendemonda,
hogy valaki mintha mondta volna…
Holnap kezdhetem elölről.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.21. @ 20:22 :: Tóth Zita Emese
