Verő László : Haláltánc-ballada


Pénteken meghalt Faludy György

 

 

 

Ott ült a Császár. Dús hajában

hét csillag volt a diadém.

Rabszolganépek térden állva

imádták, barna köldökén

a Göncöl forgott, válla balján

lámpásnak állt a holdkorong:

de a bohóc sírt trónja alján:

„Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,

nincs szív, mit kardom át ne járna,

enyém a föld!” … S hogy este lett,

egy csontváz tántorgott eléje

s elfújta, mint a porszemet.

– Kényúrként éltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Gót ablakában sírt az Orvos:

„Uram, nektárod merre nő,

amely ír minden kínra s melytől

meggyógyul minden szenvedő?”

S az ajtó nyílt: keszeg magiszter

táncolta végig a szobát,

kezében mély ólomkehelyből

kínálva színtelen borát:

„Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,

s nincs seb, mit heggel nem takar,

igyál testvér; e mély pohárból,

csupán az első korty fanyar.”

– Kontárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

A kútkávánál állt a Gyermek,

szakadt gyolcsingecskében, s rőt

topánban, s nézte lenn a vízben

képét, mely játszani hívta őt:

… „Ha jössz: a holdleánytól este

a cukrot süvegszám kapod,

s minden pirosló reggelente

békákon ugrálunk bakot.”

„Jövök már!” – szólt, s a kútvíz nyálas

siklót dagasztott zöld hasán,

míg a Halál vihogva vitte

anyjához a vörös topánt.

– Balgán játszottunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Repedt tükrénél ült a Céda:

„Hajamnak árja még veres,

miért, hogy már a régi léha

seregből senki sem keres?

Ölem még izzó csókra éhes,

mellem rózsája még kemény…”

S az ablakon röhögve lépett

be az utolsó vőlegény:

„Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,

ma: holt szerelmeid torán

hadd üljön nászlakomát a lárva

ágyékod hervadt bíborán!”

– Buján fetrengtünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Éjjel borult a háztetőkre,

s kuvikhang szólt a berken át,

midőn a Bankár útnak indult,

elásni véres aranyát.

Az útkereszten vasdoronggal

hét ördög várta s a Halál;

s mikor kardot rántott, a csontváz

fülébe súgta: „Mondd, szamár,

szamár, mit véded még a pénzed?

Meghalsz s a kincset elviszem,

s a kincs helyett eláslak téged,

akit nem ás ki senki sem.”

– Kufárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Aranypárnáin ült a Dáma,

s üvöltve sírt: „ne még, ne még”,

de ő már átkarolta drága

csípői karcsú, gót ívét,

„engedj csak még egy lanyha csókot,

még egy gyönggyel kivarrt ruhát,

engedj csak még egy buja bókot,

még egy szerelmes éjszakát” –

de ő, rút foltot festve mellén,

mely, mint a rákseb, egyre nőtt,

fehér testét nyakába vette

és vitte, vitte, vitte őt.

– Tunyán henyéltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Tüzénél állt az Alkimista,

s óráját nézte, mely lejárt.

„Isten vagy ördög: egy napot még,

amíg megoldom a talányt,

a végső, nagy talányt, amerre

görebjeimnek ezre vitt,

csak egy napot még, mert megfejtem,

megfejtem holnap alkonyig.”

„Nem fejted” – szólt a hang – „nem fejted”

s vállára tette jéghideg

kezét, míg felrobbant a lombik:

„Aludni mégy most, mint a többiek.”

– A Titkot űztük mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Pestis-csengőkkel jött a dögvész,

s a reimsi szentegyház előtt

húsvét vasárnapján derékon

kapta a hájas Püspököt:

„Néked szereztem ezt a nótát,

gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög –

légy pápa, vagy próféta, rózsás

hajnalködökbe öltözött,

légy szent püspök, vagy rút eretnek,

ki ég a máglya kormain,

misézhetsz lenn – én fenn nevetlek

a dómok csonka tornyain!”

– Álszentek voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

A vén Paraszt már tudta s várta

alkonytájt kinn az udvaron:

„Görnyedt testünknek nincsen ára,

s úgy halunk meg, mint a barom.

Kaszás testvér! Sovány a földünk!

könyörgöm, egyet tégy nekem:

ha elviszel, szórd szét trágyának

testemet kinn a réteken!”

Ő rábólintott s vitte lassan,

s úgy szórta, szórta, szórta szét,

mint magvető keze a búzát,

vagy pipacsot az őszi szél.

– A földbe térünk mindahányan,

s az évek szállnak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:42 :: Verő László
Szerző Verő László 84 Írás
1986-ban alapítottam meg a Héttorony Könyvkiadót, mely élt tíz évet, és több mint száz kiadott kötet maradt utána. Béke poraira. Most - e kor igényeinek megfelelően - itt, a világhálón halásszuk a jó írásokat, remélhetőleg szerzőink, és olvasóink örömére. *** Született 1954. április 12. Budapest Elhunyt 2007. május 24. (53 évesen) Budapest