Arany Ágnes Szerző
Vezetéknév
Arany
Keresztnév
Ágnes
13 év 1 Komment

 

KERESZT

 

 

 

Fekete felh?k örvénye sistergett felettük,

köntösük, és a lelkük vitorlává duzzadt,

amint elhagyták a Golgotát.

Harmadnap suttogva hömpölyg? hírek

tájolták be az Írást.

Az elmozdult k?nél összetalálkoztak.

Ott értették meg:

világ vaksága ââ?â?¬ kereszt a neved.

 

 

 

A KEZDET

 

                                  

Az északi fény kereket vetett,

s a porhóval szálló kristály-hangtól

megpattant a gleccser ere.

 

Az Andok sólyma napokat hasított a leveg?be,

a kankalin kitekintett az avarból,

s a tekn?s könnyével utolsó tojása is

belegördült Galapagosz homokfészkébe.

Az ír pásztor furulyáján elakadt a dallam,

a piramisokban bes?r?södött a csönd.

Villám tépte szét a magasságokat,

és a mélykék égb?l feltört a sóhajtás:

"Bevégeztetett!"

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

13 év 2 komment

Az írás az Erőszakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)

 

 

 

   – Az utcán pezsgőt bontanak, összeölelkeznek az emberek, táncolnak, dalolnak, nemzeti hősként ünnepli a nép. Mondana néhány szót, hogyan is történt?

   – Ma reggel a megadott célpont fölött kioldottam az új bombát, és megsemmisítettem a hadiüzemet Hiraszakiban! Való igaz, hogy a környék is alaposan fölperzselődött, de ideje volt már ráijeszteni a japánokra.

   – Állítólag ott még a nőket is kiképezték a háztól házig való harcra, felfegyverezték őket, ha más nem jutott, akkor bambuszlándzsával, és megtanították, hogyan kell robbanóanyaggal a derekukon a tank alá vetni magukat. Az egész háború alatt japánok még meg nem adták magukat.

   – Most majd rákényszerülnek.

   – A hírek szerint ez az új fegyver tizenötezer tonna robbanóanyagnak megfelelő energiával rendelkezett, vagyis páratlan volt a maga nemében.

   – Ez így is van. Nem lehet összehasonlítani az eddig használt hagyományos fegyverekkel, már a sugárzása miatt sem, ami az alfa és béta részecskék, a gamma-sugárzás és a neutronok felszabadulásából adódik. A bomba még a föld felett robban, és a tűzlabda középpontjában több millió fok a h?mérséklet.

   – Több millió?! Ennyit el sem lehet képzelni!

   – Ez csak a tűzlabda abszolút központjára vonatkozik, körülötte körülbelül háromezer fok van. Mindenesetre egy ionizált sóhaj nem sok, annyi sem maradna a japánok imádva tisztelt császárából, ha a palotájára dobnánk egyet.

   – Az előzetes felbecsülések szerint ilyen hőfok mellett milyen nagyságú területen pusztíthatott az általános tűzvész?

   –  Olyan tizenöt négyzetkilométeren, de a robbanás igen nagy nyomással jár, ami szintén jelentős kárt okoz.

   – Akkor a halálos áldozatok száma… az idő rövidsége miatt ugyan lehetetlen tényleges adatot közölni, de nyilván léteznek előzetes felmérések. Ezek alapján hányan pusztulhattak el?

   – Természetesen vannak megközelít? adataink, amelyek pontosságát a tények ismeretében most majd ellenőrizni fogjuk. Ugyanakkor a beavatkozás kísérleti jellege miatt akár hetekbe is beletelhet, amíg bármi adat közlésére kerül a sor. Ha pedig a sugárzás okozta ártalmakat is figyelembe vesszük, nyilván évekre lesz szükség, hogy a beavatkozás hatásfokáról pontos képet kapjunk.

  – Mégis mennyi lehet hozzávet?legesen az áldozatok száma? Százezer, százötven?

   – A második számjegy állhat közelebb a valósághoz.

   – Vagyis több ezer élet néhány perc, és összesen százötvenezer néhány óra leforgása alatt! Ilyen mérvű pusztítás példátlan az egész emberiség történetében. Ennyi vér soha még egy ember kezéhez nem tapadt!

    – Csak nem azt akarja mondani, hogy…!? Nézze, én a hazámat szolgálom. Berepül? pilóta vagyok. Erre képeztek ki, ezért kapom a fizetésemet. Parancsot teljesítettem. Az én feladatom abban állt, hogy a műszerfalat kezeljem. A célpont fölé érve a pulzáló piros gombot kellett megnyomnom a kell? pillanatban ahhoz, hogy az 5000 kilós bombát kioldjam. Tiszta ügy – szó szerint tiszta. Még hogy vér! A m?szerfalon egyetlen csöpp olajfoltot sem találna.

   – Igen, természetesen, a modern technika… A szakértők szerint ez az új találmány a háború befejezését szolgálja, mert a japánoknak be kell látniuk, hogy vesztettek.

   – És feltétel nélkül megadni magukat.

   – Tudta tehát, milyen fontos megbízatást kell teljesítenie. Mit érzett, amikor megkapta az utasítást, felszállt, és elindult a célpont felé? Nem szorongott?

   – Nem, a repülés maga nálam rutinmunka.

   – Ez a nap azért más lehetett, mint a többi. Mire gondolt, amikor a gépével már az ég kékjét szelte?

   – Természetesen arra, hogy pontosan betájoljam magam. Nem panaszkodhatok, jók a gépeink, meg lehet bízni bennük, de azért az ember, a szaktudás még így is alapvetően döntő tényező. Határozott parancsot kaptunk például, hogy ne támaszkodjunk csak a radarra. Ma persze több forgott kockán, mint máskor, és hatalmas stáb is drukkolt nekünk az irányító központban, a politikusainkról nem is beszélve.

   – A felh?k felett mindig erősen tűz a nap, és onnan, a fényből különleges érzés a földre letekinteni. Minden olyan kicsinek, ártatlannak t?nik, mintha játéktárgy lenne. Nem járta át valami borzongató érzés? Hiszen tudta, mire készül.

   – Nézze, én a légierők kötelékébe tartozom, nem lelki gyakorlatra küldtek fel a bombázóval. Különben teljesen tiszták voltak a látási viszonyok, ami nem okozott meglepetést, mert a három időjárást jelentő gép hamarabb érkezett Hiraszakiba, és el?re közölte velünk a felhők helyzetét, a h?mérsékletet, a szélsebességet. Ki kellett használni a szép napos id?t, ezért is keltünk ma útra. Az ellenség hajói csak úgy nyüzsögtek a kikötőben. Magabiztosak voltak, egyáltalán nem sejtették milyen üdvözletet küldök le  mindjárt nekik.

   – Mit tesz a háború… elgondolok egy ver?fényes reggelt, amikor kezdődik a nap. A gyerekek iskolába mennek…

   – Azért egyet tisztázni kell: mégis ki kezdte az egészet? A japánok nem udvarias hajlongások közepette köszöntöttek be Pearly Portba. És ha már erről van szó, a mi gyerekeinkre egyáltalán nem gondol?

   – De, természetesen, nem is ezt vitatom, csak ez az új fegyver, és ezek az ijesztő számok… Agyonégett emberek tízezrei…

   – Nézze, a technika fejlődésével kétségtelenül javultak a hadászati eszközök. Misem természetesebb, minthogy megsokszorozódott a hatékonysági koefficiens – végtére is a haladás minden téren megmutatkozik. Ami pedig azt illeti, én elítélem a kegyetlenkedéseket. Intenzíven iszonyodom attól, amit a nácik csináltak a koncentrációs táboraikban: akasztgatások, kemencék, farkas-kutyák! Eszméletlenül piszkos hentesmunka! Nem csoda, ha kavarog t?le az ember gyomra. Igaz ugyan, hogy gépesítették a guillotine-t, vagyis volt némi m?szaki haladás a francia forradalom óta, de ez azért mégiscsak a kézművesség szintjén áll, és össze sem hasonlítható a mi magasabb rend? tudományos technikánkkal, bár tudjuk, hogy a németek is bőszen kísérleteztek. A mi bombánkat a világ legjobb tudósgárdája fejlesztette ki, a legragyogóbb elmék, gondolja csak meg! Azon kívül ezrek összehangolt, áldozatos munkájára volt szükség.

   – Valóban. Igyekszem pontosan idézni az elnököt: „Ami ma történt, az a szervezett tudomány legnagyobb teljesítménye a történelemben.”

   – Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a mai beavatkozás új mérföldkövet jelent a hadászat történetében, és ha meggondolja, ez még csak az első lépés. A fejlődés határai beláthatatlanok!

   – Ezen az ellenség egy része már csak légnem? állapotban elmélkedhet, de önnek egészen más lehetett ott fenn a napsütésben, távol a célponttól.

   – De még mennyire! Mint már említettem, az ember az objektum fölé száll, és a kell? pillanatban megnyomja azt a bizonyos pirosan pulzáló gombot. Elegáns, tiszta, értelmiségi, pontosabban magas m?szaki végzettséggel rendelkező emberhez méltó feladat. Természetesen ugyanez vonatkozik a földfelszín alatti harci eszközökre is: a tengeralattjárókon akár fehér köpenyben, glaszé kesztyűben is dolgozhatna az ember a műszerfal mellett. Az is komoly képzettséget kívánó, abszolút precíziós munka. Több kilométernyire se le, se föl nem hallatszik semmi jajveszékelés, halálhörgés. Nyugalom és csönd van. Egyedül a Föld, vagyis az emberek szintjén mocskos dolog a háború. A mi bombánk esetében a pilótának egyre nagyon kell vigyáznia, arra, hogy egy határozott, éles kanyarral azonnal a maximális sebességre kapcsoljon, mert nagyon hamar felszáll az káprázatos színekben gomolygó bolondgomba.

   – Az abszolút gyilkos galóca!

   – Hm… találó elnevezés! Tény az, hogy nemhiába dolgozták ki a tudósok a technológiát, a vezérkar meg a rajtaütés módját, mi pedig hetekig gyakoroltunk, mert minden a terv szerint haladt hihetetlen pontossággal. Még időben vissza is értem a támaszpontra, le se késtem az ebédet.

   – És amikor a pusztításról értesült?

   – A bajtársaimmal már a kantinban ültünk egy pohár whiskey mellett, és pont rágyújtottam az első, jól megérdemelt cigarettára, amikor a rádióbemondó leplezetlen büszkeséggel közölte, hogy Hiraszakiban megsemmisítő csapást mértünk az ellenségre.

           

*&*

 

 

    Égetően perzseli az augusztusi nap a sztyeppe fűcsomócskáit, és száll, újabb felhőkben érkezve száll a por a lovak patái alól. A buzogányok reccsenve csapódnak be a koponyákba; a kardok suhogását elnyeli a hangzavar, az összeverődő fém pengése, a haldoklók hörgése, a lovak toporgása, és éles nyerítése. Izzadság, és sós íz? vérszag kering a levegőben, itt vitéziességé magasztosítva, ott reszkető félelembe burkolva. Az ösztönöké a játék, értelem itt fel nem fog semmit. Lendülnek a karok: hol védenek, hol döfnek, s a vandálok dicső serege napnyugtára már egyedül marad a nyeregben. A föld szomjasan issza be sűrű tócsákban az ellenség vérét, amely barnásan rászárad a letiport fűcsomókra.

   “A faluba! A faluba!” – kurjant a vandálok vezére és lábától lovához kötözi az els? keze ügyébe kerül? hullát. Sodródik a test buckáról le, buckára fel s a vágás mentén kibuggyan a gyomra, kitépődik a bele és mint elárvult köldökzsinór húzódik bűzösen-porosan aszalódva a halálba merevedett ember oldalán.   

    A falu már gyerekjáték. Csak le kell szúrni a védtelen öregeket, a kicsiket, hogy zavartalanul gyámbászhassák az asszonyokat. “Na, gyere csak!” – üvölt a vezér gerjedelemtől kikerekedett szemmel egy lányra, aki az iszonyattól bénultan az ajtófélfába kapaszkodik. “Majd megtanítom én neked, mi a jó!” – ezzel vasmarkával maga elé rántja, megperdíti és fellöki. A lány rúg, kapálózik, visít, köp, harap. “Na jó, hát ha szépszerivel nem akarod, majd teszek én róla!” – ezzel hosszú haját csomóba markolva felemeli a fejét, és beveri a keményre döngölt földbe. Néhány vitéz röhögve állja körül és sorára vár. Bőrtömlőkben ital kerül elő s amikor hajnalban a végsőkig kimerülten, részegen d?lnek össze a vitézek, a lóhoz kötözött hulla belét kóbor kutya szaglássza.

   Másnap munkához látnak a vitézek: amit csak tudnak összeszednek és négyszögeket hasítanak ki a lemeztelenített ellenség hátából. Egyetlen ügyes mozdulattal lerántják a b?rt, s magukkal viszik. Odahaza aztán a rabszolgák kif?zik, szárítgatják, tovább f?zik, míg puha nem lesz. Ebbe törlik majd a vitézek izzadt testüket, vért?l ázott kezüket.

   Éjjel a vandál vezér érthetetlen álmot lát: hatalmas teremben csupa nagy hasú, szögletes fémpók mozog és fehér, majdnem átlátszó szálakat ereszt. A szálakat más-más fém-valamik puha, bolyhos anyaggá göngyölítik s az emberek a sok kis falból aláhulló es? után ezekbe törülköznek. ?pedig elbúcsúzik jegyet váltott mátkájától, felszáll valamilyen hatalmas, de mégis könny? fémmadár hátán, a leveg?ben kering, és rengeteg kis ház fölött patyolat tiszta ujjal, a sok-sok zöld és sárga fénypont között könnyedén megnyom egy pirosan pislákoló varázsszemet.

13 év Nincs Komment

 

Belém taposott az erdő,

szilánkokat lövellt testembe,

sziklás rögökkel hajigált

kiszakadt gyökerek alól,

zuzmók szövetével kötözte meg kezeimet.

 

Belém fagyott a hörgés.

Kapillárisaim lángpatakjai

fényt sugároztak az aurámba,

és beragyogták az erdőt.

Azóta minden izmomban szótlanul feszül

az üvöltő kereszt.

14 év 1 Komment

Az írás az Er?szakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)

 

                                                                                      

  „Ez a komputer átka! Már megint millió reklám, meg pénzkér? levél" ââ?â?¬ sopánkodik Anna, amikor kinyitja a levélszekrény ajtaját. A színes prospektusok lavinaként zúdulnak a padlóra, s a fényesre csíszolt márványlapok terebélyessé növelve tükrözik vissza a kupacot.

  ââ?â?¬ May I help you, ma'am? ââ?â?¬ lép hozzá a ház portása.                 

  ââ?â?¬ Csupa kidobnivaló! ââ?â?¬ gy?jti egyenként a hóna alá Anna, ahogy a barna kéz adogatja.

  Egy vaskos boríték alatt pehelykönny? légipostai boriték lapul; a bélyeg helyére orrszarvú képét nyomtatták.

  ââ?â?¬ Afrikából? ââ?â?¬ néz fel a portás.

  ââ?â?¬ Kenyából ââ?â?¬ mered Anna a boritékra. „Azt hittem már sose jön!"  ââ?â?¬ A boriték szélén piros-kék csíkok váltakoznak körbe-körbe. ââ?â?¬ „Minden rovátka akár egy év is lehetne" ââ?â?¬ fut rajtuk végig a tekintete.

  Diplomata-táskás fiatalember lép be vele a liftbe, és hogy Anna a napi postát szorongatja a hóna alatt, megkérdi:

  ââ?â?¬ Hányadikra, asszonyom?

  ââ?â?¬ A harminckettedikre.

  „Anna Owens, New York" ââ?â?¬ siklik végig tekintete a boritékon. ââ?â?¬ „Ezek a kerek `a'-k, a `w' hurokja" ââ?â?¬ mint idegenségbe szürkült, régen elfelejtett ismer?sök meghitt vonásai idéz?dnek fel. „Ha százszor, mit százszor! Ezerszer el nem olvastam azt a két levelet! Válasz-cím persze nem volt rajtuk." Eszébe jut, hogy rohant haza mindig, és miel?tt az ajtót kitárta, behúnyta a szemét, drukkolt: „Most! Most! Add, hogy most tényleg legyen!" ââ?â?¬ aztán a szálkás parkettát fürkészte, hátha… ââ?â?¬ mintha elnyelhette volna. Kés?bb azt mondta magában: „Ha nem várom olyan ?rülten, akkor talán…" Amikor másodjára beköszöntött a tél, végre bevallotta magának: „Nincs értelme többet… vége" ââ?â?¬, és maradt maga. "A férfiak? Ugyan ki volt Edmundhoz fogható? Megalkudni? Minek?" Anna elmegy az el?szoba falát borító tükör mellett, és szokása szerint belepillant. Az érett arcba, a tompa tekintetbe képzeletével próbálja visszavarázsolni a régi üdeséget. "Milyen szép voltam akkor még! Anyáék mindig emlegették, hogy ez kincs, valóságos t?ke, dehát…"

  A dolgozó szobában az asztalra csúsztatja a levelet. Nem, még nem nyitja ki. Jégkockát hoz, belepottyantja az öblös pohárba, mézsárga sugárban önti rá a whiskyt. A dermedt, hamvas jég üvegszer?en átlátszóvá válik, diszkrét reccsenéssel hasad szét. „Kés?bb John. John egészen más volt." Anna jókorát kortyol. Még mindig nem tépi fel a levelet. "Utcán nem ismerkedünk" ââ?â?¬ tanította Anya. „Nem?" John megszólította:

  ââ?â?¬ Could you tell me…

  ââ?â?¬ Sprechen Sie Deutsch? ââ?â?¬ kérdezte vissza.

  ââ?â?¬ Aber ja! Wo finde ich, bitte, die amerikanische Botschaft?

  Anna elmagyarázta. Másnap összeakadtak a Kossuth téren. John akkor bemutatkozott, és leültek egy padra beszélgetni. Az amerikaiból sugárzott a szabadságban feln?tt, érett ember természetes magabiztossága, és Anna úgy érezte magát mellette, mint a nyesett szárnyú madár. „De régen volt!" ââ?â?¬ lötyögteti meg a poharat, hogy a vizet eresztett jég összekeveredjék a whiskyvel. 

  Próbálja elképzelni Edmundot mákos hajjal, ráncos arccal, de cserbenhagyja a fantáziája: fiatalon mosolyog rá, harminchárom évesen. A sötétkék szvetterét viseli, és ott ülnek összekapaszkodva a dívány végében. „Az olló" ââ?â?¬ húzza ki a fiókból, és óvatosan felvágja a boriték behajtott, leragasztott szélét. Kisimítja maga el?tt a papírt. 

                                                                             

                                                                              Watambe, 1998, szeptember 14.

Kedves Ndovucska!

 

Meglep?dtem a levelednek, a storynak, nagyon. Hogy megtaláltad a cimem az internetben örülök. Probálok most irni magyarul, az baj, hogy sokat elfelejtettem. 95-ben voltam Magyarországon conference okból. Néztem a nevedet a telefon könyvben, de nem találtam. Amit a storyban rólunk irtál, az igaz. Én nem emlékeztem minden részletekre, ez volt olyan régen. Harminc éve hogy jöttem haza. Akkor nagyon hiányoztál, tudtam hogy te várod a levelem, de új életet kellett nekünk kezdeni. Biztos nem bántottak amikor én nem voltam veled. Gondoltam többet nem lesz az életben ilyen probléma. Anak van fojtatása, amit elkeztünk, te nem is tudod. A lányomrol van szó. Nairobiban tanult ekonomiát, egy évet volt ösztöndíjas a Princetonon, New Jerseyben. Ott megismerte Alexet, neki írek a szülei. Szerelmesek lettek egymásba, reméltem fog elmulni, ha visszajön. Alex graduált, és Nairobiba jött dolgozni. A követségen volt. Mondtam Adelenek, hogy sok baj lesz, de nem hitte nekem. Neki az USA legmodernebb ország, a jöv? érdekelte nem érdkelte múlt. Figyelmeztettem, de a tapasztalat ugyan olyan, mint a kis lámpa. Csak csinál világoságot egy embernek. Adele nem hitt nekem, ment feleségül Alexhez. Három éve van kislányuk.

Biztos tudod, augusztus 7. az USA követségen bomba robbant Nairobiban. Azután Dar es Salaamban is. 4300 sebesült volt. Az orvosoknak oda kellett menni környékröl. Három napot dolgoztam ott én is. Alex az irodában volt amikor a bomba robbant, nem lehetett segiteni rajta. A szülei hazavitték a hamut, és elvitték a kislányt is. Adele még maradt eladni a házat.

Irja ujság, hogy a robbantást a Jihad miatt szervezték amerikaiak ellen.

 

  Anna hallott róla eleget, napokon keresztül figyelte a tévéhíradóban. „A Newsweek!" ââ?â?¬ forgatja izgatottan a folyóiratokat ââ?â?¬, „aha, talán abban a kupacban". Az újságok, és a könyvek alól kerül el?. „Valami új izé… megvan! `The Islamic Army for the Liberation of the Holy Places[1]', ez szervezte a robbantásokat. Azt mondják: `Leave Saudi Arabia, or die' ââ?â?¬ hagyd el Szaudi Arábiát, vagy pusztulj el. Ez persze az amerikai katonáknak szól, akik a muzulmánok szent földjén állomásoznak." A lapot félretolva ismét belemélyed a levélbe:

 

Emberek nálunk nem értik miért kell ezért afrikainak halni meg. Haragudnak az amerikaiakra. Még rosszabb lett a situation, amikor az amerikaiak Sudánban bombáztak. Kértem Adelet menjen a gyerek után, de lett vev? a házra, várta a pénzt. Egy nap utazása el?tt a szomszéd, meg a rend?rök telefonáltak menjek oda azonnal. A lányomat megölték. Nem akartam hinni, de megölték. Nem tudom irni mit éreztem, de jobb, hogy a feleségem nem él.

Nem tudok irni most töbet. Remélem te boldogabb vagy:

                                                                                                              Edmund.

 

  Anna surrogást hall a fülében. Figyel. A surrogás a pulzusa ritmusában er?södik. Amikor a kék papíron elmosódnak a bet?k, kitekint a sötéted? égre. Még egyszer át akarja futni az utolsó sorokat, de a papír kicsúszik az ujjai közül, és felhajlott végével vitorlázva száll el. Anna utána néz: „Adél… helyettem?" ââ?â?¬ rázkódik meg hideglel?sen.

  A fotel karjai között talál menedéket. Amint teljesen besötétedik, a szemközti felh?karcoló villogó neonreklámja néz be az üvegfalon, és olyan magányosnak találja, mint még soha.

  Amikor Edmund elutazott, Anna azt hitte vége az életének. Dehogy lett! A reggelek felébresztették, az esték elaltatták, a napi elvégzend?k kötelességek maradtak. Edmund nem volt mellette, de azok a sejtések, amelyek akkor felsz?r?dtek a benne lév? kazamatákból, tudata határán összegy?ltek, és nem sz?ntek meg hatni.

  ââ?â?¬ Én délen születtem, Alabamában ââ?â?¬ mesélte John.

  Anna megmerevedett:

  ââ?â?¬ Meleg éghajlat, gyapot ültetvények, rabszolgák ââ?â?¬ sorolta. Többet nem tudott róla. Hanyagul belepottyantott egy kockacukrot a kávéjába, és úgy tette fel a kérdést, mintha mer? kíváncsiság indítaná: ââ?â?¬ Ha délen n?ttél fel, akkor neked a négerek… ââ?â?¬ kevergette ráér?sen a duplát.

  John dehogy sejthette milyen fontos Anna számára a válasz.

  ââ?â?¬ Gyapot ültetvények, de rabszolgák nélkül.

  ââ?â?¬ Persze, ma már! És a maradványai? ââ?â?¬ fürkészte Anna az arcát. John tekintetén látszott, hogy nem szívesen beszél róla. ââ?â?¬ Az emberek gondolkodásában ââ?â?¬ er?ltette Anna.

  ââ?â?¬ A maradványai? ââ?â?¬ gondolt utána. John huszonkét évvel hamarabb jött a világra, mint Anna, huszonkét évvel több tapasztalattal rendelkezett. ââ?â?¬ A gyerekkoromban, akkor még nagyon ââ?â?¬ húzta fel a szemöldökét. ââ?â?¬ Amikor Ghánában voltam, állandóan eszembe jutott. Well, nem volt kellemes. Ha az ottani barátaim beleláttak volna a fejembe! Oh, Gosh! Még ma is el?ttem van: ülünk a nagy ovális asztalnál, a fekete szakácsn? behozza az ételt, a fekete inas meg felszolgálja, és mintha ott sem lennének, Don, a nagybátyám arról beszél, hogy amelyiküknek kékes az ínye, annak mérges a harapása. Akkor persze azt hittem, hogy ez nagy bölcsesség, néztem is mindig a szolgálóink ínyét, ha nevettek.

  ââ?â?¬ Azóta nyilván megváltozott a véleménye.

  ââ?â?¬ Azóta? Hát azóta ?maga is alaposan megváltozott: he is pushing up daisies. A százszorszépeket nyomja fel. Alulról. Don különben életében ugyan meg nem változott. A hatvanas években is, tudom, mert mutatta nekem, méreggel töltött injekciós fecskend?ket tartott otthon.

  ââ?â?¬ És használta?

  ââ?â?¬ Áh, de olyan paranoiás volt! Szögesdróttal keríttette be a házát, csapdákkal rakta tele a kertjét, meg ilyenek. Oh, boy! ââ?â?¬ vakarta meg a fejebúbját, ujjaival beleszántva még mindig s?r? hajába.

  Anna melegen nézett rá.

  ââ?â?¬ Milyen volt Ghána? Sokáig voltál ott?

  ââ?â?¬ Öt évig. Ghána? Az egy gyönyör? ország, régi kultúrával, csak más persze. Rengeteg aranya van. Tudod, mit szerettem? A faragásokat. Egész gy?jteményt vásároltam össze. Jártam Togóban, Nigériában. Voltam abban a kiköt?ben is, ahol a rabszolgákat hajózták be, the point of no return.

  ââ?â?¬ Micsoda?

  ââ?â?¬ Az a pont, ahonnan nincs visszatérés. Pont? Dehogy pont, egy hosszú épület. A folyósón a k?padló meg attól homorú, hogy százötven évig mentek rajta keresztül, mezitlábasan. Mindenki csak egyszer, csak odafele, de hárommillióan.

  Anna a hetvenes évek végén járt el?ször Amerikában. A repül?b?l látta a szabadság szobrot, az Ellis szigetet, ahova az európai bevándorlók érkeztek valamikor. New York… Várta is, félt is a találkozástól, mintha ez valamit elárulhatna titkos önmagáról. Az épületek méretei leny?gözték, elnyomták, az utcán félóra alatt megismerte a világ lakosságát. Kavargott a feje. A szálloda hatalmas el?csarnokában beszédült a liftbe. Két elegáns fekete n? állt a túlsó sarokban. Amikor rápillantottak, Annát h?vös ellenszenvük söpörte végig. „De miért? Miért?" ââ?â?¬ ágaskodott benne az önérzet. Mintha belül megpattant volna egy húr, fájdalmasan tört fel benne: ââ?â?¬ „Hiszen én hozzájuk tartozom!"  ââ?â?¬ Tágra meredt a szeme, ahogy így magában kimondta. Megállt a lift, a két n? kiszállt, ? meg a falnak fordult. Eszébe jutott Dr. Péchely, és émelygés fogta el. „Azt mondta, hogy majd a következ?, a következ?… élet, de akkor el?z? is kell, hogy legyen. Kell. El?z?…, vagy el?z?k? És mindig ugyanott élünk, vagy…?" ââ?â?¬ szorította kezét a gyomrára. Régen hallott, elgyötört hangja motoszkált a fejében: „My son!" Már szédült. „És az el?z?kben kivel… kikkel voltunk együtt? A…a kapcsolataink, a fajunk? Azok is… változnak?" Nekid?lt a falnak. Amikor a lift megállt, úgy menekült ki bel?le, és penderült be a szállodai szobába, mintha saját árnyéka kergetné. John rácsodálkozott: „Nem tesz jót neked a klímaváltozás. Vegyél be aszpirint, az mindenre jó, és pihenj egy kicsit." „De meglep?dne, ha tudná!" ââ?â?¬ nyelte le Anna engedelmesen a tablettákat. Nem mert belegondolni a saját szavaiba, nem ellenkezett, hagyta, hogy hangok, emlékképek, hangulatok látszólag teljes z?rzavarban keveredjenek benne. Úgy érezte, hogy ? maga az útkeresztez?dés, amelyen most annyian áthaladnak. T?rte, gondolkodni úgysem tudott. Reggelre sem lett okosabb.

  ââ?â?¬ Menj le sétálni, ameddig én tárgyalok ââ?â?¬ pillantott rá John a tükörb?l, miközben a gallérját igazgatta.

  ââ?â?¬ Nagyon fárdt vagyok ââ?â?¬ pislogott vissza.

  ââ?â?¬ Akkor maradj ágyban.

  Anna megfogadta a jótanácsot. A párna gy?r?déseib?l Edmund arca bontakozott ki, régen elfelejtett sérelmek sajogtak fel és vegyültek el a félálom szövevényében. „Csak ne kelljen találkozni velük" ââ?â?¬ mondta magában másnap, és a szobában maradt.

  ââ?â?¬ Ne felejtsd el, este partyra megyünk ââ?â?¬ tette a homlokára John a kezét. ââ?â?¬ Fontos.

  ââ?â?¬ Jó, majd igyekszem.

  A tálakkal teli hosszú asztalok mellett csoportokban álltak a vendégek.

  ââ?â?¬ Mr. Odum, képzeld, ismeri az egyik ghánai barátomat ââ?â?¬ vezetett Annához John egy szénfekete, nemzeti viseletbe öltözött fiatalembert.

  Anna zavartan nyújtotta a kezét. John szeme éppen hogy megrebbent, aztán mindjárt kérdez?sködni kezdett az ottani változásokról. Az est folyamán tagadhatatlanul feltünt, hogy felesége csak a saját fajtája társaságát keresi.

  ââ?â?¬ Tudom, hogy neked szokatlanok az afrikaiak ââ?â?¬ tette szóvá lefekvéskor ââ?â?¬, de ez Amerika, próbálj megbarátkozni velük.

  ââ?â?¬ Igyekszem.

  Anna a párnába fúrta a fejét. „Ha tudná! Vagy ha legalább én tudnám, ki vagyok. Tényleg, kicsoda vagyok én?!" ââ?â?¬ markolta meg a csücskét. „Mert ?k engem… valamire emlékeztetnek, amit nem tudok.  Nem tu-udok! Idegen vagyok magamnak" ââ?â?¬ vetette magát a hátára. Mélyeket lélegzett, kicsit megnyugodott. „Valamilyen titkos szál f?z hozzájuk. `Abban biztos lehetsz, hogy afrikai az aztán nem volt a családunkban'" ââ?â?¬ hallotta Anya hangját. „Persze, hogy nem! Ez valami más… mert összefüggések, azok vannak. Egészen biztosan vannak, hiszen érzem" ââ?â?¬ gondolta végig. Nem tudta, hogy titkolja, hogy mutassa ââ?â?¬ továbbra is kerülte a feketéket.

  Egy nap öregasszony mosolygott rá az utcán. Olajos barna b?re sok elny?tt ráncba szaladt a szája sarkában, széles ajka mintha foltos lett volna, a ruhája meg… Anna mégsem tudta elfordítani róla a tekintetét. Visszamosolygott. Álltak ketten egymással szemben, és a belülr?l sugárzó, kitartó tekintetb?l Anna megértett valamit, ami a pillanat magasztosságában a magasságokba emelte. A magasság belül volt, és az igazság belépecsétel?dött a testébe. Ment tovább az utcán, bele-belenézett a nagy fekete szemekbe, és a viszont-tekintetek nem ritkán azt mondták: tudjuk. Ez lett az ? nagy titka, és soha senkinek sem beszélt róla.

 

                                                                     *

 

  Este Anna el?veszi a levélpapírját, és nekiül az írásnak:

 

Kedves Szimba! 

Tegnap olvastam a leveledet. Nem hiszem, hogy segit, mert semmi sem segithet, de ?szintén osztozom a bánatodban. Gyertyát gyújtottam Adele emlékére, magnóliákat tettem köré. Sokat gondolkodtam a múlton. Amikor elhatároztam, hogy megírom az életem történetét, nem sejtettem, hogy a sorsunknak folytatása lesz. Meg akartam Neked mutatni azt, amit írtam, mert a kett?nk története, és szerettem volna hírt hallani fel?led. Mindig azt reméltem, hogy boldog vagy. Meg sem fordult a fejemben, hogy az utóbbi események személyesen is érinthettek. Ha Kenyáról hallok valamit, természetesen mindig rád gondolok. A tévé mutatta a bombázás nyomait, a sebesülteket. Eltettem a Newsweek augusztusi számait. El?vettem, és átolvastam ?ket.

Azt írod, hogy a kis unokádat magukkal hozták a nagyszül?k Amerikába. Hol élnek? Az életemr?l kérdezed, hogy boldog-e? Harminc évbe nagyon sok minden belefér. A magam módján megtaláltam a boldogságot. Nem tudom, hogy bírnám elviselni amin Te keresztül mész. Ilyenkor azt gondolom, jobb, hogy nincs gyerekem. Magamról röviden annyit, hogy 75-ben feleségül mentem Dr. John Owenhez. Tizenkét évig az NSzK-ban éltünk, utána New Yorkba költöztünk. Nagyon szerettünk volna gyerekeket, de nem sikerült. Miattam nem. A férjem attól félt, hogy depressziós leszek. Az ? ötlete volt, hogy nyissak óvodát. Az egyik barátn?mmel kezdtük, most már három alkalmazottunk van. A hét öt napján gyerekzaj vesz körül, és ez jó, mert nem bírnám a magányt. A férjem ugyanis tavaly meghalt rákban.

Amerika nagyot változott amióta itt élek, egyre nagyobb az egyenl?ség, egyre több a vegyes házasság. Tudom, hogy van gy?lölet, de megsz?nt a segregatio, a gyerekek most már együtt n?nek fel.

Most többel nem terhellek. Szeretettel gondolok rád: Ndovu.

 

P.S. Van e-mailed? Az enyém:

 

  Két hét múlva Anna összecsapja a kezét, amikor a komputer „postaládájá"-ba levél érkezik a címr?l.

 

Kedves Ndovucska! Levelezni igy gyorsabban fogunk. Ez a fiam, Jomo e-mailje. Szokatlan nem papirra, screenre irni, majd megszokom. Az unokamat New Yorkba vittek, a nyolcadik utcaban laknak. Most befejezem, ird megkaptad-e: Edmund.

 

  „Mintha az a harminc év nem…, mintha itt lenne a szobában!" ââ?â?¬, pedig a komputer kék ablakát csak a gép szabályos bet?i tarkítják. „Mintha beszélgetnénk, mint régen." Pedig egy élet telt el közben. A Johnnal töltött évek a nyugalom évei voltak. Anna sosem gondolta, hogy egyszer vége szakadhat.

  ââ?â?¬ Ne! Ne! ââ?â?¬ kérlelte riadozva.

  ââ?â?¬ Olyan nagyon fáradt vagyok…

  John magával vitte életének azt a szakaszát, amikor támaszkodhatott valakire. Anyáék borostyán levelek alatt porladtak a Farkasréten, John meg itt. Nem mindegy, hogy kicsi az ország, vagy nagy, ha egyedül vagy? Eleinte gyakran járt összejövetelekre: zajosak voltak az esték, és tulajdonképpen tartalmatlanok. Egy vasárnap leült John íróasztalához, el?vett egy ív papírt, meg a nagy becsben tartott Mont Blanc tollat, és írni kezdett az életér?l. Másnap elolvasta, áthúzta, kijavította. Harmadnap ugyancsak. A negyedik nap már olvashatatlanná vált. Anna akkor odaült a komputer elé, és a szövegszerkeszt?re kattintott; most már szabadon variálhatta a mondatokat. Lassan haladt az állandó javítások miatt, diadalérzés fogta el minden oldal elkészültével. Folytatta. Három hónap alatt összeállt a történet. Kinyomtatta, táskájába rejtette, és elment a kedvenc éttermébe ünnepelni. Ott döbbent rá, hogy esténként a múltban járt, és ez a múlt azonos lett a jelenével. 

  Edmund mostani arca? Hogyan élte le ezt a harminc évet? Nem tudja, és mégis úgy érzi, ismeri, mint ahogyan mindig is ismerte. Ezért kellett megtalálnia a címét, elküldeni neki azt, amit kett?jükr?l írt. Tudnia kell, hogy ? is… Tudnia kell.

  Reggel az ajtóban várja a gyerekeket. „Mind itt van?" ââ?â?¬ néz körül. Számba veszi ?ket. Kikukucskál az ablakon, le az utcára. Buszok, a kocsik között veszélyesen cikázó motorbicikli, és tömeg a járdán. El?vesz egy köteg rajzlapot, kosarat tele színes krétákkal. Körül ülik a nagy asztalt. Figyeli, ahogy a csáléra álló házak, a sokkarú Napok, a fák borzos ágai formálódnak a mese nyomán. Feláll, letekint az utcára. Délben biztosan tudja, hogy vár valakit. Erre gondol este, amikor a komputer kapcsolás hangját hallatja. A billenty?zet fölé hajolva írja:

 

  Kedves Szimba! Hosszu levelet kuldok majd arrol, mi tortent amiota nem talalkoztunk, most csak roviden kerdeznek valamit: hogy hivjak Alex szuleit, mi a telefonszámuk? Mi az unokád neve? Ndovu.

 

  „Vajon milyen gyakran nézi meg az e-mailt? Naponta? Hetente?"

 

  Ndovucska, orvosok talalkozon voltam Kampalaban, vart leveled. Az unokam neve Mary, de mi Malaikanak hivjuk. Andrew & Elaine McMahon telefonszama: (212) 792-4436. Reszletesen en is irok majd. Szimba.

 

  Anna belesüpped a karosszékbe. A szomszédos házon vidáman ugrál az élénkszín? neonreklám, minden kör végén bevillant a szobába. „Malaika" ââ?â?¬ néz Anna a házak fölött egy világosszél? felh?be. Krémszín? szoknyácska ötlik fel a semmib?l, puha hullámokba rendez?dnek a széles pánt alatt a ráncok. A felh? közepe gomolygóan sötét. Anna szeme a szobára siklik: a széles íróasztalra, a polcokon katonásan sorakozó könyvekre, a keret közé feszített virág-csendéletre. A beépített ablakokon tompán hallatszik fel a sziréna süvítése, és ellenpólusként a t?zoltókocsi basszus tülkölése. A szobában minden halottan néma. „Nem bírom!" ââ?â?¬ ugrik fel. Körbe sétálja az asztalt. Mintha más mozdulatát figyelné, amikor a telefonért nyúl, hogy McMahonék számát tárcsázza. Az asszonyt találja otthon. „Régi barátja vagyok Malaika nagyapjának. Harmincéves ismeretség, még Budapestr?l… diákok voltunk" – kezdi mesélni, s csak arról hallgat, ami valóban összekötötte ?ket. Beszél Johnról, az óvodáról, és az Edmunddal újabban váltott e-mailekr?l. Vesz egy mély lélegzetet, és bevallja, hogy szeretné Malaikát az óvodában látni. „Igazán olyan közel lakunk egymáshoz" – érvel, – „maguk a nyolcadik utcában, én az ötödikben." A vonal végén pillanatnyi csend, azután óvatos menteget?zés:

– Az ötödik utcában? Attól tartok, hogy a mi szerény anyagi képességeinket ez túlhaladná…

– Nade, kedves Elaine, ugye megengedi, hogy így szólítsam? Ilyen régi barátság esetén szóba se jöhet az ilyesmi.

   Anna tovább beszél halk, meggy?z? hangon. Mire leteszi a kagylót a felh?k már egymásba örvénylettek, beborítják az egész eget. Arc jelenik meg a közepükben, tömött gy?r?s fürtök keretezik, és ahogy Anna belemerevedik a nézésébe, a tincsek mögött egy felh? lassan oldalra kúszva óvatosan átengedi a napsugarat. Anna behúnyja a szemét. Magát látja az ajtóban, és úgy érzi, nagyon régóta várja.  „Talán már holnap" ââ?â?¬ ígéri magának ââ?â?¬ „biztosan… biztosan holnap."

 

 

2000. október 30.                       

     [1] Az Iszlám Hadserege a Szent Területek Felszabadítására

14 év Nincs Komment

Az írás az Er?szakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)

 

 

  ââ?â?¬ Martin!

  ââ?â?¬ Edmund!

  ââ?â?¬ Ezer éve nem láttalak! Jó színben vagy!

  Anna hajszál híján felnevetett. Bemutatkoztak.

  ââ?â?¬ Martin Pécsen tanul az orvosin ââ?â?¬ magyarázta Edmund.

  ââ?â?¬ Innék egy sört. Van itt a közelben valami? Meghívlak benneteket.

  ââ?â?¬ Egy presszó ââ?â?¬ intett Edmund a fejével.

  A hangulatvilágításban sárgás-szürke füstréteg keringett a vendégek felett, a távol ül?k arca mintha ködben derengett volna. A beszéd zaján, a presszógép pöfékelésén néha áthallatszott a zongorista unott hangja. Annáék a helység végében kaptak egy falatnyi asztalt.

  ââ?â?¬ Hónap elején mindig sokan vannak ââ?â?¬ nézett kürül Edmund.

  ââ?â?¬ Csak ne cigarettáznának annyit! ââ?â?¬ hunyorgott Anna a szemét dörzsölgetve.

  ââ?â?¬ Elkented rajta a festéket ââ?â?¬ figyelmeztette Edmund.

  ââ?â?¬ Óh ââ?â?¬ nézett összemázolt ujjaira. ââ?â?¬ Le kell mosnom.

  ââ?â?¬ Ott van mindjárt a kijárat mellett ââ?â?¬ igazította el a pincérn?.

  Amikor Anna visszafelé igyekezett, az els? asztaltól három férfi állt fel. A sz?k helyen várnia kellett, amíg visszatolják az asztalhoz a székeket: elállták az útját. A közelében lév? vörös kép? negyvenes komótosan nyomta el a hamutartóban a csikket, aztán kihívóan végigmérte Annát, és minden kertelés nélkül megkérdezte:

  ââ?â?¬ Jobb a fekete fasz, mint a fehér?

  Anna pontosan felmérte, mir?l van szó; lélekjelenléte most sem hagyta cserben. Dermeszt? nyugalommal nézett a szemébe:

  ââ?â?¬ De még mennyivel! Ha tudná!

  A férfi lilásra vörösödött, szemgolyója mintha el?re csúszott volna. Homlokán kidagadtak az erek. Anna az elhangzott szó határozottságával állta a tekintetét. "Még mindig ? kapja a kevesebbet: én csak a férfiúi hiúságában bántottam meg, de ? az én emberi méltóságomba taposott" ââ?â?¬ fordult sarkon, és könnye homályán keresztül kereste az asztalukhoz vezet? utat. Martin felfelé tartott fejjel beszélt, mintha szavait Edmund fölött, láthatatlan személyhez intézné. Anna távollétében szuahéliül folyt a szó, és vidám lehetett a téma, mert Martin „Aj! Aj!" felkiáltásokkal f?szerezte mondanivalóját. Nevettében teljes egészséges fogsora éles kontrasztot adott mélybarna b?rszínével. Anna el?kotorászta a zsebkend?jét, és miel?tt bármit is kérdezhettek volna, magyarázkodni kezdett:

  ââ?â?¬ Valami belement a szemembe.

  ââ?â?¬ Mind a kett?be? ââ?â?¬ fogott gyanút Edmund. Anna elfordította a fejét. ââ?â?¬ Ki volt az? ââ?â?¬ simogatta meg az arcát.

  ââ?â?¬ Mindegy, elment.

  Anna már csak a rekamié sarkában szeretett ülni, nem kívánkozott sehová. A rossz bácsik-tól máig hosszú út vezetett. Emlékezett rá, hogy még iskolás korában a villamoson egy jó bácsi úgy tartotta a görbebotján nyugvó kezét, hogy az ? bizonyos testrészét érje. Szólni nem mert, védekezésül csak arrébb ment. Az öreg követte. Megint arrébb ment, megint követte. Akkor hangosan kérte, hogy hagyja békén. Az öreg felháborodottan tiltakozott. Nahát, milyen piszkos fantáziája van a kicsikének" ââ?â?¬ összegezte egy id?s hölgy megbotránkozva az általános véleményt. És amikor feln?tt? Hányszor mondták rá az utcán: babkaró, piszkavas ââ?â?¬ miközben a melléhez kaptak. Néha panaszkodott Anyának.

  ââ?â?¬ Proli manérok, szocialista erkölcsiség ââ?â?¬ jegyezte meg Anya olyan szúrós hangon, mintha a rendszerbe döfne vele.

  ââ?â?¬ Mért? A te lánykorodban nem így viselkedtek?

  ââ?â?¬ De nem ám! ââ?â?¬ sietett Anya a válasszal. Akkor még az úri modor volt a módi. Ez az állandó gy?lölködés, meg hogy mindenki mindenbe beleszól, amihez semmi köze, ez kislányom, új. Ez az elvtársaktól származik.

  Annának a sok zaklatás közül eszébe jutott, ami a Népköztársaság[1] útján történt. Vénül? férfi követte félhangosan taglalva mit tenne vele az ágyban. ?meg oldalvást hátrapillantott, és undorodva felgyorsította a lépteit. A férfi nem tágított: futólépésben, lihegve most még közelebbr?l részletezte vágyálmait. Anna hirtelen megfordult, és lendülete teljes erejével pofonvágta. A férfi leveg? után kapkodva nyögte:

  ââ?â?¬ Rend?rt! Rend?rt hívok! Maga engem molesztál!

  ââ?â?¬ Ugyan már, ki hiszi ezt el magának? Nézzen a tükörbe! ââ?â?¬ vágta a képébe, és a járókel?k "Mi van? Mi történt?" kérdései közepette faképnél hagyta.

  De sokmindent tudott volna mesélni! Hasonló történetekkel gyakran hozakodtak el? a n?k, ha maguk voltak, bár a téma hivatalosan nem létezett. Amióta meg Edmunddal járt? Azóta szabad préda lett: bárkinek jogában állt ítélkezni felette. Az erkölcs nevében. Bárkinek. A b?ne? Olyan szín? embert szeretett, ami másoknak nem tetszett. Másoknak. Panaszkodni? Kinek? A dolgozók szocialista paradicsomában ilyenfajta gy?lölet nem létezett. Csak nem akart volna alaptalanul rágalmazni?    

  Tetszett, nem tetszett, Apa a munkatársain keresztül osztozott a lánya sorsában. Egy este Anna az asztalra könyökölt, állát az öklére támasztotta. Egyetlen szót sem szólt, csak elcsigázott tekintettel pillantott az apjára. Apa fáradtan nézett vissza, s egy percnyi hallgatás után lassan, tagoltan skandálta: „Gutta cavat lapidem non vi, sed saepe cadendo". Anna valósággal látta maga el?tt a vízcseppet, amely kitartóan potyog, potyog. Egyik csepp a másikat éri, és id?vel kivájja a sziklát.

 

                                                                     *   

 

  „It's good to touch the green, green grass of home" ââ?â?¬ ismételte a sláger refrénjét érzelmes rezgéssel a férfihang. Edmund felhangosította a rádiót.

  ââ?â?¬ Mostanában mindig ezt dúdolod ââ?â?¬ jegyezte meg Anna egy futó mosollyal. Hagyta, hogy a dallam körbeduruzsolja, belevegye magát a fülébe. ââ?â?¬ Mit jelent a szövege? ââ?â?¬ fordult kíváncsian Edmundhoz.

  ââ?â?¬ "Oly jó megérinteni az otthon zöld füvét" ââ?â?¬ komorodott el, mint aki rajtakapta önmagát.

  Anna a függönyön keresztül a kopott t?zfalra látott. A szomszédn? az imént rázta ki sz?nyegét a függ?folyósón; a júliusi Nap élesen t?zött az udvarra, és a sok szösz, mint megannyi fénykukac úszott a leveg?ben.

  A repül?jegy Londonon keresztül Nairobiba az asztalon feküdt. Anna úgy nézett rá, mintha az utolsó ítélet napjának hírnökét látná.

Edmund a dívány egyik sarkába, Anna a másik sarokba ült. Kilépett a szandáljából, felhúzta a lábát, és átölelte. Gondolataikba mélyedve hallgattak. Anna végre megszólalt:

  ââ?â?¬ Úgy innék egy kávét!

  ââ?â?¬ Csinálok ââ?â?¬ kapott az alkalmon Edmund.

  És a kávé keser? volt.

 

                                                                     *

                                                

  „Akár éket is verhetnék a nkisi szoborba, még az sem segítene" ââ?â?¬ kesergett Anna. Kétségbeesésében felkereste Edmund öreg orvos barátját.

   ââ?â?¬ Elmegy! ââ?â?¬ panaszolta neki sírós-vékony hangon.

   ââ?â?¬ Hagyni kell. Nem lehet ellene semmit sem tenni ââ?â?¬ rázta a fejét Dr. Péchely, miközben haja a homlokába hullott. ââ?â?¬ Élnie kell tovább a saját életét. Úgy látszik, a sorsotok csak egy id?re találkozott ââ?â?¬ nézett Anna szemébe az ?sz tincs mögül ââ?â?¬ meg kell elégedni ennyivel.

   ââ?â?¬ De… de ha egyszer így félbetörik…, akkor miért? Miért?!

   ââ?â?¬ Miért? Miért… mindig úgy kérdezzük, mint a kisgyerekek. A különbség az, hogy ?k nem tudnak még semmit, mi meg azt hisszük, hogy már mindent tudunk. Miért kellett találkoznotok? – húzta fel alig láthatóan a vállát. – Nem vagyok Isten, hogy tudjam. Mint ember azt gondolom, hogy talán testben-lélekben meg kellett tapasztalnotok mennyire nem számít a felszín. Hogy csakis az ember számít.

   ââ?â?¬ Na, köszönöm szépen, mi ebb?l a hasznom?

   ââ?â?¬ Honnan tudjam? Most úgy t?nik, hogy semmi, de talán majd legközelebb.

   ââ?â?¬ Ezt hogy érti? ââ?â?¬ háborodott fel Anna.

   ââ?â?¬ A következ? életedben.

   ââ?â?¬ Miben?

   ââ?â?¬ A következ? életedben ââ?â?¬ mosolygott rá az orvos nyugodt tekintettel. ââ?â?¬ Vedd szószerint amit mondok! Így: egy másik, azaz a következ? életedben.

   Anna elnémult. Több kérdése nem volt.

   „Micsoda marhaság!" ââ?â?¬ bosszankodott magában hazafelé az úton. „Vigasztalást vártam, együttérzést, valamit… de ezt!" Er?sen kilépett, hogy minél messzebbre kerüljön; majdnem ellenségesen gondolt a doktorra. A téren egy galamb totyogott elé. Nyaktolla zöld- meg lila-ezüst színben játszott, mint a szitaköt? szárnya, amely egyszer a hegyen kitartóan körözött a fejük felett. A galamb piroskarikás szemét mereven Annára szegezte, és fejét ide-oda ingatva megállt el?tte, mintha azt kérdezné: „Mi az, nem tudod, ki vagy? Nem tudod, mi vagy?" Anna nem állhatta a tekintetét. „Hagyj békén!" ââ?â?¬ lendítette el?re hesseget?en a karját. A galamb kurrogva felrepült.

 

                                                                     *

 

  „My son!" ââ?â?¬ visszhangzik most benne saját elgyötört felkiáltása. A szoba homályába bámulva iszonyattal gondol arra az eshet?ségre, hogy valóságos kazamata van benne, amelynek mélyére soha sem lát, de amelyb?l néha egy-egy esemény kapcsán feldereng valami halvány sejtés, és id?n, téren átfurakodva bejut a tudatába. „Lehet… Úristen, lehetséges, hogy az orvosnak mégis igaza van?" ââ?â?¬ borzong meg.

  „Edmund!" ââ?â?¬ Értelmetlen szilánkokra hullva látja az életét, mint a tört kristály poharat. Valaki bekapcsolja a rádiót a fels? emeleten, és a sivár udvart hirtelen er?vel elönti az Öröm óda:

 

                                             ……

Szellemeddel egybef?zöd

Földi gond mit szétszakít.

Minden ember testvér lészen

Ott, hol lengnek szárnyaid

               

  Anna kimerülten figyeli a szöveget, és csak ennyit kérdez halkan: "Mikor?"

 

***

 

  A sárga boriték meglebbent az esti szélben. Ölébe tette a papírköteget, és a kezét rajta pihentetve gondolt arra a vékony arcra, azokra a kék szemekre, amelyek most olyan elevenen jelentek meg el?tte, mintha az évek hosszú sora nem hintette volna be a feledés porával. "Anna… Annának sokkal, de sokkal nehezebb lehetett. Nekem a hazám a függetlenség örömmámorában, a tervek, a feladatok…"   Szétnézett maga körül, mint aki gondolatban messze járt. Oldalt, a banánfa szakadt levelei mögött alig látszott már a Nap, csak a föld felé forduló öklömnyi bimbót festette még vörösebbre. A bimbó szárán, mint háromsoros korona számtalan ággal, zöld meg ér?félben lév? gyümölcsök sorakoztak. Felnézett. A papagájok már régen elrepültek. A vadfügefa lombjának sustorgó kupolája emelkedett a feje felett, az ágakból leereszked? léggyökerek karcsú, szabálytalan oszlopokként állták körbe a vastag törzset. Egy pillanatra eszébe jutott, mennyit fogócskázott itt valamikor. Sóhajtott egyet, és visszatette a papírköteget a sárga boritékba. 

     [1] A mai Andrássy út.

14 év 1 Komment

Az írás az Er?szakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)

 

IX.

 

 Anna örömét lelte az ingecskékben, a falatnyi horgolt cip?kben ââ?â?¬ minden kirakathoz odatapadt, ha kisbaba ruhákat fedezett fel benne. Anyáék pedig meg?rizték a mesekönyveit ââ?â?¬ Anna szeretettel simított rajtuk végig a polcon ââ?â?¬, és elhatározta, hogy minden Afrikával kapcsolatos könyvet megvesz, ha ugyan talál. Számolgatott, tervezgetett, várta a fizetését, csak hogy még egy teljes hónapig szólt a szerz?dése az utazási irodával.

  Edmund nem beszélt közös titkukról, de érz?dött a mozdulatai lágyságán, minden szaván, hogy egyetlen pillanatra sem feledkezett meg róla. Anna gyengéd gondolataiba menekült, dolgozott, és várt. „Meddig várjak?" ââ?â?¬ háborgott benne néha a türelmetlenség, de  csitítgatta: „Az én testemben n?, `a férfiak csak elpottyantják, és kész' ââ?â?¬ szokta mondani Anya." Ám ahogy a testében n?tt, úgy n?tt a lelkében is, és hamarosan minden zúgot elfoglalt. „Nem beszélni róla? Lehetetlen!"

  Amint Pestre ért a csoporttal, telefonált Gyurinak, hogy szaladjon át Edmundhoz az üzenettel: holnap este szabad lesz, várjon rá a szálloda melletti parkban. Anna elégedetten nézett a tükörbe, a haját szárítgatta. B?rét még bizserget?en h?sítette a zuhany vize, amikor átölelte Edmundot. Kéz a kézben mentek le a hegyr?l.

  „Te büdös ringyó!" ââ?â?¬ Anna összerezzent a közeli hangtól. Szétnézett. „Te, te!" ââ?â?¬ fröcsögte felé félhangon egy csupacsont hórihorgas. Annába belészorult a lélegzet. Edmund nem tudta mit jelent a szó, csak a hangsúlyból, és abból mérte le, hogy Anna arca vérvörös lángot fogott. Megfordult, hogy utána menjen, de Anna megszorította a kezét: ââ?â?¬ Ne! ââ?â?¬ kérlelte ââ?â?¬ Annál rosszabb! ââ?â?¬ Jóformán nyögte: ââ?â?¬ Nézzük meg a kirakatot ââ?â?¬, és az üveg felé fordult. Hátra rejtette a kezét, hogy Edmund ne lássa: ökölbe szorult. „Ha még a házmesterné is ott csücsükél a kapuban!…" ââ?â?¬ Menjünk hozzád! ââ?â?¬ fordult Edmundhoz. ââ?â?¬ Fogjunk egy taxit, kérlek! ââ?â?¬ Vágyódással gondolt a koromtól kicsit szürke falra a rekamié mellett. „Mindjárt ott leszünk" ââ?â?¬ nyugtatta magát. „Remélem a taxisoff?r nem…"

  Edmund egész úton komoran hallgatott. Végre becsukódott mögöttük a szobaajtó. Anna egy gobelin párnát tett a háta mögé, amikor beültek a kedvenc sarkukba.

  ââ?â?¬ Ndovucska ââ?â?¬, kezdte Edmund ââ?â?¬ beszélnünk kell… tudom, hogy vártad; más sürgetett volna. Nagyon sokat gondolkoztam, komolyan, hiszen kett?nkr?l van szó, illetve… ââ?â?¬ ölelte át. Veled sosem volt egyetlen rossz pillanatom sem, mindig öröm veled lenni. Sokszor gondoltam arra, hogy mi egymásnak születtünk, mert ha nem szólunk egy szót sem, akkor is megértjük egymást. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen.

  ââ?â?¬ Én sem.

  ââ?â?¬ Pedig annyira különbözött az életünk egymástól, hogy lehetünk mégis ilyen egyformák? Te érted ezt? ââ?â?¬ nézett a szemébe. ââ?â?¬ Tudod, hogy mennyire szeretlek.

  ââ?â?¬ Én is ââ?â?¬ szorította meg a kezét Anna.

  ââ?â?¬ A mi korunkban tulajdonképpen természetes a gyerek. Most, hogy tudom, vágyok utána. Ha látlak, ha rád gondolok, vágyok utána. Mire megkapom a diplomámat, már… ââ?â?¬ harapott az ajkába. Mindent végiggondoltam, és… ââ?â?¬ Anna lélegzetét visszafojtva várta a folytatást. ââ?â?¬ Attól félek, nem bírnánk egész életünkben, mindig, mindig azzal a teherrel élni, amit még így ketten is nehéz elviselni. Tudom, hogy szenvedsz, még jobban is, mint én.

  ââ?â?¬ A saját fajtámtól nem vártam…

  ââ?â?¬ Az életet nemcsak elviselni, kibírni kell. Abba az ember belefásul, tönkremegy. Mindenki boldogságra vágyik ââ?â?¬ simította végig Anna ujjain a kezét.

  ââ?â?¬ Veled mindig boldog vagyok ââ?â?¬ nyelt egyet Anna.

  ââ?â?¬ Mézet kanalazunk epével, mert ami körülöttünk van…

  ââ?â?¬ Nem arra akarok figyelni.

  ââ?â?¬ Tudom, én se. De nem tudjuk kikerülni. Még a sziklák is megrepednek id?vel. Boldogság? Mi boldogok akarunk lenni, de attól félek… akárhogy is próbálom meggy?zni magamat az ellenkez?jér?l, attól félek, hogy mi nem leszünk, mert nem lehetünk boldogok együtt. ââ?â?¬ Anna teljes súlyával a párnának d?lt, végtagjai elernyedtek. A lába úgy lógott a díványról, mintha megbénult volna. ââ?â?¬ Itt az a baj, hogy én fekete vagyok. Hiába adnak ösztöndíjat, taníttatnak, mindenki tudja, hogy csak kommunista propaganda az egész. Na, nem mintha máshol jobb lenne! Három évvel ezel?tt kiküldtek Moszkvába a nemzetközi diákkonferenciára. Ott aztán állandóan a népek testvériségét emlegették, az utcán meg majdnem leköptek. De azt hiszed Amerikában jobb lenne? Be se engednének együtt sehová! Nemcsak az étterembe nem, de neked el?l, nekem meg hátul kéne felszállni a buszra is. A legrosszabb persze Afrika csücske: ott csak a szolgálód lehetnék. A fekete kontinensen! ââ?â?¬ parázslott fel a szeme. Anna soha sem látta még ilyennek. ââ?â?¬ Itt az a baj, hogy én fekete vagyok ââ?â?¬ folytatta ââ?â?¬, Kenyában meg az lenne, hogy te fehér vagy.

  ââ?â?¬ Dehát azt hittem, hogy ott már hozzászoktak a fehérekhez!

  ââ?â?¬ Hozzászoktak. Hozzá kellett szokniuk. Ki kérdezte ?ket? A fehér ember azzal jött, hogy neki kultúrája van, és azonnal elkezdett irtani bennünket. Nálunk béke volt el?tte, de ââ?â?¬ révedt a tekintete a falon függ? képre ââ?â?¬ nézd ezt az üveget. Nem bánt, ha békén hagyod. De ha belébokszolsz, véresre vágja a kezedet.

  ââ?â?¬ Én nem bántok senkit.

  ââ?â?¬ Tudom ââ?â?¬ ölelte át a vállát ââ?â?¬, tudom. De más honnan tudja ki vagy? Nem akaszthatok pecsétes írást a nyakadba, hogy te jó ember vagy.

  ââ?â?¬ Én csak élni akarok. 

  ââ?â?¬ Tudom ââ?â?¬ simogatta meg a kezét szomorúan. ââ?â?¬ Tíz éve jöttem el, akkor még angol gyarmat volt a hazám. Emlékszem a Mau-Mau felkelésre, a megtorlásra. Egyszer láttam egy embert a földbe ásva. Csak a feje látszott ki, azt rugdosták. Az anyám húgát is elvitték egyszer kihallgatni.

  ââ?â?¬ Bántották? ââ?â?¬ riadt fel Anna.

  ââ?â?¬ Nem. Csak egész éjjel tíz körömmel kellett kopognia a falon. Reggelre megdagadt, mint egy felfújt gumikeszty?. Hazaengedték.

  Anna lehajtott fejjel mormolta:

  ââ?â?¬ Ezekr?l én nem tehetek.

  ââ?â?¬ Persze, hogy nem ââ?â?¬ szorította meg Edmund a vállát. ââ?â?¬ Csak öt éve független az ország, az emberek még sok rosszra emlékeznek.

  ââ?â?¬ Értem ââ?â?¬ mondta csüggedten Anna. – De a te családod, a szüleid, a testvéreid?… ?k tudnának, hogy én…

   Edmund rámeredt, mintha áramütés érte volna, majd hirtelen lesütötte a szemét, és lehorgasztott fejjel hallgatott. Pár kínos perc után Anna hirtelen felélénkült:

 Ã¢â?â?¬ Menjünk Svédországba! Azt mesélted, hogy ott más. Ott nem baj, hogy barnaszín? vagy! 

  ââ?â?¬ Nem lennénk boldogok ââ?â?¬ nézett rá szomorúan Edmund. ââ?â?¬ Se nem a te hazád, se nem az én hazám.

  ââ?â?¬ De együtt lehetnénk! Senki se bántana!

  ââ?â?¬ Bárcsak azt mondhatnám, hogy jó, menjünk. Biztos jól élnénk, a svédek gazdagok, de… mit keresünk mi abban a hideg országban? Egy hétig szép, de örökre?

  ââ?â?¬ Megszoknánk. Hidd el, hogy megszoknánk. És ha már beszéljük a nyelvet, nem is leszünk olyan idegenek.

  ââ?â?¬ Idegenek talán nem, de boldogok?

  ââ?â?¬ Miért ne?

  ââ?â?¬ Megérted, ha azt mondom, hogy hazavágyok? Nagyon vágyok haza. Abban a faluban, ahol születtem, meg az egész környéken nincs is orvos. Svédországban biztos gazdag lennék, de szükség van rám otthon ââ?â?¬ révedt el a tekintete, mintha látná a sárból tapasztott kunyhókat. ââ?â?¬ Nem magamnak tanultam. Nem magamnak…

  Anna érezte, hogy most veszíti el Edmundot. Forróság öntötte el, mint a láz. Saját szívdobogásán keresztül hallgatta:

  ââ?â?¬ Annyi beteg van, de orvos… és még olyan betegségek is, amiket csak hírb?l ismersz: lepra, kolera… ?k az én szegény népem… miattuk tanultam.  

  Anna lehorgasztott fejjel ült, nem bírt Edmundra nézni; ?t is hazaszeretetre nevelték. Akármilyen keserves is volt idehaza az élet: háború, terror, még távoli rokonról sem tudott, aki elhagyta volna az országot. Belülr?l, mélyen tudta, hogy a nép, a közösség sorsa mint magasabbrend?, id?tlen lény lebeg felettük. Az egyén, a mindennapi pedig sosem vetekedhet a magasztossal. Most már biztosan tudta, hogy két embert veszít el, és bár sajgó görcsbe rándult a szíve, a legmélyebb tiszteletet érezte Edmund iránt. Amikor annyi er?t gy?jtött, hogy felálljon, megszólalt:

  ââ?â?¬ Hazamegyek.

  Hirtelen meglódult, mint a részeg.

  ââ?â?¬ Nem engedlek ââ?â?¬ kapta el Edmund. ââ?â?¬ Így nem engedhetlek el.

                                                                     

                                                                     *

  

  Az Orvosi Bizottság egyetlen személyb?l állt. Anna alig nézett rá. Mintha nem is ?magát érintené, úgy sorolta fel, hogy nincs férjnél, nincs keresete, nem tudja eltartani a gyereket.

  ââ?â?¬ A leend? apa?

  ââ?â?¬ Egyetemi hallgató.

  ââ?â?¬ Aha! Hányadik hónapban van?

  ââ?â?¬ A harmadikban ââ?â?¬ lódította. Tudta jól, hogy azon már b?ven túljutott. A túrista csoportját nem akarta cserben hagyni, nem hiányozhatott az egyetem els? hetében sem ââ?â?¬ vagy mindez csak kifogás volt?

  Az orvos odakanyarította nevét az ívre, és azzal nyújtotta át, hogy jelentkezzék a Szabolcs utcai kórházban.  

  "Józsi bácsi! Óvári Józsi bácsi! ?épp ott docens!" ââ?â?¬ jutott eszébe. A szülész-n?gyógyász Apáék barátja volt, jó orvos hírében állt. „Milyen szerencse, hogy hozzá mehetek!"

  Józsi bácsi egy pillanatra meglep?dött, amikor befordult a rendel?be: pelenkás kora óta ismerte. „Alaposan megn?tt" ââ?â?¬ nézett végig rajta. Sejtette ugyan, de azért megkérdezte:

  ââ?â?¬ Miben segíthetek?

  ââ?â?¬ Ebben ââ?â?¬ tolta elé Anna a "Bizottság"-tól kapott engedélyt.

  ââ?â?¬ Nincs más megoldás? ââ?â?¬ kérdezte, mintha nem hinne a papírnak. Anna a fejét rázta. Az orvos megadóan sóhajtott. ââ?â?¬ Na jó, gyere holnapután reggel nyolcra vérvizsgálatra, miegyebekre, tízkor már túl is leszel rajta. Ugye, ez az els? abortuszod? ââ?â?¬ nézett a papírokba. ââ?â?¬ Akkor biztonság okából bent foglak tartani másnapig.

  ââ?â?¬ Józsi bácsi, ugye nem szól róla a szüleimnek?

  ââ?â?¬ Afel?l biztos lehetsz ââ?â?¬ legyintett.

  Anna hazament. Ledobta magát az ágyra. Ha hasra feküdt, nyomta a mellét. A hasa ugyan aligha n?tt, de Anya a múltkor észrevett valamit a tartásán. Megrázta a fejét, jól látja-e, hogy Anna jobb tenyerével kissé hátulról megtámasztja a csíp?jét. Anna azonnal észbe kapott, és olyan fürgén száguldozott keresztül-kasul a lakásban, hogy Anya hamarosan meggy?z?dött: rémeket látott az imént.  

  "Abortusz. Holnapután abortusz" ââ?â?¬ magyarázta magának Anna  hideg fejjel, de megszédült, amikor belegondolt. Nem tudta elképzelni, hogy tényleg fel fog feküdni a m?t?asztalra, ahol kiszedik bel?le azt, ami nemcsak a testéhez, de e rövid id? alatt egész lényéhez hozzán?tt, megváltoztatta a gondolkodását is: mintha újra fedezte volna fel a világot. Újra, más szempontok és más összefüggések szerint. Ez az alig-emberke a testében a maga különös varázsával a szeretet kiapadhatatlan forrásává is vált. Anna sóvárogva vágyott arra, hogy megismerje, hogy létezését két szemével is megtapasztalhassa. "Nagyon szép lesz! Nagyon-nagyon szép!" ââ?â?¬ húnyta be a szemét, aztán hozzátette: "És persze olyan okos, mint Edmund". Barna arcocskát látott maga el?tt s?r? göndör hajjal, kétszer akkora karikákkal, mint az Edmundé. Hamvas b?r?, duzzadó húsú, egészséges kisbabát látott. „Az én gyerekem!" ââ?â?¬ suttogta elragadtatással. Már régen kinézte, és kiszámította, mennyib?l veheti meg a kelengyét. Játékok? Anya meg?rizte a kedvenc maciját. Kopott volt már, az oldalát cérnával össze kellett húzni, hogy ne hulljon bel?le a f?részpor, de üvegszemei a régi csodálattal néztek Annára. A sz?ke loknis alvóbaba is megvan. „Kislány, kisfiú?" ââ?â?¬ húnyta be a szemét kíváncsian, de csak a fürtöket látta.

  "Meg vagyok hibbanva? Kezemben az abortusz id?pontja!" ââ?â?¬ tért magához. „De amikor annyira szeretném! Istenem, annyira szeretném! Könyörgök, tégy valamit! Hadd tartsam meg a gyerekemet!" ââ?â?¬ rejtette arcát a tenyerébe. „Te megváltoztathatod a körülményeket" ââ?â?¬ egyenesedett fel. Maga sem tudta, miben reménykedett.

  Eltelt a nap, az éjszaka, a másik nap, és eljött az este. Semmi sem változott. „Holnap reggel nyolcra" ââ?â?¬ készítette be táskájába a papírokat, és lefeküdt. „Holnap" ââ?â?¬ húnyta be a szemét. Várta az álmot. Hiába. Szétnézett. A bezárt spaletták mögött koromsötét volt az éjszaka. „Malaika, nakupenda Malaika" ââ?â?¬ duruzsolt Annában a dallam. Világosbarna arc mosolygott rá, fürtjei mögül fény tört el?. „Ne!" ââ?â?¬ suttogta Anna. Felkattintotta a falilámpát, és találomra kinyitotta az els? kezeügyébe es? könyvet. Lapozni kezdett; a címeken csak a tekintete futott végig. Ásított, eloltotta a villanyt. A barna arcocska ismét megjelent, a fény csóvákat vetett a fürtjei mögül. „Mi lenne, ha mégis… de nem, nem lehet. `Lánynak szülni dics?ség'[1] ââ?â?¬ ha-ha! A dics?ségb?l csak a szégyen maradt. A megbélyegzés: zabi-gyerek. Az anyjának meg az életen át tartó szégyen! Apáék nem is bírnák elviselni, ha én… nem is volt rá példa a családunkban. Az én gyermekem ráadásul barnab?r? lesz. A fekete bárány!" ââ?â?¬ hasított Annába a gondolat. "?t fogják kiközösíteni, bántalmazni, ? lesz a fekete bárány! Pont ?, ?, a híd a két világ között… hiszen minden sejtjébe bele lesz pecsételve a testvériség!" Annát iszonyattal vegyes pánik fogta el. „Úristen!" ââ?â?¬ nyögött fel megsemmisülten. Felkattintotta a villanyt, hátha megszabadulhat a gondolattól. A fal felé fordult. A hengerelt minta virágcsíkjai ötlöttek a szemébe. Egy virág kimaradt, a háttér zöldje virított helyette. Hirtelen mintha babapúder illata csapta volna meg az orrát, és szinte érezte, hogyan bújik hozzá a feszes, egészséges kis test, ahogy átöleli. "Gyermekem!" ââ?â?¬ tette kezét óvatosan a hasára ââ?â?¬, "Gyermekem!" ââ?â?¬ becézte. "Nem engedem, hogy…" ââ?â?¬ nézett a táskájára ââ?â?¬ "velem maradsz!" ââ?â?¬ ígérte. „De hogy?" ââ?â?¬ szólalt meg benne egy józan hang. A hiányzó virágminta ötlött megint a szemébe: már csak a zöld foltot látta. Leoltotta a villanyt, de mintha beleette volna magát a szemébe, még a sötétben is látta. "A gyerekemet akarom! Jogom van hozzá! Jogom van hozzá, mint mindenkinek!" ââ?â?¬ nézett önérzetesen a sötétségbe. Úgy érezte, hogy most megfogalmazta, most végre szavakba öntötte a helyes ítéletet. "Ez nem jog kérdése" ââ?â?¬ vélte hallani Apa józan hangját. Anna tehetetlenül mélyedt bele a párnába. A kimerültségt?l el-elszenderedett, és olyankor megjelent a fürtös fejecske. Amikor az álom mélyebb régiókba vitte, csillogó, fehér csempés helységben találta magát. Józsi bácsi hatalmas késsel közelített felé. Felriadt. Már fény sz?r?dött be a spaletta hasadékain, amikor végleg elhatározta, hogy megtartja a gyerekét. Önmaga igazolására érveket keresett, bármit, ami alátámasztja sóvárgó szeretetét. Az biztos, hogy itt semmiképp nem maradhatnak, de Edmund egyszer azt mondta, hogy odahaza a falujához közeli kisvárosban akar élni. "A kisvárosokban mindig sokkal szívélyesebbek az emberek. Meg fognak szeretni! Megismernek, és megszeretnek, mert hát én is szeretni fogom ?ket. Egészen biztos, hogy megszeretnek. A szülei is, mert melyik nagyszül? tud ellenállni egy aranyos kis unokának? Kezdetben persze egy kicsit nehéz lesz, de azután…" Semmi kétség, nagyon boldogan fognak élni ââ?â?¬ gy?zte meg saját magát. Akkor meg tényleg mi értelme lenne elvetetni a gyereket? Azt mondja majd Edmundnak, hogy már nem veszik el, mert jóval túl van a harmadik hónapon. Ez különben igaz is, b?ven a negyedik hónapban van. Annát most végre jóles? nyugalom töltötte el, két kezét a hasán pihentetve elmosolyodott, és végre elaludt.

  Kés? délután ébredt. A lakás félhomályában a táskájára esett a tekintete: „Józsi bácsi várt…" Kiment a fürd?szobába, hideg vizet csurgatott öblösre formált tenyerébe: ég? szemeit h?tötte vele. Kóválygott a feje. "Tegnap… mit is? Ja, hogy azt mondom majd Edmundnak… de hiszen nem igaz! Hazugság… hazudnék!" ââ?â?¬ h?lt el. A halántékát dörzsölgette. „Akarom, annyira akarom a gyereket, de… hazudni? Edmundnak? Ezzel kényszeríteni a házasságra?" ââ?â?¬ Anna tehetetlenül rogyott le a kád szélére. ââ?â?¬ "Én teljesen meghibbantam! Hazugságra alapozni a boldogságomat!" ââ?â?¬ nézett önmagával szembe a tükörben.

  Újjabb áthánykolódott éjszaka után mégiscsak elment Józsi bácsihoz a kórházba.

  ââ?â?¬ Hát te meg?! ââ?â?¬ húzta össze s?r? szemöldökét bosszúsan az orvos. ââ?â?¬ El?készíttetem a m?t?t, beöltözök, a kisasszony meg sehol!

  ââ?â?¬ Sajnálom, nem tudtam jönni.

  ââ?â?¬ Nem tudtá-ál jönni? Szóltál volna ide! Mindenkivel a bolondját járattad! Mégis, mit képzelsz? ââ?â?¬ futotta el tekintetét a harag. ââ?â?¬ Én bizony többet nem…

  Anna nem hallotta tovább a szavait, csak látta, hogy Józsi bácsi beszél hozzá, mert mozog a szája. Mintha henger keletkezett volna a törzsében, amely lassan, de egyre növekv? sebességgel forogni kezdett: fény, árnyék, fény, árnyék hullámzott a szeme el?tt, és egyre sötétedett. Hirtelen megrázták. Józsi bácsi a két karjánál fogva vezette a közeli padhoz.

  ââ?â?¬ Lélegezz mélyeket! Jól van na, jól van ââ?â?¬ nyugtatta elnyomva bosszúságát. ââ?â?¬ Gyere holnap nyolcra ââ?â?¬ vakarta meg a fejét ââ?â?¬, de aztán gyere!

  Anna er?tlenül bólintott. Józsi bácsit beteghez hívták, ? meg, mint a részeg szédült be a legközelebbi mosdóba. A gyomortartalma két irányban távozott bel?le.

  Másnap Józsi bácsi egy csoport orvostanhallgatóval várta a m?t?ben. Anna egyetlen pillantásra méltatta ?ket: minden mindegy volt. Amikor az els? m?szert érezte a testében, a hasa felé kúszott a keze. "Bocsáss meg!" ââ?â?¬ kérlelte szavak nélkül. Eszméletlen fájdalom hasított belé, mintha a beleit apránként, csipesszel tépnék ki. Józsi bácsi kiegyenesedett, és fesztelenül elkáromkodta magát, amikor az els? darabokat kihúzta kipeckelt lábai közül. Anna az asztalhoz szögezve megsemmisülten hallgatott: fájdalmasan tudta, hogy hentessé alacsonyította az orvost, és még ha csak hentessé! Összeszorította a fogát, hogy fel ne zokogjon ââ?â?¬ eltorzult vonásai beszéltek helyette. Valaki gézdarabkával törölgetni kezdte a homlokát. Újabb vénás érzéstelenít?t kapott, de enyhülést most sem érzett.

  ââ?â?¬ Esetleg még? ââ?â?¬ kérdezte percek múlva az egyik orvostan hallgató.

  ââ?â?¬ Nem. Többet nem merek adni, olyan vékony az egész n?.   

  Már két órája feküdt a kórteremben, de a fájdalom kegyetlen tréfát ?zött vele: tovább kínozta, mintha még mindig elevenen szaggatnák szét a teste közepét. Ragacsos, meleg vérét érezte maga körül. Délutánra enyhült a fájdalom, estefelé elviselhet?bbé tompult. Altatót hozott a n?vér; az álom élénk, zavaros képei mögött fájdalom már alig motoszkált. Éjjel mégis felriadt. Telehold ült a magas ablak sarkában, hideg fényét a szemközti ágak árnyékával küldte be a kórterembe. Anna mégegyszer szerette volna látni a göndör fürtöket, a mögülük el?tör? meleg fényt. Hiába húnyta be a szemét, hiába próbálta felidézni a képet. Tágra nyitott szemébe meg a Hold sütött. Eszébe jutott a zongora tetején tovasikló, sávokká tépett arc. "Ezt tettem a gyerekemmel!" ââ?â?¬ tört fel bel?le a zokogás.

  ââ?â?¬ Ü-üm, hagyjál aludni-i! ââ?â?¬ szólalt meg valaki az ajtó melletti ágyról.

  Könnyeit felszívta a párna. A sós cseppek mégis belül égették, egyre marták, és id?vel tisztára mosták a lelkét. Anna úgy érezte, hogy az Edmundét is. 

  Reggel új nap kezd?dött.

  ââ?â?¬ Ezen szerencsésen túlvagy ââ?â?¬ jött vissza Józsi bácsi a vizit után. ââ?â?¬ Máskor jobban vigyázz!

  ââ?â?¬ Eddig nem tudtam, mi a fájdalom ââ?â?¬ nyomta Anna kezeit a szemére.

   Délben Kati jött érte. Taxival vitte haza, felsegítette a lépcs?n, és mellé ült, amikor az ágyba bújt.

  ââ?â?¬ Alig várom, hogy Edmundot lássam ââ?â?¬ sóhajtott Anna.

  ââ?â?¬ Bolond vagy? Nem veszed észre, hogy csak kihasznál? Most aztán igazán minden okod megvan rá, hogy szakíts vele!

  ââ?â?¬ Nem ââ?â?¬ fordította el a fejét Anna. ââ?â?¬ Nem használ ki. Mindent szabad akaratomból teszek, ? engem nem kényszerít semmire.

  ââ?â?¬ Nem kényszerít, nem kényszerít! Csak a gyerekedet nem vállalja. Miért nem? Világos, nem akar elvenni. Addig vagy jó neki, ameddig itt van, aztán meg köd el?ttem, köd utánam!

  ââ?â?¬ Tényleg így látszik, de nem így van.

  ââ?â?¬ Mi az, még ezek után is véded? ââ?â?¬ nézett rá metsz?en Kati. Anna nem válaszolt, behúnyt szemmel, mozdulatlanul feküdt. ââ?â?¬ Mondd, még mindig szereted? ââ?â?¬ enyhült meg Kati.

  ââ?â?¬ Válatozatlanul ââ?â?¬ vallotta be.

  ââ?â?¬ Szerintem menthetetlen vagy, de ez a te dolgod. Tulajdonképpen semmi közöm hozzá ââ?â?¬ húzta fel sért?dötten a vállát. 

  ââ?â?¬ Azért ugye beszólsz hozzá hazafelé?

  ââ?â?¬ Ha akarod. Mit mondjak?

  ââ?â?¬ Hogy holnap meglátogathat.

  Amikor Anna ajtót nyitott hosszú fehér hálóingében, vértelen arcával földöntúli, lebeg? jelenségnek t?nt. A b? ujjak rebbenve kísérték karjai mozdulatát. Edmund óvatosan ölelte át, mintha attól tartana, összetöri. Anna szótlanul rázkódott a sírástól. Edmund a haját símogatta, halkan dünnyögve becézte, mint a gyereket, és amikor Anna arcát az arcához dörzsölte, a fényes fekete szemekb?l ered? könnyet is szétmaszatolta a sajátjával. Álltak az ajtóban a bánatukkal, és úgy ölelték egymást, mint akik mindig összetartoztak, és mindig is össze fognak tartozni.

     [1] Ratkó Anna egészségügyi miniszter (1950-53) ezzel a jelszóval tiltotta meg az abortuszt: "Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dics?ség."

14 év Nincs Komment

Az írás az Er?szakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)

 

Anna napokig nem ment Anyáékhoz. Telefonált nekik, hogy zárthelyire készül, magol. Amikor végre felugrott hozzájuk szokatlan idegenség, levertség lengte körül. Anya és Apa összenéztek.

  ââ?â?¬ Van valami baj? ââ?â?¬ nyugtalankodott Anya.

  ââ?â?¬ Nem, semmi.

  Anna elutasító hangján érz?dött, hogy nem akar beszélni a bánatáról.

  ââ?â?¬ Még vásárolnom kell ââ?â?¬ nyugodott bele Anya, és álltában hozzáírta a listához: „Só, éleszt?". Aztán leakasztotta a nylon hálót a kampóról. ââ?â?¬ Mindjárt jövök ââ?â?¬ vette fel a kabátját.

  Apa várt, amíg szapora lépteinek visszhangja elcsendesedett a függ? folyósón, aztán Annához fordult:

  ââ?â?¬ Mi a bajod, kislányom?

  ââ?â?¬ Az emberek ââ?â?¬ sóhajtott Anna.

  ââ?â?¬ Kinek mondod?!

  Apa halk hangjából, a hangsúlyából Anna biztosra vette, hogy a kollégáira gondolt.

  ââ?â?¬ Apa, én valamit alapvet?en nem értek. A virágok, az állatok, az egész természet annyi színben, és formában jön, miért kéne pont az embereknek teljesen egyformának lenni? Mintha mi nem a természet részei lennénk.

  ââ?â?¬ Hát kislányom… ââ?â?¬ billentette oldalra Apa a fejét. ââ?â?¬ Azt mondják, hogy ha egy fehér birkanyájban egy fekete van, mind nekimegy, bántja.

  ââ?â?¬ Fordítva is, nem?

  ââ?â?¬ A feketék kiközösítik a fehéret ââ?â?¬ bólintott Apa.

  Annának egy pillanatra eszébe jutottak a kíváncsi juhok, és úgy érezte, hogy réges régen, az ártatlan, boldog id?kben látta ?ket. Aurea prima sata est aetas ââ?â?¬ hallaná most Apától, ha kitalálná a gondolatait. „Valóban, el?ször mintha az aranykort éltük volna…" ââ?â?¬ révedt el. „Szóval a birkák tényleg megtámadják a más szín?t. Ki hitte volna!" Mereven az apja szemébe nézett:

  ââ?â?¬ És mondd, nem illenék nekünk, embereknek a birkák szellemi szintje fölé emelkedni?

  ââ?â?¬ Hát… ââ?â?¬ gondolkozott el Apa. A homlokát ráncolta, és krákogott.

  Másnap örömmel újságolta Annának:

  ââ?â?¬ Sikerült jegyet kapnom a karácsonyi koncertre. Gondolod, hogy Edmundot is érdekelné?

  Anna tekintete ellágyult. Szó nélkül átölelte az apját, és gyerekes rajongással összepuszilta. A koncerten ? ült mellé, másik oldalára meg Anya. „Azért jobb, ha fokozatosan ismerik meg egymást" ââ?â?¬ fontolgatta. A sor közepére szólt a jegyük, s mivel mások is ülve maradtak, ?k sem mentek ki a szünetben. Egymás fején áthajolva pár megjegyzést váltottak a szólistákról, a zenér?l.

  ââ?â?¬ Milyennek találod Edmundot? ââ?â?¬ kérdezte legközelebb Anna, és teljes szeretete a tekintetében ragyogott, amikor Apához fordult.

  ââ?â?¬ Komoly ember ââ?â?¬ ismerte el.

  ââ?â?¬ És?

  ââ?â?¬ Szimpatikus. Tényleg az.

  ââ?â?¬ Tudtam, hogy ez lesz a véleményed! ââ?â?¬ sugárzott Anna.

  Apa arca hirtelen elkomorodott:

  ââ?â?¬ És mondd, kislányom, feleségül mész hozzá?

  Annát váratlanul érte a kérdés.

  ââ?â?¬ Mi-mit?

  ââ?â?¬ Össze fogtok házasodni?

  ââ?â?¬ Arról még nem beszéltünk ââ?â?¬ vallotta be.

  Apa mintha megnyugodott volna.

 

                                                                     *

 

  A tél hófúvással kezd?dött, és kemény fagyokkal folytatódott. Amikor Anna a járda szélén feltorlódott hóbuckákon bukdácsolt keresztül eszébe jutott, hogy évekkel ezel?tt ugyanígy csúszkált, dörzsölte a hidegt?l meggémberedett ujjait, amikor egy afrikai diák jött vele szemben. „Lesz még nyár is" ââ?â?¬ nézett akkor a barna arcba, és egyszerre vidámság töltötte el. Most is bels? melegség hatotta át: Edmundhoz igyekezett, mert legtöbbször nála találkoztak. Telefon híján el?re megbeszéltek minden randevút. Telefon? Arra tíz évig kellett várni, vagy különleges érdemeket szerezni ââ?â?¬ az egyedül üdvözít? Pártban.

  Teri néni otthon tartózkodott, a szobájában varrogatott. Csak akkor anyáskodott Edmund felett, ha szükségét érezte, mint amikor megfázott. Vizet forralt, kamillát szórt b?ven bele, hogy inhaláljon. Anna ott találta Edmundot a konyhában egy nagy törülköz? alatt verejtékezve. Teri néni éjszakára még kölnis vattát is dugott a füleibe.

  ââ?â?¬ Reggelre elpárolog, jót tesz ââ?â?¬ bizonygatta öregesen vékony hangján.

  ââ?â?¬ Nem akarsz inkább orvosságot bevenni? ââ?â?¬ csodálkozott Anna.

  ââ?â?¬ Nincs jobb a természetes gyógymódnál ââ?â?¬ magyarázta Edmund. ââ?â?¬ Teri néni azt mondja, hogy a nagymamája is így kúrálta a megfázást.

  Anna megért?en bólintott. Edmundban mélyen gyökerezik a hagyománytisztelet. „Ezt ugyan nem itt tanulta" ââ?â?¬ állapította meg, és érvelés helyett inkább megnézte, nem csúsznak-e ki a vattacsomócskák.

  Rendszerint a rekamié fal fel?li végében kucorogtak egymást átkarolva, a másik vége meg üresen ásítozott díszpárnákkal körberakva. Akkor is itt ültek, ha mindenki a maga könyvéb?l készült a vizsgára, ha Edmund a BBC angol adását próbálta kisz?rni a zavaró zaj közül, ha beszélgettek. Ketten voltak, ketten szabadon, kiváncsiskodó szemek nélkül. Védte ?ket a fal, a függöny, a rolló. A f?t?test ontotta a meleget, nem vágytak ki a hidegbe. 

                 

                                                                     *

 

  Anna várta a fájdalmat, amely minden hónapban elöntötte a testét.

  ââ?â?¬ Mondd, neked mindig rendesen megjön? ââ?â?¬ érdekl?dött Katitól bizalmasan.

  ââ?â?¬ Néha h?lyéskedik, kihagy egy hónapot.

  A „h?lyéskedik" szó megnyugtatta: legalább egyszer haladékot kap, legalább egyszer nem kell úgy éreznie, hogy majd' leszakad a dereka. És mégis, minden bizalom, minden jóhiszem? magyarázkodás ellenére egy szemernyi gyanú maradt benne, amely ott bújkált a gondolataiban, és óvatosságra intette. Ha figyelt is rá, nem említette.  

  ââ?â?¬ Ndovucska, elutazok. Meghívott Stockholmba az egyik barátom. Már a repül?jegyet is megkaptam ââ?â?¬ újságolta Edmund.

  ââ?â?¬ Jé, van arrafelé is barátod?

  ââ?â?¬ Évfolyamtársak voltunk. Csak egy hétre szól a jegy, a nyári szünid?ben megyek.

  ââ?â?¬ Nem is tudom, mit mondjak, tudod, én meg arra gondoltam, hogy idegenvezetést kéne vállalnom. Nagyon félek a német vizsgától, és ez a legjobb gyakorlási lehet?ség. Még fizetnek is érte.

  ââ?â?¬ De akkor nem lehetünk gyakran együtt ââ?â?¬ komorodott el Edmund.

  ââ?â?¬ Hiányozni fogsz! ââ?â?¬ nyomta Anna fejét a fejéhez, és belemarkolt a hajába. Puhán, rugalmasan állt ellen a millió kis karika. ââ?â?¬ Azért nem leszek mindig távol ââ?â?¬ nézett állhatatosan a szemébe ââ?â?¬ azt ki se bírnám. Jó, a Balatonról, meg Nógrádver?cér?l nem tudok hazafutkosni, de ha Pesten leszünk. Nem dedósokat vezetek, hogy egy percre se hagyhassam ?ket egyedül. Meg két csoport között is lesznek szabad napjaim.

  Edmund utazásakor Anna éppen otthon tartózkodott.

  ââ?â?¬ Kimegyek veled a reptérre ââ?â?¬ mondta magától értet?d?en.

  ââ?â?¬ Jobb, ha nem. Majd megmagyarázom ââ?â?¬ simogatta meg az arcát, nehogy megsért?djön. ââ?â?¬ Vasárnap jövök vissza, este felszaladok hozzád.

  ââ?â?¬ Csak egy hét múlva leszek itthon.

  Maguk se hitték, milyen lassan fog eljönni az az este. Anna szenvedéllyel fúrta Edmund mellébe a fejét: „bárhol legyek is, bárhol, vele mindig otthon leszek. Akárhol…"

  ââ?â?¬ Hoztam neked valamit.

  ââ?â?¬ Kár kinyitni ezt a gyönyör? csomagolást ââ?â?¬ forgatta Anna a kezében. Óvatosan húzta meg a szalag szárát, úgy bontotta ki a papírt, hogy máskor is használni lehessen. Hatszemélyes modern ev?eszköz került ki a dobozból. ââ?â?¬ Vége az alumíniumkanál korszaknak! ââ?â?¬ kiáltott fel. Körbe rakta az asztalt, majd hátrébb lépve gyönyörködött benne. Megölelte Edmundot, és közvetlen közelr?l a szemébe nézve kérdezte: ââ?â?¬ Most már elárulod a titkot?

  ââ?â?¬ A Gyuri testvérénél voltam.

  ââ?â?¬ Az évfolyamtársadnál? Stockholmban?

  Edmund bólintott:

  ââ?â?¬ Feri tavaly megismerkedett egy svéd lánnyal. Levelezni kezdtek, folytatták. Mondanom se kell, hogy egymásba szerettek. Nagyon rázós volt a helyzet, amikor Helga kicsempésztette Olaszországba.

  ââ?â?¬ Hogy?

  ââ?â?¬ Jugoszlávián keresztül.

  ââ?â?¬ Az egy vagyonba kerülhetett.

  ââ?â?¬ Biztos. Feri persze nem merte magával vinni a papírjait, ezt vittem most utána. Tudod, leckekönyv nélkül csak ideiglenesen vették fel az orvosira.

  ââ?â?¬ Akkor az volt abban a nagy borítékban! ââ?â?¬ világosodott meg egyszerre Anna el?tt.

  ââ?â?¬ Igen, de nem akartalak téged belevonni.

  ââ?â?¬ Tudom. Az Gyuri ötlete volt. Szóval ezért kellett ?t kerülnöm! Jobb, hogy semmir?l sem tudtam, csak halálra izgultam volna magam ââ?â?¬ nyelt egy nagyot.

  ââ?â?¬ Senki nem fogott gyanút, simán átsétáltam a vámon. Nem is gondolták, hogy egy magyar papírjai vannak nálam.

  Anna megkönnyebbülve igazgatni kezdte Edmund halántékán a hajat.

  ââ?â?¬ És mondd, legalább boldogok Feriék?

  ââ?â?¬ Hát… ââ?â?¬ bizonytalanodott el Edmund.

  ââ?â?¬ Nem? ââ?â?¬ nézett rá Anna csalódottan. ââ?â?¬ Mégis hogy élnek?

  ââ?â?¬ Mint két ideges ember.

  ââ?â?¬ Kár.

  ââ?â?¬ Esküv?r?l nem beszéltek egyetlen szót sem. Hozzám persze nagyon kedvesek voltak, nemcsak ?k ketten, hanem mindenki. Egészen más világba kerültem.

  ââ?â?¬ Lényegesen jobba?

  ââ?â?¬ Hát…nem bámultak meg, sehol semmi megjegyzés. Képzeld, Helga nagybátyja minden csütörtökön a királyi család egyik tagjával bridzsezik. Most mondta le el?ször tíz év óta, mert az egész rokonság összegy?lt, hogy velem találkozzon.

  Anna elgondolkodott:

  ââ?â?¬ Milyen kár, hogy olyan hideg hely!

  Edmund kérd?en ráncolta a homlokát.

                                              

                                                                     *

 

  Anna bronz szín?re barnult a gyakori napozástól. Az újonnan érkezett csoport tejfehéren-sápadtan hunyorgott a fénybe körülötte, és olajjal kenegette magát. „Szólnom kell nekik, hogy az orvosi rendel? el?tt mindig áll egy joghurttal teli tál, ha valaki leégne:"

ââ?â?¬ Falls sie Sonnenbrand haben sollten…ââ?â?¬, és visszafordulva a Duna csendesen hullámzó, Nap-csillagokkal teleszórt víztükrét nézte.

 Ã¢â?â?¬ Mondd, az NDK-sok se hoznak magukkal soha családi fényképet? ââ?â?¬ kérdezte a szovjet túristák vezet?je, miközben elnyúlt mellette a törülköz?n.

 Ã¢â?â?¬ De, sokszor megmutatják a gyerekeikét.

 Ã¢â?â?¬ Az oroszok soha. Mindig azt mondják: nem szokás náluk magukkal hordozni, de nemrég egy lány bevallotta, hogy megtiltották nekik. Kioktatják ?ket csupa ez is tilos, az is tilos-sal miel?tt ide engedik. Alaposan megijesztik, hogy nálunk hemzsegnek a nyugati kémek, akik be akarják szervezni ?ket. Nem is mernek sehova egyedül menni. Néha már úgy érzem magam, mint valami óvónéni.

 Ã¢â?â?¬ Az NDK-soknak megvannak a maguk spiclijei. Egy-két nap alatt kiszúrom, kik azok.   

 Ã¢â?â?¬ Mondd, és ?k is felteszik a kis sztereotip kérdéseiket?

 Ã¢â?â?¬ Nem tudom, mire gondolsz.

 Ã¢â?â?¬ Mikor az els? csoportom megérkezett, és a második nap azt kérdezte, hogy viszonyulnak a magyarok a zsidókhoz, meg a négerekhez, azt hittem, hogy privát alapon kíváncsiak. Erre megjön a második csoportom, és ugyanilyen sorrendben ugyanezt kérdezi. Mondanom sem kell, hogy a harmadik, a negyedik, meg az ötödik is.

  ââ?â?¬ A németek nem közvetlenkednek. De te mit válaszolsz az oroszoknak? ââ?â?¬ nézett rá Anna titkolt izgalommal.

  ââ?â?¬ Bosszantom ?ket. Azt mondom, hogy mi mindenkit imádunk, nálunk már gy?zött a szocialista internacionalizmus.

  ââ?â?¬ Hú! És mit szólnak hozzá?

  ââ?â?¬ Azt, hogy náluk is.  

  „Milyen mázli, hogy a paradicsomban élünk" ââ?â?¬ emlékezett Anna a beszélgetésre másnap a buszon. Visegrádra igyekezett a csoportjával. Ahogy kifordultak az útra, és elérték a falut, asztalok során árulták a helyi termel?k a friss gyümölcsöt. Ketté szeletelt hatalmas görög dinnye kínálta magát ââ?â?¬ Anna a távolság ellenére is érezni vélte az illatát. Egész napra a képzeletébe fúrta magát az élénk szín? piros húsa, melyben a fekete magok ívben helyezkedtek el, mint egy többsoros nyaklánc. A dinnye hamvas-frisseségével csábította, még álmában is megjelent. Másnap reggeli után ki akart szaladni érte, de a csoportjában egy n? megbetegedett, orvoshoz kellett vinnie. „Nem baj, csak nem kapkodják el azt a dinnyét" ââ?â?¬ nyugtatgatta magát. Azután jött az ebéd, megbeszélés a hétvégi „Ki mit tud?" vetélked?vel kapcsolatban. Anna már a nyelvén érezte a dinnye ízét; egyre türelmetlenebbül mocorgott, nem értette mit szaporítják a szót. „Nemzeti szín?! Piros a húsa, kis fehér csík alatta, zöld a héja" ââ?â?¬ fedezte fel. Bármerre nézett, a dinnyét látta. Futott a faluba. Mire odaért fakó, üres asztalok repedeztek a napon, mintha sosem folyt volna rajtuk édes-mázgás gyümölcs leve. „A dinnye!" ââ?â?¬ futotta el könny a szemét, ââ?â?¬ „A dinnye!" ââ?â?¬ csurgott végig az arcán. A zsebkend?je után nyúlt, és félig felemelt keze megállt a leveg?ben: „Csak nem fogok sírni  egy nyamvadt dinnyéért, mint egy gyerek! E-egy gyerek? Gyerek!" ââ?â?¬ nevezte meg azt a csöppnyi kételyt, mely most hatalmasra n?tt a tudatában. A fakó asztalok sorára nézett, majd az órájára. Lassan vacsora id? volt, nem a piacé. Sarkon fordult. A visszafelé vezet? úton megpróbálta hideg fejjel összegezni a tényeket. Már másodjára maradt ki a fájdalom; ez már nem h?lyéskedés, hanem hírközlés. Hogy is lehetett ilyen naív? Miért nem gondolt rá? Az anyag gyenge min?ségét okolta, amiért egyre sz?kebb a fürd?ruhája fels? része.

  A felismerés kérdéseket keltett benne, amelyek szerteágaztak, és újabb kérdésekhez vezettek. Kérdések, kételyek ââ?â?¬ válaszok helyett. „Beszélnem kell Edmunddal" ââ?â?¬ kristályosodott ki benne, mire visszaért az üdül?be.

  A telep igazgatója el?szerettel fitogtatta modern gondolkodásmódját, megértését az idegenvezet?k el?tt:

  ââ?â?¬ Ha szívügyben telefonálni kell, csak jöjjenek bátran az irodába.

  Anna igyekezett nem berontani hozzá.

  ââ?â?¬ Mikor megy a postára? ââ?â?¬ kérdezte ügyetlenül leplezett nyugalommal.

  ââ?â?¬ Úgy negyedóra múlva ââ?â?¬ sandított rá az igazgató.

  ââ?â?¬ Feladna nekem egy távíratot?

  ââ?â?¬ Milyen címre? ââ?â?¬ húzta el? fiókjából az ?rlapot.

  ââ?â?¬ Kenyeres Edmund, Budapest, VII. kerület ââ?â?¬ egészítette ki Anna egy bet?vel a Kenyere nevet, hogy magyarosan hangozzék.

  ââ?â?¬ Ahá, szívügy? ââ?â?¬ mosolygott sejtelmes-megért?en az igazgató. ââ?â?¬ Tudja mit? Töltse ki maga ââ?â?¬ nyújtotta át a papírt, meg a tollat.

  ââ?â?¬ Mihelyt visszajön a postáról azonnal kifizetem.

  ââ?â?¬ Áh, elmegy a többi költséggel együtt ââ?â?¬ legyintett az igazgató nagylelk?en.

  ââ?â?¬ Köszönöm ââ?â?¬ próbált mosolyogni Anna, de képtelen volt elnyomni a gondolatot: „Vajon akkor is ilyen készséges lenne, ha tudná ki rejt?zik a magyaros hangzású családnév mögött?" ââ?â?¬ Tün?d? pillantást vetett az igazgató pirospozsgás arcára, tüskefrizurás fejére. Az ?rlap „üzenet" rovatába a következ?ket írta: „Gyere értem holnap a nógrádver?cei állomásra. Együtt mehetünk vissza a kettes vonattal: Anna."

  Megkereste Ildikót, a másik NDK-s csoport vezet?jét.

  ââ?â?¬ Ildi, irtó z?rben vagyok! Azt hiszem, azaz majdnem biztos, hogy ââ?â?¬ csak mély lélegzettel tudta kimondani: ââ?â?¬ terhes vagyok.

  ââ?â?¬ Te jó ég! ââ?â?¬ kapta Ildikó szája elé a kezét.

  ââ?â?¬ Muszáj beszélnem a barátommal. Elmegyek holnap Pestre ebéd után, holnapután visszajövök. Nézz majd a csoportortomra!

  ââ?â?¬ Ne izgulj, majd egybeterelem ?ket. Mondd azt nekik, hogy hivatalos ügyben kell sürg?sen elmenned, s ha van valami, forduljanak hozzám.  

  „Remélem megkapja a táviratot" ââ?â?¬ feküdt le, és kelt fel Anna ugyanezzel a gondolattal. Ebéd után bedobta a fogkeféjét a retiküljébe, és elindult a három kilométerre lév? állomásra. Már messzir?l látta, hogy Edmund a padon ül. Futásnak feszült a lába, de állapotának belényilalló tudata ugyanúgy, mint a lelkében kavargó bizonytalanság visszatartotta.  

  ââ?â?¬ Ndovucska!

  ââ?â?¬ Szimba! ââ?â?¬ szédült valósággal Edmund karjaiba.

  ââ?â?¬ Csak nem vagy beteg?

  ââ?â?¬ Nem, nem.

  Edmund szemét nem tudta megtéveszteni:

  ââ?â?¬ Van valami szokatlan a nézésedben.

  Anna megrázta a fejét. A Nap teljes erejével t?zött a padra.

  ââ?â?¬ Fordulj meg, látom, hogy bántja a szemedet.

  Anna átvetette a pad ül?kéjén a lábát, és a támlájára hajtott fejjel szemlélte Edmundot.

  ââ?â?¬ Ha sötétben felgyújtod a villanyt, te egyb?l be tudsz nézni. Én nem: olyan, mintha éles kés vágna a szemembe ââ?â?¬ húzta az id?t. Nem tudta hogyan kezdje a mondanivalóját.

  ââ?â?¬ Ndovucska, mi van veled? ââ?â?¬ hajolt hozzá Edmund.

  ââ?â?¬ Nézd csak, jön a vonat.

  Az ablaknál ültek le egymással szemben. Edmund elgondolkozva nézte Annát, várta, hogy mondjon valamit. Anna zavartan pislogott.

  ââ?â?¬ Ndovucska, mi van veled? ââ?â?¬ érintette meg a kezét.

  ââ?â?¬ Mostanában ââ?â?¬ fogta Anna suttogóra a hangját. Edmund közelebb hajolt hozzá az ?ket elválasztó kisasztal fölött. ââ?â?¬ Tudod, mostanában változásokat veszek észre magamon.

  ââ?â?¬ Például?

  ââ?â?¬ Irtóra megkívánok valamit, meg, meg a testemen is…

  Edmund szótlanul d?lt hátra az ülésen, le nem vette a szemét Annáról. A következ? állomáson sokan szálltak fel. A vagonban fülkék helyett padsorok választották el az utasokat. Egy kiskatona került a közelükbe.

  ââ?â?¬ Nahát, maga aztán messzir?l jött ââ?â?¬ fordult azonnal Edmundhoz. ââ?â?¬ Honnan?

  ââ?â?¬ Kenyából.

  ââ?â?¬ Az Afrikának melyik részén is van?

  ââ?â?¬ A keletin ââ?â?¬ válaszolta Edmund, aztán Annához hajolt: ââ?â?¬ És a periódusod?

  ââ?â?¬ Már másodjára maradt ki.

  ââ?â?¬ Teljesen egyértelm? ââ?â?¬ nézett rá nagyon komolyan.

  ââ?â?¬ Ott még melegebb lehet, mint nálunk ââ?â?¬ folytatta a katona.

  ââ?â?¬ Igen ââ?â?¬ válaszolta Edmund ââ?â?¬ le nem véve Annáról a szemét.

  ââ?â?¬ Meséljen már valamit Kenyáról! ââ?â?¬ kedélyeskedett tovább a baka.

  ââ?â?¬ Nézze, szívesen tenném, de most nagyon fontos dolgot kell megbeszélni. Látja, nem vagyok egyedül ââ?â?¬ nézett Annára.

  ââ?â?¬ Mit? Nem hajlandó beszélgetni velem, amikor pedig barátkozni akarok? ââ?â?¬ emelte fel a hangját a kiskatona. ââ?â?¬ Mit? Finnyáskodik, hogy nem beszélget velem. A fene a beképzelt négerét! Idejön a nyakunkra, és még pimaszkodik is! Hogy az anyád keservét! Vigyázz, mert mindjárt kihajítalak!

  Edmund felállt. A katona is. Az id?s kalauz, aki a szemközti sorban kezelte a jegyeket, egyetlen fürge lépéssel közöttük termett, és csitítóan a katona vállára tette a kezét:

  ââ?â?¬ Hagyjuk a diák urat, hagyjuk kérem. Maguk meg jöjjenek velem! ââ?â?¬ tárta ki védelmükre a karját. A katona hangosodásait a füle mellett elengedve a kocsi végébe vezette ?ket két egymás melletti üres helyre.

  ââ?â?¬ A kiskatona biztos felhajtott néhány pohárkával ââ?â?¬ magyarázkodott elnézést kér?en.

  ââ?â?¬ Biztos ââ?â?¬ ismételte Anna.

  Edmund feldúltan hallgatott. A kalauz visszament a jegyeket ellen?rizni, a katonát csitítgatni, aki szitkozódott még egy darabig, aztán elcsendesedett. Anna a karjával törölte le az izzadságot a homlokáról. Lehúnyta a szemét. Szótlanul, egymás kezét fogva utaztak Pestig.

  Az állomásnál taxiba ültek, Edmund megadta a címet. Csigalassúsággal haladtak a délutáni forgalomban. Edmund a házhoz közeledve odaszólt a vezet?nek:

  ââ?â?¬ Elég, ha itt letesz bennünket a sarkon.

  ââ?â?¬ Mi az, már te is sóher vagy? ââ?â?¬ jegyezte meg félhangon a soff?r, mintha magához beszélne, és beletaposott a fékbe. Anna behúnyta a szemét. A taxi megállt.

  ââ?â?¬ Mivel tartozom? ââ?â?¬ nyitotta ki Edmund a pénztárcáját.

  ââ?â?¬ Egy tízes lesz.

  ââ?â?¬ Tessék ââ?â?¬ számolt ki tizenötöt ââ?â?¬, és nem vagyok sóher ââ?â?¬ nyújtotta át.

  A vezet? zavartan tekintett a pénzre, felvonta a vállát, és szó nélkül eltette. Anna köszönés nélkül szállt ki. „Már csak pár lépés a kapuig" ââ?â?¬ nyugtatta magát.

  ââ?â?¬ Én ugyan nem adtam volna borravalót annak a pasasnak ââ?â?¬ jegyezte meg a lépcs?házban.

  ââ?â?¬ Pont azért adtam, mert nem számított rá. 

  A fal mellett a dívány sarkában egymást átölelve Anna úgy érezte, mintha hosszú utazás után végre hazatalált volna. Behúnyta a szemét, azt ismételgette magában, hogy a világ szép, a világ jó ââ?â?¬ és azon igyekezett, hogy elhiggye. A titkát megosztotta Edmunddal ââ?â?¬ már csak a fele súlyát érzte. Újra és újra a Mona Lisa jutott eszébe ââ?â?¬ és ? is rejtélyesen, befelé mosolygott. Amikor Edmund kezét nézte az övén nyugodni, elrévedezett: „Tejeskávé lesz" ââ?â?¬ és sugárzott bel?le a gyöngédség. Edmund ellágyult tekintettel nézett rá, és a haját símogatta. Egy hosszú szál csiklandozva hullott Anna vállára, ? meg óvatosan két ujja közé fogta, és végighúzta a körme között, mint néha, gyerekkorában tette. Az egyenes szál összepöndörödött.

  ââ?â?¬ Megváltoztattad a keresztmetszetét ââ?â?¬ vette át Edmund, és a fény felé tartotta, mintha látná. ââ?â?¬ Ovális lett.

  ââ?â?¬ Minél oválisabb annál göndörebb? ââ?â?¬ pillantott Edmund hajára.

  ââ?â?¬ Aha! Praktikus a melegben, átjár rajta a leveg?.

  ââ?â?¬ Most már tudom miért szögegyenes az eszkimók haja, meg a fókák bajusza ââ?â?¬ húzta a férfit. Magában pedig azt mondta megindultan: „Fele-fele lesz".

  Anya ââ?â?¬ a maga titkos útjain ââ?â?¬ megérzett valamit.

  ââ?â?¬ Tudod, gondolni sem merek rá, hogy feleségül mész Edmundhoz, és elutaztok Kenyába. Ki tudja mi vár rád abban a messzi országban, mi meg nem leszünk a közeledben, hogy segíthessünk ââ?â?¬ aggódott.

  ââ?â?¬ Miért gondolod, nem lesz jó dolgom Edmund mellett? Nem megnyugtatóbb-e az a tudat, hogy ha messze is, de boldog vagyok, mintsem itt lássatok keseregni?

  ââ?â?¬ Hát ha boldog leszel ââ?â?¬ csengett ki Anya hangjából a kétely. ââ?â?¬ És a gyerekek? A gyerekeidre nem gondolsz? Se a fehérekhez, se a feketékhez nem fognak tartozni.

  ââ?â?¬ Szerintem mind a kett?höz fognak.

  ââ?â?¬ Amit ti magatokra vállaltok, az a ti dolgotok, de a gyerekeitekre rákényszeríteni valamit, amibe nekik nincs beleszólásuk!

  ââ?â?¬ Anya, biztos vagyok benne, hogy szép, és okos gyerekeink lesznek. Mért, milyenek lennének? ââ?â?¬ húzta fel a vállát. ââ?â?¬ Ez igazi vérfelfrissülés, ahogy mondják.  

  ââ?â?¬ Ezt aztán annak lehet nevezni! Egészen biztosra veheted, hogy afrikai nincs az ?seid között ââ?â?¬ szögezte le határozottan.

  ââ?â?¬ Nalátod. Anya, én se Edmund, se gyerekek nélkül nem tudom elképzelni az életemet.

  ââ?â?¬ Gondoltam ââ?â?¬ ingatta a fejét.

14 év Nincs Komment

Az írás az Er?szakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)

  

A kövér Annára szegzett tekintettel továbbra is hallgatott. Látszott rajta, hogy enyhe bosszússággal mérlegeli a hallottakat, de a kövérkés eszmei h?ségre következtetett Anna szavaiból, és megenyhült.

  ââ?â?¬ Szóval a barátján kívül senki, vagy senkik nem maradnak magánál?

  ââ?â?¬ Nem.

  ââ?â?¬ És szokott-e olyasmi lenni, hogy ismer?sök megjönnek, maga meg elmegy, és ott hagyja ?ket egyedül? Legalábbis egy id?re?

  ââ?â?¬ De miért hagynám egyedül, ha egyszer meghívom ?ket? Persze, hogy hívok néha vendégeket, f?ként az évfolyamtársaimat. De ki megy el, ha egyszer vendégeket hív? Ennek nincs semmi értelme!

  ââ?â?¬ Hát azért lehetne éppen.

  ââ?â?¬ Mi? ââ?â?¬ fordult Anna megrökönyödve a kövérkéshez.

  ââ?â?¬ Ha mondjuk kiadná a lakást.

  ââ?â?¬ Kiadni? Minek?

  ââ?â?¬ Találka céljára.

  ââ?â?¬ Pf! ââ?â?¬ pöffentett Anna egyet a leveg?be, és olyan képet vágott, ami nem kívánt további kommentárt. ââ?â?¬ „Szóval err?l fúj a szél…" ââ?â?¬, és homlokát ráncolva tágra meresztett szemmel pillantott a plafonra, majd vissza a két rend?rre.

  A kövér még egyszer belenézett maga el?tt az aktába, aztán behajtotta, és arrébb tolta az íróasztalán.

  ââ?â?¬ Na azért csak vigyázzon! ââ?â?¬ figyelmeztette.

  ââ?â?¬ El nem tudtam képzelni, miért idéztek be, de hogy ezt ki agyalhatta ki? ââ?â?¬ gondolkodott hangosan Anna.

  ââ?â?¬ Csak ismeri a szomszédait ââ?â?¬ jegyezte meg a kövérkés.

  ââ?â?¬ Egyáltalán nem ââ?â?¬ rázta a fejét Anna.

  ââ?â?¬ Gondolkozzon, hátha mégis. Hátha valaki meg akarja szerezni a lakást.

  Anna most értette meg a történteket. Már egy ideje észrevette, hogy a második emeleti lakásból hol az öregasszony, hol a lánya tekintgetnek be hozzá az udvaron keresztül. "Dögre únhatják magukat, de mit tartanak olyan érdekesnek rajtam?" ââ?â?¬ kérdezte magától, amikor felpillantott a tankönyvb?l, és meglátta ?ket az ablakban. „Aha, hát err?l van szó! Csakis az a két boszorkány lehetett, senki más."

  Fellélegzett, amikor a folyósóra lépve bezárta maga mögött az ajtót.

  ââ?â?¬ Akkor most mi legyen ezzel a kurvával? ââ?â?¬ hallotta a kövér öblös hangját kisz?r?dni.

  Anna megtorpant. A táskáját markolászva álldogált, a vér meg egyre tolult az arcába. Zúgni kezdett a feje. Hirtelen indulattal megfordult, hogy visszamenjen, amikor kicsapódott közvetlen mellette az ajtó, és egy rend?rn? jelent meg cigarettával a kezében.

  ââ?â?¬ Keres valakit az elvtársn?? ââ?â?¬ fújta oldalra a füstöt.

  ââ?â?¬ Nem, a kijárat…

  ââ?â?¬ Arra van ââ?â?¬ intett hanyagul.

  A Kapitányságot elhagyva Anna visszanézett a k?csipkékre, és a hányingerig fokozódó undor fogta el. Amikor a lakásba ért, odaállt az ablakhoz. Az öregasszonnyal farkasszemet nézett egy darabig, aztán dühös tehetetlenségében kinyújtotta a nyelvét ahogy csak bírta, és bezárta a spalettát. Ezt a m?veletet a másik két ablakkal is megismételte.

  Egy hét múlva a kapu el?tt ücsörg? házmesterné hangját hallotta, amint neki címezve, de a szomszéd házmesternéhez fordul megfelel?en gúnyos hangsúllyal: „Vaj-jon mi tör-rténik azok mögött a bezárt spalett-ták mögött?"

 

                                                                     *

 

  Még októberben is olyan melegek jártak, hogy Anna leszaladt a rakpart lépcs?jén, és élvezettel lógatta a lábát bokáig a vízbe. Sétahajó terpeszkedett széles testével a folyó közepén. „De jó ötlet!" ââ?â?¬ nézett rá elragadtatva. ââ?â?¬ „Hátha Edmund még nem is hajókázott a Dunán."

  Vasárnap délután a Vigadó térr?l indultak. Többen igyekeztek a fedélzetre, hogy nyugágyhoz jussanak; Annáék a hajó orrában álltak, és a korláton kihajolva nézték, hogyan szeli ketté a szeliden engedelmesked? vizet a súlyos fémtest. Lustán nyújtózkodva úszott el el?ttük a Margit sziget sárga lombjaival. Csak a víztorony kukucskált felülr?l a falevelek közé, mert a budai hegyek a távolból csak homályosan láthattak a párarétegen keresztül. 

  Szentendre magasságában jártak, amikor Edmund el?vette a pénztárcáját:

  ââ?â?¬ Hozok valami üdít?t.

  ââ?â?¬ Már csörögére száradtam ââ?â?¬ legyezgette magát Anna.

  Edmund elment a büfébe.  

  ââ?â?¬ Mi az, Hófehérke, egyedül maradtál? ââ?â?¬ kérdezte egy hang kihívóan röhögve. Anna elfordította a fejét. „Nics bosszantóbb, mint mikor a provokáció nem talál célba" ââ?â?¬ okoskodott, és úgy tett, mintha zavartalanul nézné tovább a tájat. Már jóideje észrevette, hogy egy csoport tizenéves rajtuk szórakozik.

  ââ?â?¬ Hófehérke!

  ââ?â?¬ Nem hall a drágám ââ?â?¬ kényeskedett a barátja.  

  ââ?â?¬ Makogáshoz van szokva! ââ?â?¬ tódította a társuk.

  ââ?â?¬ Hó-hó-hó-hó-hófehérke! ââ?â?¬ makogták egymást túllicitálva egyre hangosabban.

  Az egész környék hallotta.

  ââ?â?¬ Mit idétlenkednek? Hagyják már abba! ââ?â?¬ szólt rájuk egy ideges öregúr az újságját félrecsapva.

  Egyesek nemtetszéssel hallgattak, mások szórakozva várták a feljeményeket, a röhigcsél? társaság pedig nekibátorodva folytatta:

  ââ?â?¬ Mak-mak-mak ââ?â?¬ ugrálta körbe egyikük Annát.  

  Libegett, fel-felcsapódott a szoknyácska a copfos, angyalarcú kislányon, aki ártatlanul kacagva csatlakozott hozzá. Az anyja felpattant, kézenfogta, és az ölébe húzta. Edmund ekkor ért vissza az italokkal.

  ââ?â?¬ Mi van, lejöttél a fáról? ââ?â?¬ vihogott a suhancok vezére.

  Edmundot váratlanul érte a kihívás. Átnyújtotta Annának az egyik üveget, és a fiú felé fordult.

  ââ?â?¬ Mak-mak ââ?â?¬ röhögött a másik teli szájjal, majomszer? ugrások kíséretében. ââ?â?¬ Nem érti az emberi beszédet! ââ?â?¬ magyarázta a társainak, aztán Edmund felé ugrálva kiáltotta: ââ?â?¬ Na mi van? Lejöttél a fáról?

  Edmund akkor értette meg, mi történik.

  ââ?â?¬ Ideje, hogy te is legyere! ââ?â?¬ válaszolta, és ezzel befejezettnek tekintette a társalgást.

  A hetvenked?k viszont nem szópárbajra készültek.

  ââ?â?¬ Meg akarsz közelebbr?l ismerkedni vele? ââ?â?¬ kapta el? egyikük a bicskáját, és kinyitotta.

  Egy n? felsikoltott. Edmund egyetlen pillantásra sem méltatta a pengét, elszánt nyugalommal nézett ellenfele szemébe.

  ââ?â?¬ Na, mi lesz? ââ?â?¬ heccelték a többiek társukat.

  ââ?â?¬ Gyáva vagy, mi? ââ?â?¬ hadonászott az egyet lépve Edmund felé.

  Éles sípszó hasított a leveg?be; mindenki a hang irányába fordult. A hajó tisztje még egyszer rövidet fújt a sípjába, és a bicskás felé irányította lépteit.

  Kinyújtott tenyérrel állt meg el?tte:

  ââ?â?¬ Ide vele! ââ?â?¬ követelte hivatala minden szigorával. ââ?â?¬ A srác vonakodott. ââ?â?¬ Add ide, mert megbánod! ââ?â?¬ fenyegette, aztán valamivel enyhébben hozzátette: ââ?â?¬ Visszakapod a kiszállásnál. ââ?â?¬ Amikor tenyerében érezte a bicskát, gyakorlott mozdulattal összecsukta, és miközben zsebrevágta, ellentmondást nem t?r? hangon hozzátette a csoporthoz intézve: ââ?â?¬ Ti szálltok ki utolsónak. ââ?â?¬ Anna éppen megkönnyebbült, amikor a tiszt megfordult, és rájuk förmedt: ââ?â?¬ Maguk meg minek jönnek ide? Ez egy békés sétahajó!

  ââ?â?¬ A fialal pár nem hibás! ââ?â?¬ szólt közbe a kislány anyja.

  ââ?â?¬ Mégis kit?l vette el a bicskát? ââ?â?¬ fordult Edmund a tiszthez.

  ââ?â?¬ Ebb?l nekem elég volt! ââ?â?¬ jelentette ki Anna hangosan. A hajós szemébe villantott tekintetével, aztán megsemmisít? pillantást vetett a tizenévesekre. ââ?â?¬ Gyere! ââ?â?¬ karolt bele Edmundba. Olyan tartással vonult végig a fedélzeten, mint aki karót nyelt.

  Az alsó emeletre mentek, a folyósón álltak meg, a kijárat közelében.

  ââ?â?¬ Legszívesebben beleugranék a vízbe, és a partra úsznék ââ?â?¬ mondta Anna sírásbahajló hangon.

  ââ?â?¬ Miért? Ott jobb? ââ?â?¬ kérdezte Edmund.

14 év Nincs Komment

Az írás az Erőszakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)

 

  VI.

  ââ?â?¬ Te csak jól bekávéztál! ââ?â?¬ húzta Gyuri Annát az előadáson. Anna felvetett fejjel, kihívóan nézett rá. ââ?â?¬ Na, nem kell mellre szívni, megértem ââ?â?¬ kacsintott. ââ?â?¬ Edmund állati jó fej, jó haver. Jobb, mint gondolnád.

  ââ?â?¬ Kösz ââ?â?¬ paskolta meg a kezefejét Anna.

  ââ?â?¬ Te, akarok valamit kérni tőled.

  ââ?â?¬ Jó, majd utána.

  Fejével a professzor felé intett, és az írólap fölé hajolva jegyzetelni kezdett. Gyuri eleinte figyelt, aztán unottan háromszögeket firkált a füzetébe, és besatírozta őket. Az előadás végére megtelt velük az egész oldal.

  ââ?â?¬ „Kis Iluskám, ilyen ez az élet, egymás után jönnek szenvedések” ââ?â?¬ dúdolta miközben összeszedte a holmiját.

  ââ?â?¬ Ez egy özönvíz el?tti sláger! ââ?â?¬ csodálkozott rá Anna.

  ââ?â?¬ Jé, ismered?

  ââ?â?¬ Haha! Te is a nagymamádtól tanultad?

  ââ?â?¬ Nem. A nagyapámtól.

  Hangosan, üdén kacagtak, ahogy csak a fiatalok képesek.

  ââ?â?¬ Áh, csak végetér egyszer minden szenvedés ââ?â?¬ legyintett Gyuri, és egy pillantást vetett a professzorra.

  ââ?â?¬ Vígasztalsz?

  ââ?â?¬ Mért, rászorulsz?

  ââ?â?¬ Ahogy vesszük ââ?â?¬ fogta egy csomóba a haját Anna a tarkóján.

  ââ?â?¬ Sírd el bánatodat, gyermekem ââ?â?¬ ragadta meg Gyuri a kezét, és elindult. ââ?â?¬ Van kajajegyem, gyere menjünk gyorsan, mert útálok kétkilóméteres sorba állni.

  ââ?â?¬ Már megint! Ezek itt a Lenin téesz döglött tyúkjait saját halottaiknak tekintik ââ?â?¬ bosszankodott Gyuri.

  Anna villájába toll akadt. Gyuri undorral fordult el.

  ââ?â?¬ Mit vagy úgy oda? Csak mi jövünk meztelenül a világra.

  ââ?â?¬ Szidolt ettél hogy ilyen fényeseket mondasz? Azt meséld inkább, mi a bajod, hátha segíthetek.

  Anna elkomolyodott:

  ââ?â?¬ Nem hiszem.

  Gyuri hallgatott, várta, hogy Anna többet mondjon, de hogy nem szólt semmit, felállt:

  ââ?â?¬ Hozzak neked is egy szelet kenyeret?

  ââ?â?¬ Nem ââ?â?¬ intett Anna.

  Amikor visszajött megkérdezte:

  ââ?â?¬ Hogy van Edmund?

  ââ?â?¬ Szerintem nagyon jól.

  ââ?â?¬ Ühüm! ââ?â?¬ nézett Gyuri sokatmondóan Anna szemébe.

  ââ?â?¬ Azért nem könny? ââ?â?¬ homályosodott el Anna tekintete.

  ââ?â?¬ Hm? ââ?â?¬ nézte figyelmesen Gyuri.

  ââ?â?¬ Az emberek, mármint a férfiak… Nem az igazán fiatalok, hanem úgy harmincött?l fölfelé…

  ââ?â?¬ A nagy mítosz irigyei.

  ââ?â?¬ Milyen mítoszé?

  ââ?â?¬ Ami szerint a feketék kétszer olyan férfiak, mint mi.

  ââ?â?¬ Nincs elég összehasonlítási alapom ââ?â?¬ statisztikailag.

  ââ?â?¬ Szerintem h?lyeség az egész. Nyáron együtt zuhanyoztam velük a táborban, azért mondom. Ugyanaz a dörgés, mint nálunk: ki cérnametélt, ki makaróni.

  Anna nem értékelte az asztaltársa humorát:

  ââ?â?¬ Az az érzésem, a legutolsó vén pasas is azt gondolja, a szeretője lennék, ha Edmund el nem happolt volna előle. Mondd, mit irígykednek? Tán nőhiány van nálunk?

  ââ?â?¬ Van a fenét! Csak nem bírják elviselni, ha egy feketének is jut valaki.

  ââ?â?¬ De nekik persze mindent szabad. Edmund mesélte, hogy Sharon ââ?â?¬ ismered véletlenül azt a vagány tanzániai lányt? ââ?â?¬ úgy udvaroltat magának a tanársegédektől kezdve a professzorokig, mint a vöcsök.

  ââ?â?¬ Mint a vöcsök? ââ?â?¬ idétlenkedett Gyuri két kezét csőrként az orra elé tartva.

  Anna egy bosszús pillantás után folytatta:

  ââ?â?¬ Na, akad is bőven, aki segít megírni a dolgozatait, meg elnézi, hogy nem válaszol meg minden kérdést a vizsgán. Az egyik jobban farkal utána, mint a másik! Ezeknek a kis finnyás férfiaknak csak úgy csurog utána a nyáluk! Saját szememmel láttam! Faji előítélet? Meg hogy nem szép a fekete bőrű Ugyan, ha Sharonról van szó!

  ââ?â?¬ Régi vicc, hogy a másik faj n?sténye ellen semmi kifogásunk sincs, az csemege nekünk. A baj ellenkező előjellel kezdődik.

  ââ?â?¬ Vettem észre! ââ?â?¬ húzta össze a szemét Anna.

  ââ?â?¬ Ne hagyd magad!

  ââ?â?¬ Mért, úgy nézek ki?

  ââ?â?¬ Nem, csak bátorítalak. Ide figyelj, én tisztelem Edmundot, mert nem mindennapi jelenség, az biztos. Amerikában valami IQ-val mérik az intelligenciát; az övé nagyon magas lehet. A baj az, hogy az utca emberéé túl alacsony.

  ââ?â?¬ Mondd, mi kifogásuk van az afrikaiak ellen? Megtámadták valaha is kis hazánkat? Vagy ránk akarták valaha is kényszeríteni a kultúrájukat?

  ââ?â?¬ A tatárokra már nem haragszunk, a törökökre sem. A németeket hivatalosan, az oroszokat nem hivatalosan útáljuk. Afrika nincs a történelmi pakliban, ez tény.

  ââ?â?¬ Err?l van szó.

  ââ?â?¬ Te ide figyelj, mondtam, hogy akarok valamit kérni tőled.

  ââ?â?¬ Kérjél.

  ââ?â?¬ Ide figyelj! A jövő héten találkozzunk ugyanezen az el?adáson. A legjobb, ha a terem előtt várunk, hogy egymás mellé ülhessünk, mintha véletlenül történne. Ki fogok tenni egy nagyméret? borítékot a padra, te meg vedd el feltűnés nélkül, mintha a tiéd lenne, jó? Add oda Edmundnak.

  ââ?â?¬ Mi ez a nagy rejtélyesség, miről van szó? ââ?â?¬ fürkészte Anna meglepetten az évfolyamtársát.

  ââ?â?¬ Bízol bennem, meg Edmundban?

  ââ?â?¬ Persze, de…

  ââ?â?¬ Te, jobb, ha most nem mondok többet. Edmund úgyis mindent elmesél majd, ha itt lesz az ideje.

  ââ?â?¬ És az mikor lesz?

  ââ?â?¬ Hamarosan.

  Anna vállat vont:

  ââ?â?¬ Csak ne csinálj valami zöldséget.

  ââ?â?¬ El tudod képzelni Edmundról?

  ââ?â?¬ Nem ââ?â?¬ rázta a fejét meggyőződéssel.

  ââ?â?¬ Látod! Szóval add oda neki a borítékot. Jobb, ha mi kerüljük egymást, ameddig Edmund el nem mondja neked, miről van szó. Ne is vegyél észre.

  ââ?â?¬ Ha ez neked jó! ââ?â?¬ húzta fel Anna a vállát.

  Egy hét múlva átadta Edmundnak a borítékot:

  ââ?â?¬ Gyuritól.

  ââ?â?¬ Veled küldte? ââ?â?¬ jelent meg két ránc az orra fölött, de nem szólt semmit. Hozzá hajolt, megpuszilta érte. Anna meg semmit sem kérdezett.

                                                                     *

   Az idézést az ajtó levélnyílásán dobta be a postás. Ott feküdt a parkettán, amikor Anna hazaért. „Mifene-e?” ââ?â?¬ emelte fel a hangját, a szó végén kérdőjelet írva a levegőbe, amint elolvasta. A Deák téri fehér k?csipkés épületbe szólt. Nászutasok szállodájának vélhette az ember, de valódi rendeltetését zománctábla hirdette a bajáratnál: „Budapesti Rendőr Főkapitányság.” Szóval őt most oda invitálják. Mit, invitálják? Idézik! „1967 szeptember 24-én jelenjen meg….” Egy pillantás a naptárra: holnapután lesz. Anna forgatta a lapot a kezében, és mégegyszer tüzetesen megnézte a címzést, hátha nem is neki szól.

 „Mifene!” ââ?â?¬ húzta föl aztán a vállát értetlenül. Tett egy kört az asztal mentén. „Na igen, mindenki gyanús, aki él, a halottakról meg mit lehessen tudni…” ââ?â?¬ idézte a mondást, miközben az öklét rágta. „Mi lehet a hasfájásuk? Csak élni merészelek, más bűnről még nem tudok.”

  A megadott napon a megadott szobába kopogott be. Két civilruhás rendőr fogadta. Elkérték a személyi igazolványát, egyeztették az adatait, és hellyel kínálták. „Jobb lenne a tér valamelyik padján!” ââ?â?¬ sóhajtott magában Anna, ahogy az ablakból a Neptunos szökőkútra, a fák kopaszodó lombjára látott.

  ââ?â?¬ Itt valami félreértés lehet, semmi szabálytalanságot sem követtem el ââ?â?¬ kezdte. „Vagy legalábbis semmiről nem tudok” ââ?â?¬ egészítette ki magában.

  ââ?â?¬ Nem félteértés ââ?â?¬ mondta a kövér ötvenes magabiztosan.

  ââ?â?¬ Nem? ââ?â?¬ Anna elnémult. Hátradőlt a széken, és várt.

  ââ?â?¬ A címe? Ja igen, itt van ââ?â?¬ emelte fel az előtte fekvő papírt. ââ?â?¬ A lakásban ugye nem maga a főbérlő?

  ââ?â?¬ Nem. Albérlő vagyok. A főbérlő tavaly Hollandiába ment kiküldetésbe, és ott maradt.

  ââ?â?¬ Aha! ââ?â?¬ pillantott fel az aktából a kövér.

  ââ?â?¬ Akkor maga „jogcím nélküli” lakó ââ?â?¬ állapította meg szenvtelenül a másik, egy kövérkés negyvenes.

  ââ?â?¬ Igen, de a “jóhiszemű jogcím nélküli” kategóriába tartozom, mert

már három éve vagyok ott bejelentve.

  A kövér valamit bejegyzett az el?tte fekvő aktába.

  ââ?â?¬ Családi állapota?

  ââ?â?¬ Elvált.

  ââ?â?¬ Gyerek?

  ââ?â?¬ Nincs.

  ââ?â?¬ Ö-öö ââ?â?¬ dünnyögött a kövérkés. ââ?â?¬ Maga egyetemista, ugye?

  ââ?â?¬ Igen.

  ââ?â?¬ Kikkel jár együtt?

  ââ?â?¬ Kikkel? A többi egyetemistával.

  ââ?â?¬ Nem úgy értjük ââ?â?¬ húzta el a száját a kövér. ââ?â?¬ Bennünket az érdekel, hogy kik a barátai.

  Anna mintha nyomást érzett volna hátul a fejében.

  ââ?â?¬ A barátaim? Szintén egyetemisták.

  ââ?â?¬ Pontosan kik?

  ââ?â?¬ Név szerint ââ?â?¬ egészítette ki a kövérkés határozottan.

  ââ?â?¬ Az csak énrám tartozik ââ?â?¬ vélte Anna ugyanilyen határozottan.

  ââ?â?¬ Maga azt csak hiszi. Minden ránk is tartozik.

  Annának keserű nyál gyűlt a szájába. Hallgatott. A kövér komótosan lapozott, aztán cuppogott egyet, és folytatta:

  ââ?â?¬ Na, jó. Akkor mondja, miből él.

  ââ?â?¬ A szüleim tartanak el, és korrepetálok is egy gimnáziumban.

  ââ?â?¬ Az tilos.

  ââ?â?¬ Ez nekem új! Amióta csak iskolák léteznek a világon, a szegény idősebb diákok korrepetálják a tehetősebbeket. Arany János is korrepetált, Petőfi is korrepetált… Különben az egyetem közvetítésével kaptam a munkát. Gondolják, hogy illegálisan jártak el?

  ââ?â?¬ Na jó ââ?â?¬ hümmögött a kövér némi mérleglés után ââ?â?¬, akkor térjünk vissza arra, kik a barátai.

  ââ?â?¬ Miért akarja tudni? ââ?â?¬ dőlt előre Anna.

  ââ?â?¬ Itt mi kérdezünk ââ?â?¬ figyelmeztette a kövér kemény hangon ââ?â?¬, és látva, hogy Anna összeszorított ajkakkal változatlanul hallgat, így folytatta: ââ?â?¬ Különben ne is mondja el, úgyis tudjuk.

  ââ?â?¬ Akkor miért kérdezik? ââ?â?¬ vágott vissza Anna nyugalmát megőrizve.

  ââ?â?¬ És mondja, előfordul olyasmi, hogy a barátai ott maradnak éjszakára?

  ââ?â?¬ A barátaim? Nem.

  ââ?â?¬ Na jó, akkor inkább így teszem fel a kérdést: ki szokott magánál éjszakázni? ââ?â?¬ könyökölt fel a kövérkés.

  ââ?â?¬ Én.

  ââ?â?¬ És még?

  ââ?â?¬ Néha a barátom.

  ââ?â?¬ Más nem?

  ââ?â?¬ Nem. Ki más?

  ââ?â?¬ Pont ezt akarjuk megtudni.

  ââ?â?¬ Én senki másról nem tudok. Csak észrevenném, ha valaki horkolna, vagy mászkálna éjszaka a lakásban.

  A kövér lejjebb csúszott a széken. Pocakja kikerekedett, mint egy pattanásig felfújt futballabda. Belenézett az előtte fekvő iratba, csücsörített egyet a szájával, és útálkozva kérdezte:

  ââ?â?¬ És ki az a bizonyos barátja?

  ââ?â?¬ Szintén egyetemista.

  ââ?â?¬ Aha! Milyen?

  ââ?â?¬ Orvostanhallgató.

  ââ?â?¬ És magyar? ââ?â?¬ kérdezte különös hangsúllyal.

  ââ?â?¬ Nem.

  ââ?â?¬ Hanem?

  ââ?â?¬ Kenyai. De miért kérdezi, ha úgyis tudja?

  ââ?â?¬ Már mondtam, hogy itt mi kérdezünk.

  ââ?â?¬ Ja, bocsánat.

  ââ?â?¬ Na, szóval a barátja…

  ââ?â?¬ Mi lenézzük azokat a n?ket, akik négerekkel, hm-m-m… barátkoznak ââ?â?¬ közölte sokatmondóan a kövér.

  „Na persze: vizet prédikálnak, bort isznak, mint mindig. És micsoda gátlástalanul csinálják! Hát jó, én sem tegnap jöttem le a falvédőről!” Erőltetett nyugalommal, tagoltan kérdezte:

  ââ?â?¬ És ez hivatalos álláspont?

  A két férfi futólag összenézett.

  ââ?â?¬ Szóval, ami a barátját illeti…

  „A saját fegyverüket fogom ellenük fordítani” ââ?â?¬ határozta el Anna.

  ââ?â?¬ Nézzék, én ebben a rendszerben nevelkedtem ââ?â?¬ kezdte, majd hatásos rövid szünetet tartott. ââ?â?¬ Hittem abban, amire tanítottak ââ?â?¬ nézett rájuk jelentőségteljesen. ââ?â?¬ Márpedig kiskoromtól fogva azt tanították, hogy a szocializmusban az emberek egyenlőek ââ?â?¬ nyomta meg az utolsó szót. Az iskolai rádióban is mindennap ezt énekelték:

Egyik ember annyi, mint a másik,

                                      bár a bőre barna, vagy fehér.

                                      Egyet ér, mert egyenlő az ember,

                                      mennyi munkát végez, annyit ér.

 

  ââ?â?¬ Igen ââ?â?¬ bólintott a kövérkés hivatalos képpel.

  ââ?â?¬ Biztosan emlékeznek erre az indulóra ââ?â?¬ folytatta Anna szemrebbenés nélkül ââ?â?¬, úgy kezdődik, hogy:

Drága föld, szülőhazámnak földje,

                                      drágakőnél drágább kincset ád,

         nincs a földön gazdagabb, szebb ország,

                                      minden ember érzi, hogy szabad.

 

  ââ?â?¬ és hogy mégnagyobb zavarba hozza a két rendőrt, dúdolni kezdte az első szakaszt.

  A kövér Annára függesztett tekintettel hallgatott, csak az arcizma rezdülése árulta el, hogy irritálja a kihallgatott viselkedése. A kövérkés megint bólintott:

  ââ?â?¬ Mi is ismerjük ezt az indulót.

  Anna a sikeren felbuzdulva bíztatta magát: „Rá kell tennem még egy lapáttal”, és olyan hangon folytatta, mintha mesélős kedve támadt volna:

  ââ?â?¬ Tudják, Kenya angol gyarmat volt, amikor a barátom ide érkezett Indiából, ahol éppen befejezte az állattan szakot. Ott hallott arról, hogy a magyar állam ösztöndíjat ad afrikai diákoknak, mert a magyar állam segíti az elnyomott afrikai országok népeit. Hivatalosan nem is kérhetett vízumot ide, titokban intézte el a magyar követséggel Delhiben. Be se üthették az útlevelébe, itt várt rá a repülőtéren. A jegyet is Bécsig kellett megvennie, Budapest csak úgy szerepelt rajta, mint átszállóhely.

14 év 1 Komment

Az írás az Er?szakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)

 

Mike-nak biciklije sem volt soha, nem hogy autója, de spórolt, és egész nyáron keményen dolgozott. Minden lehetséges túlórát elvállalt, csakhogy vágyálmát egy nap ebben a sötétkékre festett púposhátú fémhalmazban megtestesülve láthassa. Vett filmet is, és megkérte Edmundot, hogy kattintsa le, amint éppen beszáll jogos tulajdonába, a „Bogár"-ba. A szüleinek szeretné küldeni: lássák, mire vitte a fiúk, ha már egyszer „tudományt tanul" abban a messzi országban. Hadd nyugtassa meg ?ket: lesz, aki öreg korukra gondoskodik róluk, és hát nem is akárhogy.

  Edmund türelmesen gyakorolt Mike-kal, magyarázta a szabályokat. Az els? nekifutás kudarccal járt, de másodjára megkapta a jogosítványt ââ?â?¬ talán pont akkor, amikor kérgeskez? apja büszkén nézegette a felvételt. Edmund és Anna most értette meg, hogy a kocsi a lakáson túl a szabadságot jelentette számukra, véd?burkot a kíváncsi tekintetek el?l. Közszemlére téve fintorok, megjegyzések kísérték ?ket ââ?â?¬ hol több, hol kevesebb. Anna büszksége nem engedte, hogy figyeljen rájuk, és lealacsonyodjon hozzájuk.

  Egy nap a villamos megállóban borostás férfi méregette Edmundot leplezetlen ellenszenvvel. Gúnyos megjegyzéseket váltott a közvetlenül mellette állóval: röhigcsélve értettek egyet. A borostás a támogatáson felbátorodva Anna arcába bámult, Edmundéba röhögött, és sokatmondóan kiköpött el?ttük. Edmundnak csak a szempillája rebbent meg. Méltóságteljes, egyenes tartással odalépett hozzá; nyugodt hangon, de határozottan követelte, hogy kérjen bocsánatot. A férfi megrémülve kapta el az induló villamos korlátját, és felugrott rá. Szótlanul néztek utána. „Lassan megtudom kik között élek" ââ?â?¬ húnyta be a szemét Anna, és a felismerést?l eltorzult az arca. Edmund hallgatagon állt mellette. Anna szorosan ujjaiba f?zte az ujjait.

 

                Vagyunk, mint minden ember: fenség,

                Észak-fok, titok, idegenség,

                Lidérces, messze fény,

                Lidérces, messze fény.

 

 Ã¢â?â?¬ idézte kett?jükre vonatkoztatva a sorokat. „A többi szakasz nem érdekes" ââ?â?¬ ítélte meg, és felvetette a fejét.

  Amikor az albérleti szoba ajtaja becsukódott mögöttük, Edmund halkan megszólalt:

  ââ?â?¬ Emlékszem egy reggelre, akkor még az el?készít?be jártam. Kimegyek a kapun, egy n? várakozik a kisfiával az utcán. „Nézd, a néger mozog" ââ?â?¬ mondja a gyereknek ââ?â?¬ nevetett fel, majd felszisszent, mintha t?szúrást érezne.

  ââ?â?¬ Tudod, olyan ritka volt nálunk a külföldi, pláne az igazán messzir?l jött külföldi. Én arra emlékszem, hogy egyszer világos kabátot, meg kalapot láttam felém jönni. Persze abban a gyenge utcai világításban, ami akkoriban volt! Meregettem a szememet. Csak akkor láttam, hogy afrikai, amikor a közelembe ért. Dehát úgy elszigetelték ezt az országot a világtól: se be, se ki. Micsoda idiótizmus! Még kilencéves koromban is azt hittem, hogy a szomszédos népeknek két orruk van, vagy három fülük, vagy mi, egyszóval, hogy egészen másképp néznek ki ââ?â?¬ próbált magyarázkodni Anna. ââ?â?¬ Egyszer a szüleim azt mondták, hogy szlovák vendég jön hozzánk vacsorára. Itt él, de szlovák. Tudod, hogy izgultam? Akkorát csalódtam! Egyszer?en nem értettem, miért tiltanak bennünket egymástól. Ha meg valaki tényleg messzir?l jön, akkor csak azt látják, hogy másképp néz ki ââ?â?¬ biggyesztette el a száját, aztán elgondolkozva hozzátette: ââ?â?¬ A baj az, hogy ennél is maradnak. ââ?â?¬ Összevont szemöldöke között két párhuzamos vonal jelent meg.

  ââ?â?¬ Emlékszel arra a kisfiúra a HÉV-en? ââ?â?¬ derült fel Edmund.

  ââ?â?¬ De drága volt! Még azt is elénekelte neked, amit az óvodában tanult ââ?â?¬ oldódott fel Anna.

  ââ?â?¬ Aha, aztán azt kérdezte: `Bácsi, te születtél?'

  Kitört bel?lük a nevetés, mint akkor a HÉV-en.

  ââ?â?¬ Meg kéne ?riznünk a gyerekkori ártatlanságunkat ââ?â?¬ komolyodott el Anna.

  ââ?â?¬ Az segítene! 

  Elgondolkodva hallgattak.

  ââ?â?¬ Valami albumot emlegettél a múltkor ââ?â?¬ próbálta más mederbe terelni a beszélgetést Anna.

  ââ?â?¬ Ja, megmutathatom ââ?â?¬ vette el? Edmund a szekrényb?l.

  ââ?â?¬ A barátaid? ââ?â?¬ kérdezte Anna egy csoport fiatalemberre mutatva.

  ââ?â?¬ Együtt tanultunk Delhiben.

  ââ?â?¬ Tartod velük a kapcsolatot?

  ââ?â?¬ Visszamentek Kenyába, dolgoznak. Nem tudok sokat róluk. Itt meg Bhutánba látogattunk. Nem fogod elhinni, mit kérdeztek t?lünk: hogy hol csináltattuk a frizuránkat ââ?â?¬ derült fel Edmund.

  ââ?â?¬ Ez kicsoda?

  ââ?â?¬ Az egyik bátyám.

  ââ?â?¬ Nem hasonlítasz rá ââ?â?¬ méregette Anna, és még oldalra is fordította a fejét hátha más szögb?l hasonlónak t?nik. ââ?â?¬ Van képed a szüleidr?l is?

  ââ?â?¬ Nincs. Az öregek nem fényképeztetik magukat, nem szokás.

  Anna nem feszegette miért. Nem esett nehezére elképzelni, hogy olyan messzi országban sokminden más.

  ââ?â?¬ Ez a Balatonnál van, az el?készít?ben vittek el oda.

  Edmund húsz körüli, s?r? szemöldök? lány vállát átölelve nézett der?sen a lencsébe.

  ââ?â?¬ És ?? ââ?â?¬ mutatott rá Anna.

  ââ?â?¬ A barátn?m volt, bulgár. Együtt jártunk az el?készít?be.

    „Jó kis tenyeres-talpas" ââ?â?¬ állapította meg magában fintorogva Anna, mégis szaporább lett a légzése.

  ââ?â?¬ És? ââ?â?¬ tettetett közömbösséget.

  ââ?â?¬ Nem tartott soká. Megtiltották, hogy velem járjon.

  ââ?â?¬ Kik?

  ââ?â?¬ Behívták a követségre. Közölték vele, hogy választhat: ha továbbra is velem jár, haza kell mennie, és fuccs az egyetemnek. Ha szakít velem, minden rendben.

  ââ?â?¬ Elég egyértelm? ââ?â?¬ sóhajtott fel Anna letörten, amiért ott kötöttek ki ahonnan elindultak. ââ?â?¬ És szakítottatok.

  ââ?â?¬ A jöv?je forgott kockán ââ?â?¬ mérlegelte Edmund, és elhallgatott.    Anna körmével a rekamié borítását kaparászta. ââ?â?¬ Kérsz egy kávét? ââ?â?¬ kérdezte Edmund.

  ââ?â?¬ Aha! ââ?â?¬ vágta rá azonnal.

 

                                                                     *

 

  Egyik este Anna lázas készül?désben találta a szüleit. Apa ecetes vízbe mártogatta a kefét, majd lerázta a felesleges folyadékot, és végigsimított vele az öltönyön. Rendületlenül hitt az ecet tisztító hatásában, gyakran ismételgette a m?veletet. Anya az asztallapra fektetve a vasalt ingeket hajtogatta össze.

  ââ?â?¬ Csak nem utazol? ââ?â?¬ lep?dött meg Anna.

  ââ?â?¬ Egy hétre az NDK-ba ââ?â?¬ tárta szét Apa a karját, mintha szerénykedne ââ?â?¬, Drezda, Lipcse.

  ââ?â?¬ Egy kis változatosság ââ?â?¬ örült vele Anna ââ?â?¬ jót fog tenni. 

  ââ?â?¬ Mit hozzak neked?

  ââ?â?¬ Hm, nem is tudom ââ?â?¬ emelkedtek fel vékony vállai ââ?â?¬, ne rám költsél, érezd inkább jól magadat. ââ?â?¬ Aztán elt?n?dve hozzátette: ââ?â?¬  Nylon harisnyának azért örülnék.

  ââ?â?¬ Hozok, hozok ââ?â?¬ ígérte Apa.

  ââ?â?¬ Olyan éhes vagyok! Mit eszünk? ââ?â?¬ kérdezte Anna panaszos hangon.

  ââ?â?¬ Van tegnapról maradék a fridzsiderben. Melegítsd meg, mi addig elpakolunk.

  ââ?â?¬ Oltsd le a nagy lámpát ââ?â?¬ intett az örökké spórolós Apa, amikor az asztalhoz ültek ââ?â?¬, nem kell díszkivilágítás ahhoz, hogy a szájunkat megtaláljuk. ââ?â?¬ Mesélj, mi újság az egyetemen?

  Hárman ülték körül az asztalt, mint mindig ââ?â?¬ a Bencével töltött év röpke, fölösleges intermezzónak t?nt. Apáék boldogok voltak, amikor visszakapták a kislányukat, és titokban remélték, hogy megtarthatják egy ideig. Anna érezte ezt az er?s, majdnem delejes kapcsolatot, ami köztük volt, és Edmundra gondolt, akivel szerette volna ezt is megosztani. De nem lehetett… Részletesen, túlságosan részletekbemen?en számolt be az egyetemi napjairól, csakhogy semmi fel ne t?njék. Anya egy távoli rokon váratlan telefonjáról mesélt, Apa meg visszatért a kiküldetéshez:

  ââ?â?¬ Négyen megyünk: az igazgató, a párttitkár, meg a személyzetis, de csak egyedül én értek a nyomdagépekhez, amik miatt ugyebár kiutazunk.

  ââ?â?¬ A többiek a morálodra vigyáznak.

  „Milyen rettenetes pont arról hallgatni, amir?l a legszívesebben beszélnék!" ââ?â?¬ röppent át Annán a szomorúság. Az asztalra könyökölt, mintha figyelné Apa magyarázatait.

  Amikor Anna szedel?zködött, Anya összefogta a terít?t, hogy a morzsákat lerázza az udvarra a galamboknak.

  ââ?â?¬ Hozd fel Edmundot ebédre ameddig apád kiküldetésben van ââ?â?¬ súgta oda Annának a résre nyitva hagyott lakásajtó el?tt.

  ââ?â?¬ Jó. Mikor? ââ?â?¬ súgta vissza a cinkos mosolyával.

  ââ?â?¬ Vasárnap.

  ââ?â?¬ Hánykor?

  ââ?â?¬ Gyertek úgy egyre.

  Anna tarka virágcsokrot vett az utcai árusnál, ezzel várta Edmundot a kapunál.

  ââ?â?¬ Majd te add át Anyának ââ?â?¬ kérte ââ?â?¬ nagyon szereti a virágokat.

  ââ?â?¬ Akkor rossz lehet neki télen ââ?â?¬ gondolt bele Edmund.

  A gangon a szomszéd beteg fia játszott. Zolika tizenhárom éve ellenére sem tanult meg írni, olvasni, és legszívesebben az autóját túráztatta a folyósón. „Dzs, dzs…" ââ?â?¬ dörzsölte a kövezethez a lendkereket, de nem engedte el, hanem a szerkezet kinlódó hangját hallgatta a füléhez emelve.

  ââ?â?¬ Látom autózol ââ?â?¬ állt meg el?tte Anna. ââ?â?¬ Mutatkozz be szépen Edmundnak, ?t még nem ismered.

  Zolika megszorította a kinyújtott kezet, és barátsága jeléül a férfi füléhez tartotta a feltúráztatott autót. „A szeme se rebbent, pedig hol látott volna afrikait, mégis… ? a lényeget látta benne." ââ?â?¬ ámélkodott magában Anna. Eszébe jutott Edmund öreg orvos barátja, aki maga látja el a negyvenéves mongoloid fiát. "?k azért vannak a földön, hogy szeretetre tanítsanak bennünket" ââ?â?¬ utalt Dr. Péchely Kázmér egy alkalommal a fiára, meg sorstársaira, és Anna csak most értette meg pontosan, mit is akart mondani vele.  

  Anya a maga megszokott szívélyes modorában fogadta Edmundot. Meglep?dött a virágon, sejtelmesen Annára nézett. Anna nyílt vidám tekintettel nézett vissza: ez a nap ünnepet jelentett a számára.

  ââ?â?¬ Üljetek csak le ââ?â?¬ bíztatta ?ket Anya, maga meg elment vázáért.

  Igyekezett Edmund jelenlétét teljesen természetesnek venni, de Anna látta a mozdulatain, az asztalra szegzett tekintetén, hogy zavarban van. „Hozzá kell még szoknia; rövidesen észre sem fogja venni. De milyen mélységesen szeret engem!" ââ?â?¬ nyugtázta jóles? melegséggel. ââ?â?¬ "Nekem is meg kell értenem ?t: attól fél, hogy elhagyom ?ket, elmegyek Edmunddal." ââ?â?¬ Ebben a pillanatban bántotta, hogy nem tud jobb gyereke lenni.

  ââ?â?¬ Milyen szépen megtanult magyarul! ââ?â?¬ dícsérte Anya Edmundot.

  ââ?â?¬ Angolul is tökéletesen beszél ââ?â?¬ dicsekedett Anna.

  ââ?â?¬ Angol misszionáriusokhoz jártam ââ?â?¬ magyarázta Edmund.

  ââ?â?¬ Biztos jól tanítottak.

  ââ?â?¬ Szigorúak voltak, de jót akartak. Nem engedték meg, hogy az anyanyelvünkön beszéljünk, csak angolul volt szabad még a többi gyerekkel is.

  ââ?â?¬ És ha nem hallották?

  ââ?â?¬ Akkor sem ââ?â?¬ mosolyodott el Edmund. ââ?â?¬ Nagyon egyszer? módszerrel ellen?rizték. Odaadtak egy gyereknek valamilyen tárgyat, mondjuk egy ollót, és azt mondták, hogy adja tovább annak, aki szuahéliül, vagy az anyanyelvén beszél.

  ââ?â?¬ Mért? Nem szuahéli az anyanyelve? ââ?â?¬ szakította félbe Anya.

  ââ?â?¬ Nem, luó a törzsem nyelve, a szuahéli csak a hivatalos nyelv. Szóval, szombaton a tanár megkérdezte, kiknél volt az olló. Vasárnap jött a büntetés: játék helyett a konyhakertet kellett kapálni, meg az iskolát takarítani.

  ââ?â?¬ Ügyes megoldás ââ?â?¬ ismerte el Anya, és Anna látta, hogy oldódik benne a feszültség.

  ââ?â?¬ Két-három vasárnap dolgoztam, azután nagyon vigyáztam, hogy ne kerüljön hozzám az olló ââ?â?¬ nevette el magát Edmund. Anya a pillanatnyi szünetet kihasználva kovászos uborkát kínált a húshoz. ââ?â?¬ Ezt nagyon szeretem ââ?â?¬ nézett rá Edmund hálásan.

  ââ?â?¬ Akárcsak Anna. ?is a savanyúért van oda. Hú-ú! ââ?â?¬ tiltakozott maga elé tartott kézzel, amikor sugárban fröcskölt felé a szódásüveg.

  ââ?â?¬ Pedig úgy vigyáztam ââ?â?¬, menteget?dzött Anna a poharát felemelve ââ?â?¬ mégis ebbe jutott a legkevesebb. 

  Edmund gyorsan felcsippentette a terít?t, Anya meg egy szalvétával felitatta a tócsát. 

  ââ?â?¬ Vannak testvérei? ââ?â?¬ érdekl?dött tovább.

  ââ?â?¬ Három bátyám, meg négy n?vérem.

  ââ?â?¬ Az aztán szép család! ââ?â?¬ ismerte el Anya.

  ââ?â?¬ Engem nem is vártak, a legfiatalabb testvérem tíz évvel id?sebb nálam. A szüleim sajnos már öregek.

  ââ?â?¬ Van, aki segítsen nekik. De ahol egyetlen gyerek van, és az is elmegy ââ?â?¬ vonult át egy felh? Anya arcán. ââ?â?¬ Az édesanyámék nyolcan voltak testvérek, az apámék tizenhárman.

  Arról kezdtek beszélni, hogyan változik a világ.

  ââ?â?¬ Az atomrobbantásokkal mintha tumort l?nénk a föld testébe.

  ââ?â?¬ Persze, hogy visszahat az emberre. Honnan van ez a sok idegesség, betegség?

  ââ?â?¬ Nem állhatunk meg ott a fejl?déssel, ahol most vagyunk, de valahogy mégis másképp kéne.

  Peregtek az érvek, a vélemények ââ?â?¬ három ember ülte körül az asztalt teljes egyetértésben.

  ââ?â?¬ Menjetek a másik szobába, én majd összeszedem a tányérokat ââ?â?¬ emelkedett fel Anya ââ?â?¬ beszélgessetek csak tovább.

  ââ?â?¬ Nem mondtad, hogy van zongorád! ââ?â?¬ lep?dött meg Edmund, ahogy a bels? szobába beléptek. ââ?â?¬ Játszhatok rajta? ââ?â?¬ ütött le óvatosan egy billenty?t.

  ââ?â?¬ Micsoda kérdés! Fogalmam sem volt, hogy tudsz zongorázni ââ?â?¬ csodálkozott rá Anna, mintha el?ször látná.

  ââ?â?¬ Ezt tanulod? Mozart: Els? fantázia ââ?â?¬ olvasta a kottatartón. ââ?â?¬ De régen nem játszottam! ââ?â?¬ ült le. ââ?â?¬ Nézzük csak… h-mollban kezd?dik. ââ?â?¬ Az ujjaira siklott a tekintete, vissza a hangjegyekre, és lenyomta az els? akkordot.

  Anna szemével kísérte a kottát, bólogatta hozzá a taktust. Lapozott.

  ââ?â?¬ Hol tanultál zongorázni? ââ?â?¬ ölelte át a vállát.

  ââ?â?¬ Ó, még a misszionáriusoknál. Delhiben volt egy öreg zongora az egyetemen, azon gyakoroltam néha.

  ââ?â?¬ Brávó! ââ?â?¬ gratulált Anya.

  A férfi felállt, és Annát kezdte bíztatni:

  ââ?â?¬ Játsszál valamit!

  ââ?â?¬ Áh, én csak klimpírozok, Anya sokkal jobb. Tulajdonképpen zongoram?vésznek készült, de aztán jött a háború, meg én. Anya, a kedvencemet! ââ?â?¬ kunyerált.

  Anya a zongorához ült.

  ââ?â?¬ Várj, felnyitom a tetejét ââ?â?¬ húzta le Anna a rojtos csipketerít?t. Megnyúlt, hullámokra osztott, torz arc siklott sápadtan végig a fényes fekete lakkon, amint óvatosan felemelte a nehéz fedelet ââ?â?¬ „Ez én lennék?" ââ?â?¬ meredt rá. A feltámasztó rúd kecses, a súlyhoz majdnem túl vékony volt ââ?â?¬ és fehér. „Eddig fel sem t?nt" ââ?â?¬ csúsztatta a tet? mélyedésébe. A zongora belsejének arany keretében szaporán ugrálni kezdtek a kis kalapácsok: a harmadik szonátát csalták ki a húrokból, és elárasztották vele a szobát. A szemközti ház nyitott ablakában megjelent egy n?, kikönyökölt a párkányra. Amikor Edmundot meglátta, zavartan visszahúzódott. Színes ruhája elárulta, hogy egy darabig még állt a függöny mögött, aztán elt?nt. 

  Másnap Anya t?n?dve jegyezte meg:

  ââ?â?¬ Ha Afrikáról van szó, mindig csak a tam-tamot emlegetik, mintha más se lenne. Pedig ott sem egyformák az emberek. 

  ââ?â?¬ Tudod, mit olvastam nemrég? Hogy nincs sötétebb fekete Afrikában a mi tudatlanságunknál.

  Anya elgondolkozva kavargatta a rántást.

Arany Ágnes Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.