Vers

Egymáskeresés (külön hangok – vidéki hangulat)

Elolvasta:
50
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }2006. V. 14.

 

A n? egyedül:

ahogy ágról a fény

belemosódom a tájba

múltcsepp siklású

vékony csend kísér

s kibontom hajam az égnek

 

 

A férfi egyedül:

amott kanyarodik szürkéje az égnek

nappal-opált váltja sötétviz? éjjel

ahol csavarogtam ahol bandukoltam

szívem lángját vártam magamban titokban

csillag-puha dombon álmom hajtogatom

deszka-pallos ingre fejemet lehajtom

 

 

 

                                   Közös magány

N?:

nem tudom hogy ki vagy

nem tudom hogy hol vagy

azt hiszem ismerlek

azt hiszem meghallak

 

 

Férfi:

ahogy emelkedik a Holdnak karéja

égi kebelbimbó kerekedik rajta

 

 

 

 

                                       Egy vágy

N?:

lelkem vadvirága

csak kertedben bomlik

 

 

Férfi:

felleg úszik Holdra

nyílik sarlócombja

s vágy-sötét hajfürjét

végighúzza rajta

 

 

N?:

álmom hozza kertkapud

hogy lelkedhez lépjek

 

 

Férfi:

álmom hozza alakod

lágy comboddal érj el

 

 

Mindketten:

végtelen Buddha-ülésben

ölelj magadhoz

s maradj így amíg lehet

 

 

 

 

Média

Ha erdőben jársz…

Elolvasta:
341
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

(meghallgatom)

…szerelmes vers…

( Szilvia jelentése Erdő, erdei nő )

Ha erdőben jársz,
Nyisd ki a szíved,
A kanyargó ösvényen
Engedd szárnyalni hited.
Engedd, hogy az ágak
Hajadhoz érjenek,
Hogy a sötét mohák
Kezedhez férjenek.

Ha erdőben jársz,
Lélegezz mélyen,
Szívedbe vad félelem
Soha be ne térjen.
Hagyd, hogy a selymes fű
Virágot hordozzon,
Szemedben a büszke fény
Könnyekké omoljon.

Ha erdőben jársz,
Állj meg egy percre,
Mert minden egyes lépted
Oly nagyon kereste.
Telepedj meg hűen
Mélyzöld takaróján,
Hadd ölelje lelked
Örökre és némán.

Vers

És mosolygok mégis…

Elolvasta:
55
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

…magamnak
nem bánom, ha te is látod,
aki megtagadtál,
akit ajándékba kaptam,
s nem zavar
már
csendes hallgatásod…

…mindig, ha fáj szívem,
hajnalhasadáskor,
nem bánom, ha senki sem érti,
nem zavarnak érthetetlen nézések…
*

S aki rám találtál,

kanyargós, keskeny ösvényen…

Most neked mosolygok,

lásd,

már nevet a szemem.

 

 

Vers

Füstté vált karcsú alakod

Elolvasta:
49
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Átlépve kétkedők falán,

mérföldes sorsok kígyóznak,

gyönge fuvallat áll ellent,

elsöpri hamar a zajló forgatag.

 

 

Minek tennéd oda az ételt?

idő már nincs rá,

menni kell, feledni kell,

emberi mivoltot, erkölcsöket.

 

 

Valahol lemállott ruhád,

csupasz melled hófehér,

még látom magam előtt,

ahogy kora nyári éjen fölém hajolt,

most dermedt idegen,

csontjaid közt éked elsorvadt.

 

 

Halad tovább a sor,

ringó csípőd vonalát figyelem

meredten, már nem szorít a vágy,

ágyékom éhsége tovaszállt,

csak úgy látlak, mint húst

a vasárnapi asztalon.

 

 

Görnyedten vonszolod magad,

csigolyáról csigolyára hallom

kínjaid,

volt egy virágos kendőd,

úgy szeretted, ha hajad

kibomlott alóla,

már nincsenek ében fürtök, koponyád

megcsúfoltan villan a sápadó fényben.

 

 

Hosszan bámulok utánad,

nem mozdulok, csontomba reccsen

a fájdalom, nem mozdulok,

túlexponált pillanat, ahogy a nap

szemembe tűz, üres a kanyar,

ahol eltűntél.

 

 

Nehéz szagot hoz a szél,

talán patkány szorult a konyhán,

megégett…

pedig tudom,

füstté vált karcsú alakod.

 

Vers

Faluvége

Elolvasta:
50
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Árokparton f?zfa bólogat:

?sz ez, ?szvég. Rozsdás levelek

ágairól aláperegnek.

Horizonton elvérzik a Nap.

 

Széls? ház. A kopár udvaron

kerékpárok vaskorlátnak döntve.

Tompán csillan – rímelve a csöndre –

bágyadt fény a nikkelezett vason.

 

Minden meleg fába, szénbe bújt.

Kéményb?l a füst magasba húz.

Unja magát pár várakozó.

 

Sárga busz lassít az útkanyarban.

Varjak üzenik: roppant magasban,

felh?k mélyén útra kész a hó!

 

 

Vers

Istentelenül

Elolvasta:
56
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Csendből építettél hegyeket,

most alattad hallgatnak 

a szétzúzott kövek.

Könnypocsolyában fuldoklik a nap,

és én lépek, megyek, kapaszkodom,

kezemben szétporlad a múlt.

És én csak csúszok, zuhanok,

szárnyatlan repülök nélküled.

Álmodok sohaveled pillanatokat,

hisz fenn a magasban nincs már idő

elszakítva a köldökzsinórt

lentől távolodva megszűnik a világ zaja.

Hamis dalt dudorászik a fehérarcú hold,

szakad bennem a lélegzet.

Istenem, most segíts!

Vagy soha…

 

Hiába kiáltok, keresem a reményt,

felrobbant csillagok égetik szemem, 

hangomat nem viszik a csendhegyek, 

megrekednek valahol az örvénylő porban. 

Félek elveszek lábnyomomba lépve

önmagam némaságában.

Rácsok, falak, folyók, óceánok vesznek körbe,

nincs part, nincs híd,

mezítláb keresem csupasz létem,

de csak megcsorbult fájdalmak

szilánkjaiba lépek.

Tenyeremen sorsom, kanyarodik rajta az út,

félbeszakadt álmok, a vonal halványul.

Meghajolnak sírva a fák, 

águkba kapaszkodva integet a tova-szél.

Sírni volna jó, majd egy nagyot nevetni,

a világ közepére állni és ájulásig üvölteni, 

befoltozni a megrepedt kék eget,

tüzet gyújtani, hatalmasat, lopni sárga fényeket,

lélegezve visszagömbölyödni anyám méhébe,

szivárványt álmodni apám mosolyával,

és istentelenül újra születni.

 

Mondd, a világ melyik sarkában árvult el

a két kezem közé gyűrt igaz hitem.

Miért kell ezerszer ártatlanul bűnbe esni,

kegyelemmel foganni meg,

elvetélni fájdalommal

templom kertek árnyékában,

hogy egyszer megszületve talmi fényben

rám hazudott ünneplőbe öltöztesd fel

koldusoddá lett szívem.

És közben te kincseket lopsz, 

álmokat rejtesz a felhők mögé,

mondd hányszor…

Mondd már Istenem!

 

Elfáradtam ebben a harcban,

a világ lövészárka mellett hagytam

szívemből egy dobbanást.

Békétlen harangokat kongat a hollószárnyú est,

telet roppantva, nyarat jajdulva betakargat.

Barna ősz haldoklik bennem,

zöld tavasz menekül szemhéjam alá.

Leomlottak a zorddá nőtt hegyek,

nincs már visszaút,

csak szavak, betűk, hangok…

Csendre fekszik most a lelkem,

Istenem, már ne keress,

hisz ma sem voltál itt velem.

 

Vers

Néha…

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

mint útszélen n?tt
bánatvirágok álma
mélykék nyarakon

 

mint pókhálóba
sz?tt mosolyok vigasza
barna ?szutón

 

mint elkárhozott
varjak lelke a hóban
vakhideg télen

 

úgy várnak némán
rügyre, tavaszra, fényre
sötét perceim

 

 

Vers

Vissza a várba

Elolvasta:
44
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Királylány, vissza a várba!

Hagyd a topánt veszni a sárba,

menekülj

szebb mesék közé!

 

Idekint árulást sziszeg a szél…

 

Lágyszívű képzelet:

gondolni mindenről,

hogy volt, és még lehet,

hogy történhetne bármi,

ha ép lenne a híd a

vizes árkon.

Álomba ringó

valóságon

pihen a lélek,

lánykérőbe jő

a szomszéd király,

lábujjhegyen járjon

mind, aki jár,

az elme,

ha kegyelmet ismer,

fel ne ébressze az

alvót.

 

Ébredj, országod már csak a vár!

Rohanj a kanyargós lépcsőn felfele már,

Bújj el

a világ elől!

 

Odakint ellenedre gyűl a felhő…

 

Nyugton,

a selyem ágyon

kékvérrel uralkodni

kellett volna, ha vágyom,

kislány,

csókját a bölcsnek,

hisz’ egymásért

gyúlnak lángra

a bölcsek.       

Egyszer majd

mindent tudok én is,

akár a nagy királyok,

ígérted, várok.

Hajamba ezüstjét fonja

már a kor,

gyermeteg szeretlek

mégis.

Tán lehull

valamikor

a sosem fogadott

hűség.

 

Zárd magadra köves szobád!

Szorítsd szívedre félszemű babád,

dúdolj

virágot magad köré!

 

Odakint ölni kész sereg a fák közt…

 

Fekete szirmok…

Szobámban csüggeteg,

lehajtott fejű esték,

kik nevén nevezték

az összes csillagot,

hallgatunk.

Lám, úgy vagyok,

hogy már értek,

és panaszom nincsen.

Engem magamnak

teremtett az Isten.

Várba zárt

világom

bölcsnek idegen,

s már tudom, .

van, hogy a mindenem

is kevés.

 

 

 

Vers

Arcok szótára

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Arcok rejtetlen könyvéb?l

próbálom az embert érteni.

Belevésve a kor, bele, amit mutat,

vélt titka – bens? rezdülései.

 

nyílt testbeszéd. Az arcjátékban

a tudattalan, a mondatlan,

az elhallgatott – kifejez?dik

mind az adott pillanatban!

 

Szemekben magány jégzajlása.

Kavargás: vágyak, szeszélyek,

s lobogásukban megfejthetetlen,

halálban oldódó szenvedélyek.

 

A lélek útját fürkészni! jelzések,

jelenések, lelkiismeret, jog,

s csapdák, veszélyek – a túlélés

veszt?i közt amint kanyarog.

 

Történelem az arc, él? m?ved,

szobrász-id?! Neandervölgy kora,

az els? t?z öröme. B?rön, csontban,

erekben szüntelen létcsata!

 

Ki látja, mit én? A finom rezdülést,

mit felismerés vált az arcokon –

mig szemem szomjasan tapad

szívlüktetés? ajkakon.

 

Kit a csönd világa zár,

s szellem és szerelem vezet,

arcok szótárából is próbál

érteni embert, életet.

Vers

Koccints!

Elolvasta:
47
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Jó már az újbor.

 

 

Csillogó rozé az asztalon

hideg-párás pohárban

kelleti magát.

Szívesen látott vendég

élvezettel szagolja

remek illatát,

kortyolva ízleli zamatát. 

Milyen fenséges

– szól elismerően,

a gazda büszke: 

saját termésem .

S feledi a nehéz

munkás nyarat,

a sok izzadságot,

forró napsugarat,

feledi tenyerén

a sok vérzőhólyagot,

hogy egész évben

rettegve várta a

holnapot.

 

Csillogó rozé az asztalon

hideg-párás pohárban

magát kelleti.Ha iszod,

koccintsa parasztra,

ki ezt gonddal,

verejtékkel

megtermeli!

 

 

Vers

Száguld vonatom

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Kattan a váltó, A szívem zakatol…”

 

 

Száguld a vonat,

Belevág a légbe,

Csattog a kerék,

Szikrát szór az éjbe.

Pattan az álom,

Éjmadár rikolt,

Éles a kanyar,

A mozdony felsikolt…

Kattan a váltó,

A szívem zakatol,

Sikong a kerék,

Lassít vonatom.

Itthon vagyok!

 

Vers

Beszél a csend

Elolvasta:
56
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

 

Megint fogát vicsorítja a tél,

fűre dermed óvatlan hóvirág.

Hallgasd csak Kedves!

Kinn sziszegve nyargal a jeges szél,

pattogó tűz mellett a jó világ.

 

Kávéillat csábít,

koccan a csésze,

téged vár,

meghitten együtt,

csak ez számít,

beszél a csend is

véled már.

 

Vers

Oszlopok

Elolvasta:
48
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

1.

 

ALAP
(monológtöredék)

 

…az, amin állok
mert ebb?l n? ki minden
az élet anyaga és határai
a szeretkezések képében határolt Másik
a szétzúzatásunk, bitorlók joga
“Te vagy szent egyedül”, mondjuk, “Hiszlek”, mondjuk
középen állva mégis
törvén a Középt?l szét darabjainkra
“Amiért érdemes volt” hull szét üres markunkból
darabokra sajtol össze a Törvény
nyugvón, nyughatatlan bár
amin állok, az…

 

 

 

2.

 

TÖRVÉNY
(dialógtöredék)

 

a Tavaszt írd fel rá
viseld véreddel, nyaraiddal, ?szeiddel
vidd szántóföldeken bukdosva
vonszold felh?k árkain át
meszelt falakon füstként ragyogva, romok ráncaiban
szilárd hullásban szülve, ölve, taglózva
a holdfelkelte utáni tejfehér síkig
folysz majd lapossá, tündökl? táj, gyönyörré, üressé, ember

 

 

 

3.

 

TÚL
(személytelen töredék)

 

mögé kell hatolni, mint érzés, olyan
talán üdvösség ígérete, talán cáfolata
örök mindkett?, mint érzés, olyan
talán átfordulva, átellenben vagy srégen
szemb?l csak a halál, a jó, a rossz, az élet
paradoxabb-e vagy üresebb e mögöttben a tájék, nem tudható
csak szelíd szavak, csak már-már hallgatás
addig mondhatatlan, görcsös vágy a táj
talán mint halál, rossz, jó, élet
tükörbe hulló, eltakart tekintet
talán… – mint… – olyan –

 

 

 

4.

 

CÉL
(csak töredék)

 

eme hullásban – mintha út volna, mintha út lenne
eme hullásban – mintha feléje, mintha t?le
eme hullásban – végtelen körül, középpont körül
eme bukásban – implebit ruinas
eme hullásban – ki vagy te? honnan jössz?
eme én-én-én – nem tudom; nincs tudás
eme szemellenzés-alapozta bizonyosságból kihullva
(ezen állok, nem tehetek másként
hullám vállán magasra bukva
hiszek Istenben, bizonyosság, bizonyosság, mint magamban, pont)
eme (végül is) kerengésben, emelkedésben, süllyedésben
ahogy a vakoló felhúzza-lehúzza a red?nyt szemünk el?l
a Közép kereng, mi magunk, téveteg szem körött
alap és cél között, céltalan, oktalan
oda, ahonnan; ahová, onnan
szavak szállingózása, szélroham már csak
oszlopok között fúj be már csak
jár-kel, amerre neki tetszik már csak
szél

 

 

 

2009. febr.

Vers

Vándorúton

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A nyarak színén gondolkodom,
s hogy a csönd ma mennyit ér; 

VÁNDORÚTON

 

A nyarak színén gondolkodom,

s hogy a csönd ma mennyit ér;

s mit látni a napsugárban,

mikor fénye csak épp’ elér.

 

Most eső esik homlokomra,

könnyű táncot lejt a szél.

ősz-kabát és rozsda-paplan

bíborszín tájakról mesél.

 

A holnap sűrű ködbe bújtat,

minden hajnalt fagy kísér.

Jégen csúszó csizmám talpa

hófödte vándorútra tér.

 

De tavaszra majd újra ébreszt,

arcomba tekint a Fény,

s mint újszülöttet, úgy köszönt

a reggelbe nyíló remény.

 

2009. február 19.

Vers

Álmodj szelíden

Elolvasta:
14 050
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Nyargal a szél.

Szikkadó utakon

kajtatva kutatom

őszi ölelésed

alma illatát.

Álmodj csak tovább,

szelíden.

A lángok

messze marják

sekélyes horizontunk

alját.

Szökken a vad,

lehull a földre,

aranyló vízjelek

rajzolják körbe

vergődő szívemet,

markolok roskadó havat.

A kormos ég alatt

semmi sem marad

utánam.

 

Vers

Reménykedj!

Elolvasta:
14 063
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Sziszegve nyargal a fagyos szél,
komor még az alvó világ.
Ugye Kedves,
hosszú már a bezártság, a tél…
De nézz csak ki, s reménykedj!
Tavasz hírnökeként
kinyílott a hóvirág.

Vers

Áruló

Elolvasta:
67
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }gyöngébb idegzet?ek,
finomabb lelkek ne olvassák,
meg akiknek nincsen teste

 

Áruló

Újabban halakban utazom.

Jobban mondva csontiban,

Mert az kell a halhoz.

Finnyás állat az ember,

Undorodós, f?leg azoktól fél,

Akik kiköpött olyanok, mint ?.

Például a csonti olyan törtet?,

Összezárt ujjaid közt átküzdi magát.

 

Kifogunk egy halat, ha lehet nagyot,

Késünkkel a hasát fölhasítjuk,

És kitesszük a napra, melegedni.

Gyors legyek beköpik, várj kicsit.

Két nap múlva mozog az egész

Benseje, akár ha ívni készülne,

Mert nyüzsög a csontkukac benne,

Egyre kövérebb gyönyör?ségek,

A szárny nélküli gyermek legyek,

Látom bennük a holnapomat.

Elveszem ?ket a hústól, sajtot

Adok nekik, hadd sárgálljanak,

Nyakamba zsákom kanyarítom,

S jöhet a kuncsaft, végig a parton; a part

Ura én vagyok én most, – Csonti, a csonti!

Kiabálom, és jönnek a finnyás emberek,

Férfiak és n?k, f?részporos b?rzsák

Tartalmát szemlélik némi iszonnyal,

Mint zsák a zsáknak becsülettel

Kimérem a részt nekik igazsággal;

S magam is beállok újra a sorba,

Új halat fogni, méltó csalimmal,

Mert mocorog a csonti, hal érti,

Él-hal a pikkelyes érte; kiszedem

A horgot a halból, késemért nyúlok,

Hasítom hasát föl a lénynek, és

Kiteszem a napra, hadd melegedjen,

Várom a zeng?, fémszín? gyors legyeket;

S termelek én b?vítve újratermelek,

Tiszta bió ami itt foly, meg a víz,

Meg a csonti, mi életet keretez.

 

Vers

Félhomály

Elolvasta:
57
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }abszurd

 

A konyhában félhomály,

két szék között

a földön

hányadék remeg,

mellette vézna

asszonyi test,

ujjai között

szorongatja még

a törött üveget,

eszmélete rég

elveszett,

talán kóbor

szerelmek nyarán

kalandoz

rumban ázó agya,

minden más túlhaladt,

ő itt maradt

panelrengeteg

aprócska kaptárában,

szennyes rongyok

között,

valahol még ődöng

a tudat,

emberi mivolta

lágy naftalinban

a szekrénybe

zárva,

néha előveszi,

s olykor még

szépnek is mondható,

ritkuló alkalom,

akárcsak fogai,

ki tudja már

ki verte ki

őket,

nagy szerelmek

voltak,

csak valahogy

mindig elcsúszott a

konyha kövön,

vagy a fürdőkádban,

egy-egy pofoncsata

sietett,

padlót ne fogjon,

de szerették,

ez volt a lényeg,

lassan nem maradt

több barát,

csak a rum meg

a maflás(ok),

nyál csorog

valami szépet

vetít elé a delírium,

szép lassan csitul

a ritmus,

kihűlő testében

csak a szesz forr,

álmában jó éjt

csókot csókol

egy fess

huligán,

van élet

a rigor mortis

után.

 

 

 

 

Vers

Zarándok álmok

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Hegyekké nőttek a dombok,

hatalmas szakadékot ásítanak

az elrejtett néma völgyek,

talán ez lehetett az Éden,

bennük álmaink csendben ringnak.

Az utak egyre keskenyebbek,

és csak kanyarognak,

mi mást tehetnének,

és mi megyünk hegynek felfele.

Zarándok testünkben

álmokból születő halálok

visszhangzó kiáltása szakad fel,

de kézen fogott hitünk itt tart még,

két sóhaj közt a szerelemben,

őrizve egymást

ezen a tompa fényű világon.

 

Ha elveszítenélek az úton,

az érted-vajúdásom

lehetne talán mennyei fájdalom,

de szerelmedbe ágyazott lelkemből

nem tudnálak már újból megszülni,

hisz csak ellopni tudnám

a visszaúton keresve

az elhagyott tegnapok sóhaját

árvultságra tárt szívemből.

De mondd, vakon álmodva, hol,

és kinek a testében találhatnék rád újra.

 

Kezeim közt folynak szét az évek,

arcomon a percek

egyre mélyebbre gyűrődnek.

Az idő olyan, mint egy vesztegzár,

homlokom mögé rejtőzködik

az árvára gömbölyödött világ,

s benne, kalodába zárt, meztelen

veled-estékkel szeretkezem.

Kitapogatva a hajnalba kapaszkodó

fényeket, szemhéjad alá

fércelem mindhalálig életem.

 

Álmokat növesztünk az égig,

magunkba lélegezzük az életet.

Élünk, egymásba öleljük testünk,

szeretünk, teremtünk, veszítünk.

És egyszer csak,

halunk majd egy reggel,

mikor hegynek felfele indulva,

hol tort ülnek vigadva az Istenek,

átöleljük a napba (k)öltözött,

szobortestű csendet.

 

Vers

dél-alföld blues

Elolvasta:
73
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }valahol délen pára száll a szomjas égre

 

igen

perzsel? napban fakóra száradó napra-

forgók táblái közt vén betoncsík vánszorog

még talpam alatt, ég az út, ég az út, megyek

és tudom / emlék lesz ebb?l egyszer,

emlék lesz ebb?l egyszer még,

mint bel?led

igen

 

refr.: Az út örök és tétlen,

mégis mindent végbevisz észrevétlen*

 

igen

valahol délen pára száll a szomjas égre,

lusta folyó kanyarog, olvad, g?zölög régen

a foltozott aszfalt ócska cip?m talpa alatt

fogy az út, az élet / szép az este, ha megélem,

szép az este, ha megélem még,

de nélküled

igen

 

ó igen! 

vibrál a fény az út végén remeg délibáb,

mellettem h?t?rácsok és abroncsok robbannak

sebesen, gitárhúr testem remeg cigarettám ég, kapar,

keser? akkordok sírnak halkan / félek, egyedül marad

félek, egyedül egyedül marad a hang,

amit pendítettél

ó igen!

 

refr.: Az út örök és tétlen,

mégis mindent végbevisz észrevétlen

 

igen, igen

a vaksi égre nézek, üres kék és vakító nap,

por száll szemembe tört fény. útmenti kocsma-

asztal oázis forró fényben, korsóban hüvös sörök

között, vadul táncolnak vigyorgó ördögök,

vadul táncolnak vigyorgó ördögök csak velem,

egyedül velem

igen, igen

 

ó nem

forog forog körbe körbe a beton a hang a fény

a víz az út a nap az est a tánc a bánat és remény

széttárom béna karom kitárom nyomorult életem

és táncolok körbe körbe / beleszédülök a lázas id?be

beleszédülök a lázas id?be emlék lettél

egyedül nekem

ó nem

 

refr.: Az út örök és tétlen,

mégis mindent végbevisz észrevétlen

 

(szóló)

 

* Lao-Ce: Tao Te King 37 (Weöres Sándor ford.)

 

Vers

Kint és bent

Elolvasta:
53
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Vitorlázó virágszirmokra
helyezett napsugárdarabkák,
mind egy-egy vigasz!

E kézzelfogható képpel
hangtalan ki-be sóhajunk
éppen annyira igaz,
hogy még ritkaságában is azonos,
és éppen ezért
csodálatra méltó esemény.

Ami az enyém, a tiéd,
neked adom a természetem:
buja ágaimat, mik egy kínai művész
képre, vagy költeménybe
vetült tiszta kulturális hagyatékai,

az idő szakadéka a domb alatt
nem tűnik rémisztőnek
úgy tartja egymást a fény és a sötét,
mint csupasz nyáréjszaka felszálló
melege fogja izzadt tenyerével
az alattam húzódó, túlzottan felöltözött,
kék hideget. És mi lehet szebb
egy ilyen harmonikus állapotnál?

Vers

Flamingókat álmodsz

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Sámánok dobjaira kelsz,

álmokat bontasz könnyeidből,

magad alá simítod életed.

Teleket alszol át,

lelked csupasz lombok közt úszik, 

s ha fáradtan térdre rogysz egy lépcsőn,

hallgatag utcák ezüst lámpafényei

hű társként ülnek árnyéktested mellé.

 

Ujjaid évek óta ugyanazt a dalt kopogják

a fagyott aszfalt névtelen köveinek,

tadamm dadam- tadamm dadam

soha nem vagy egyedül,

zsebedben múlt nyarak illatait rejted,

rohanó esték csöndjéből

lelkeket lopsz retinád mélyébe.

 

Gombostűre szúrod kérész-emlékeidet,

fénnyé morzsolod két tenyered közt

a sötétbe hajló eget.

Még lélegzel, ki-be, ki-be,

de szívedben a csillaghullások

mély barázdákat szakítottak fel,

s egy lyuk tátong most ordító-éhesen,

tadamm dadam- tadamm dadam

 

Flamingókat álmodsz a hajnal vásznára,

de már vak hollók kőröznek feletted,

rád omlik a havas reggel,

rongyokba bábozod tested.

A szél üvöltve kondít bele a világba,

szádra fagy utolsó imád csendje,

álombahalsz sámánok dobjaira,

ta-damm da-dam- ta-dam.

 

Vers

ÚTON

Elolvasta:
14 048
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“… a nyár soha nem múlik el szívemből, amíg…. “

 

Csonttá dermedt a természet;

életem ablakából figyelem

s a tél ölelésében érzem,

hogy a nyár soha nem múlik el

szívemből, amíg szeret.

Vers

Ringlispil

Elolvasta:
57
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } forognék veled, amint az évszakok, a szerpentinek,
s körforgalomban az autók…

 

Szédül benn a testem,

s keringőzik a táj.

Kinyújtom a karom.

Tudom, a Semmi vár.

 

Ragaszkodunk és ragozunk­–

én szeretlek Téged,

te szereted őt

ő szeret – valakit.

De ki szeret engem?

– Szeret a Halál. –

 

Úgy forognék veled, amint

az évszakok, a szerpentinek,

s körforgalomban az autók

a kanyarokat százötvenes

gyorsasággal bevéve,

sebváltót letépve,

nem törődve semmit

a soha nem szűnő

szembejövő forgalommal,

ha piros a lámpa,

s ha a mentőautó

halálszeme várna.

 

Ó, jaj, ez már a végső,

kétségbeesett száguldás.

Iratok nélkül vezetni,

nem tudod – tilos!

Sosem volt a szédüléshez

jogosítványom, kormányom.

Nem is lesz, soha már.

S szólt a holló: ”Soha már”?

Én is szólok: – Sose már…

Idő, úgy érsz utol,

ha a hinta – megáll.

 

 

Vers

Jóslat

Elolvasta:
47
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }…ékezetet, éket nem hordoz a mondat

 

 

Kapuban az újév,  jajgatnak a jelek,

ostoba kódokat cipel a világ,

lombikfal érzi csak, hogy rugdos a gyerek,

s fájdalmünk csöndjeit felsebzi a láz.

 

Fanyar lesz gyümölcse ezután a fáknak,

fűtetlen lakásban szégyen szendereg,

 szemeit felnyitni kedve sincs a mának,

látni, hogy a tegnap s a holnap beteg.

 

Nincsen új bekezdés, szó szótagot vontat, 

recseg a mikrofon,  törnek a bet?k,

  ékezetet, éket nem hordoz a mondat,

s dobhártyánkat sértik hamis hegedűk.

 

 (2008-12-31)

 

 

 

Vers

Kék-vázlat

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ha a szavak végleg szétszakadnak,

a kezünkben maradt vászondarabra

fessünk majd valami szépet.

Firkáljunk csendet, olyan szép-kéket.

Suttogjunk hullámokat az óceánra,

karcoljunk szénnel koromszemet az éjnek.

Rajzoljunk alá finoman játszó fénycsíkokat,

húzzunk elé jó vastagon, kanyargós tejszínű utat,

hogy a világtalanná koldult lelkek

a puha sötétségben is hazataláljanak.

 

Na jó, lehetnek fák az út mentén,

de csak olyan lombba hajló arany-zöldek.

Kiáltsunk pókháló-reszkető szelet a végtelenbe,

a vacogó hideg fényeket 

zárjuk örökre zuhanó esőcseppekbe.

 

Fessünk égig érő templomot a vászonra,

lépcsője legyen csigavonalon felfutó sejtelem.

Várj, a hegyeket ki ne felejtsük a képről,

ahogy elnyújtóznak, mint mesélő óriás szellemek.

A táguló horizontra satírozzuk az álmokat,

szűz fehér felhőkben ringó ringatókat.

Alattuk a völgy ölében megpihenve

a mindhalálig szerelmet rejtsük el…

 

Látod, a föld a mennyekig ér.

Hallod, ahogy reped a csend a vásznon?

S míg bíborfénnyé feslik

a térdre hullt hajnal előtt felkelő nap,

gyere, ugorjunk mi is a csenddel,

s rejtezzünk el pőrén a világ elől…

 

Vers

Szürkületben

Elolvasta:
56
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Egy lámpavas, egy téli táj,

törött pohár a zongorán.

Homályos kép, fakó keret,

egy kisgyerek épp rám nevet.

 

Bágyadt a fény, borzas madár.

A kisfiú nyarakra vár.

Virágos ág feje felett.

Én volnék ő? Az nem lehet.

 

Borzas madár most messze száll.

Hamis akkord a zongorán.

Csalóka hang, ki érti meg?

A hó még hull, a húr remeg.

Vers

Mentés (Ctrl+S)

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }– kellene menteni –

A kép néha szétesik, mintha illetlen

részletek kitakarása lenne, pedig

csak a szalagot ették már meg ezerszer

mágneses terek. Jeltelen sávok is

csak azért futnak át régi karácsonyfán,

kerti ebéden, balatoni nyaraláson,

mert elkopnak a színek, fények, ha már

ezerszer szűrte pupillánk, s a szalagot

meggyűrték ezerszer fogaskerekek.

Csak egy videoszalag megvágatlan

régi képei : mosolyok és mozdulatok.

 

megszakadt napok és elromlott órák

elkopott életünk vörös és fekete

kellene menteni már… merevlemezre

Vers

ad acta

Elolvasta:
48
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }(egy nyári sláger)

 

bárgyú szavakat lehelek az ablak-

üvegen hagyott halványodó emlék-

képedre, karcsú derekad nemrég

még tenyerembe símult, csókoltalak.

 

kurva szerelem. kiürült pohár

alján valami rossz jugó konyak

leülepedett ragacsos piszka

kiittál kiittalak

 

kiiktattalak. pedig jó volt beléd

csókolni akkor bárgyú szavakat

hideg üvegen nedves páratavak

elmaszatolt évek… felejtenék

 

(popzene!)

 

Vers

Lombtalanul

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Estéid álnokul rohantak,

tolvaj volt minden nappalod,

szép-csendeket rekesztett ki

a rút jelen hitvány ölelése.

Kiszáradt medrű életedben

könnyű lettél, mint egy gondolat,

s némán tűrted, ahogy rád találva

keresztre feszít egy álombéli isten.

 

Falakat építettél, bezártál ajtót, ablakot,

ágyadban sajdultak bukott lelkű angyalok.

Istent hinni akartad fent a mennyek közt,

de imáid esélytelenül zuhantak vissza,

a nyirkos testű földre,

hol sóhajnyi álmaid végleg ledobtad,

s hozzájuk zsugorodtál mezítelen testtel.

 

Látod, az élet itt lenn tovább lélegzik,

ölel, taszít, majd magához húz,

de néha könyörtelen játszik velem,

mikor fáradt csendű álmaimban,

jeltelen sírodhoz térdepelve

eleven, melléd temeti lelkem.

 

Tudom, neked már nincsenek forró nyarak,

és az ősz sem zizeg lábad alatt,

hisz hosszú telek alá rejtett előlem a világ.

De ígérem, ha majd egyszer

felnövök hozzád az égig,

nálad kéktavasszá álmodom,

a bennem most némán haldokló,

szűz-fehérbe öltözött

lombtalan lelkű nélküled-reggeleket.

 

Vers

Rendetlen

Elolvasta:
42
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Nem figyelsz sem oda,
sem ide, csak a káosz,
csak a rend hiánya
gyárt gy?rött
szókapcsolatokat.

Ha valahol várnak,
akkor ott a helyed
akkor is ha gyökerek
szakadnak!

Az emlékek
lemaradnak
valahol a kanyar
félkörívén kisodródva,
az árnyak nem követik
a köteked? embert,
nincs fegyver,
és nincs vér,
rémálom,
denevér…

„csak semmi ha
és semmi de”

ha ez sem jut eszedbe,
akkor rendben vagy.

Vers

A fűzfa 2.

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Leültem egy lejtős domboldalra
a fűzfa alá, s felnéztem félve:
ezüst levelét lassan hullatja,
száműzi mind a sziszegő szélbe.

 

 

Leültem egy lejtős domboldalra
a fűzfa alá, s felnéztem félve:
ezüst levelét lassan hullatja,
száműzi mind a sziszegő szélbe.

Álmosan áll csak, nem érzem árnyát,
fázik a fény is karjai között;
merre mentek a vidám madárkák?
Helyettük hó hullt a felhők fölött,

hírt hozott a tél. Nyár, hova mentél?!
Gyönge gyökér a földbe hiába
kapaszkodik és kérlel, vagy remél
jövő tavaszra tétován várva.

Dermedt dunnába fekszem a dombon,
a fagyott füvön hanyatt heverek:
a csalóka csendet meghallgatom:
hallgatom, és semmit sem kérdezek.

Szomorún szálltak szürke levelek,
rájuk dermedt a reggeli pára;
az ágai borzongva búcsút intenek:
szunnyadni térnek a tél szavára.

 

 

Vers

Ma visszanézek…

Elolvasta:
61
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ma visszanézek foltjaimra,
ütött, kopott köveimre,
melyekre hamut szórt a szél
a kerítésdrótra akasztott pillanatokból,
elmosódott lépteim zaját hallom,
a csend sem zenél..
kanyargós útjaimról,
csak tükördarabokat hoztam,
ragasztottam álmot, szavakat
s a sebekre tapaszt szorítva
néha mosolyogtam…
táncot akartam járni, gyönyörű keringőt,
de tévesen léptem..
a nevetést sarokba kötözve
loptam vidámságot,
ez volt a nagy vétkem…
Ma visszanézek foltjaimra,
de hallgatnak a hamuszürke utak
megfakult , vásott tekintetem
még képek után kutat…
 
Eltépődött , ráncos tegnapokból
ösvényt tör magának a vágy,
valahol egy szétszakadt mosoly sír,
még foltozásra vár..

 

Vers

Te is Az vagy

Elolvasta:
57
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Te is Az vagy

Ó, mélységeim, kik víz-koromban
útat adtatok: Tat tvam aszí,
ahogy Tagore mondja.

Ó, fák ölel? karja utamon,
mikor feléd mentem – verstelen –
és nekicsupaszodva.

Ó, hold, ki beborítod a férfit
szerelmével – asszonyarcodat
a nap teszi, és te ?t –

Tat tvam aszí: Te is Az vagy – tudják
a sejtjeim, kik megtaláltak.
Íme a test el?hív

minden utak végét ünnepelvén,
hol a világ újra szél és fa,
s nedvekben égi csillag.

Vers

Álmodtam

Elolvasta:
48
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Elrepült a nyár…*

 

Nyár volt, aranybarna

és ragyogó, érett

búzatáblát ringatott

a szél…

Hullámzott, mint a folyó.

Levágott tövek felett

illatos szénában

kacagás hempergett.

 

Boldog volt a nap,

a susogó szél, én is,

még egyszer,

de reggel lett, s tudom

elillant az álom…

 

Vers

VIHARBAN

Elolvasta:
55
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

VIHARBAN

 

Mint jövök én ahhoz, Uram,
hogy utánad olvassam m?vedet;

 

lánchegyeidnél magamra
nézek, fejem rázom: – Hát lehet ezt?

 

Es?d el?tt, ha világod
szárnyas, könny? része egekbe száll,

 

én csak leselkedem: a vihar
oltára mögött ki áll?

 

Uram, itt több köze van hozzád
az egynyaras szárnyas tet?nek,

 

ki hívásodra kész tengerre
röpülni-veszni – mint énnekem,

 

ki nyelvet keresek: hiányod
átélni; – dadogok, fogalmak

 

béklyójában megnehezülve,
s nézem: hogy írod át az eget.

 

 

 

Vers

Bevezet? triptichon a fákhoz

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }(Télel?)
(A nagy fához)
(Nyárfa)

 

 

Bevezet? triptichon a fákhoz

 

(Télel?)

 

levelekkel

le a völgybe

futni

föl-fölnézni

föl a hegyre

tudni

elvegyülök

avarzajban

itt lenn

lefelé is

följutok a

hegyre

 

(A nagy fához)

 

Mert ami fontos, mind-mind odatart hozzád,

s te nem futsz el?lük, másra teremtve a lábad,

szólni se szólsz már, szótlan t?röd a fájást,

koronádat bölcsen az égned tartod, lenn gyökered

megköti múltad, földet ölel, majd lassúdad táncból

századok múltán csöndben ereszt el, átfolysz

egy másik, jobbik id?be; termeszek, tetvek szerte-

cipelnek, te vagy az anyjuk, s mégis t?röd,

mintha te lennél millió alakban gyermek.

 

(Nyárfa)

 

Nem akartam soha, soha:

test és lélek lenni.

Húsz-huszonöt méter magas

nyárfa létet élni.

Akire föl-megakadnak

vándor cihák, lelkek,

Elég nekem, ha fa vagyok,

majd fölszeletelnek.

 

Mindig is csak az akartam:

test és lélek lenni,

A szeleknek, viharoknak

elébe kerülni,

Ágaim közt megtartani

aki jött, hogy menjen,

Elég nekem, ha fa vagyok,

majd fölszeletelnek.

 

 

 

 

Vers

1956

Elolvasta:
45
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Én még nem éltem akkor, és talán
jobb is: így nem láthattam azt a vihart,
mi végigsöpört e szegény hazán,
sem a gyilkos bosszút, amit kavart;

 

I.

 

Én még nem éltem akkor, és talán
jobb is: így nem láthattam azt a vihart,
mi végigsöpört e szegény hazán,
sem a gyilkos bosszút, amit kavart;

nem hallhattam az orosz tankokat,
sem lövegeik gonosz morajlását,
ahogy sírt az aszfalt lánctalpuk alatt,
s vérbe fojtották országom álmát;
nem láttam, ahogy haldoklott hazám,
és elszürkült a szabadság képe,
csak anyámtól tudom: a nagyapám
a családdal együtt bújt a pincébe,
hogy bárki, aki az ajtón belép
engedély nélkül, és bármit megzavar,
el?bb ismerje meg súlyos kezét,
s csak aztán hallja: „Maga meg mit akar?”

Valahogy túlélték, megúszta mind,
és talán ezért élhetek most én is,
de jött a sokéves csend odakint,
és belül a szívekben, de mégis
nagy titokban elmesélték nekünk
annak a pár hétnek történetét;
ma lyukas zászlóval menetelünk,
hogy hirdessük egy h?s nép ünnepét!

 

II.

 

Azaz csak hirdetnénk… de nem hagyják,
belénk rugdosnak úton-útfélen
az „örökösök”, és bitorolják
az ünnepünket, akárcsak régen.

Aki a szót ma is megtorolja,
és úgy hajt fejet: álszent bitang csupán,
hazája-nemzete szégyenfoltja,
csúf zsírpecsét az ünnepi ruhán.
Aki az árulókkal lepaktált,
és sunyin szemet hunyt a b?nök felett,
aki a hallgatással cinkosukká vált
és a gyilkosokkal fogott kezet;
kinek a tömeg csak mocskos csürhe,
s fülének az édes himnusz is fanyar,
ki azt mondja: a legjobb agyonütve
a lobogót lenget? „mélymagyar”;
kibe nem szorult nemzeti büszkeség,
kinek ötvenhat semmit sem jelent:
az miért tapossa más becsületét?
Miért nem keres egy másik ünnepet?

 

III.

 

Kérni nem fogom t?letek: akarom,
hogy ne raboljátok el t?lünk újra;
hogy tiszta legyen az a forradalom,
ne csak otthonomban, gyertyát gyújtva
tévé el?tt kényelmes karosszékben
emlékezzek csendre ítélt ezrekkel!

Ne kelljen már ezt t?letek kérnem!

Ahol állva énekelhetem el
a himnuszt, olyan ünnepet akarok!

Hol zászlót bonthatok félelem nélkül,
és nem maradnak csukva az ablakok;
nem sípol, gyalázkodik senki, s végül

a h?sök el?tt térdre borulhatok!

Ti, árulók: menjetek hát innen!

Van, amire nem nyertek bocsánatot:

itt semmi keresnivalótok nincsen.

 

 

Megj1.: Fenti verssel nem áll szándékomban sem jobb-, sem baloldali író/olvasó társaimat érzékenységében megbántani. Mivel nincs itt SENKI, akinek szólna, kérem senki se vegye magára! S kéretik nem belemagyarázni sem gy?lölködést, sem egyéb olyat, ami NINCS benne. Szép, és méltó ünneplést kívánok mindenkinek!

Megj2: az illusztrációnak szánt kép az utcánkban készült; a lépcs?korláton egy, 56 novemberéb?l származó lövésnyom látható a mai napig is.

 

 

Vers

ÜLÖK A CSEND HATÁRÁN

Elolvasta:
63
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Ülök a csend határán,

csak bámulok kábán,

ölemen koppannak színes gyöngyei.

A nyár utolsó keringőjét lejti,

karján a múló idővel,

szédíti kedvesen,

közben vállára teríti

színes kendőjét az ősznek,

csak forognak, kergetőznek,

a szél hangjára.

Bódult táncuk magával ragad,

Már szédülök szerelmesen,

Melléd heveredem puha takaródra,

Ölelkezésünk elrejti szemérmesen

a ránk hulló levelek rőt paplana…

Vers

Ősz (második felvonás)

Elolvasta:
53
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Végtelenek lettünk, kedvesem.

Nem fog rajtunk semmi. Soha.

Kortalan szeret?nk az ?sz.

Vénasszonyok tüzes nyara.

Ablakom alatt a Maros megáll.

Épp hogy folyik, lusta teste

kanyarog álmos bokrok között,

Bogyóit véresre festve.

Ökörnyál fonódik testünkre,

S mi így vagyunk szabadok.

Lüktess, nincs messze az este.

Számban alvadtvér-darabok.

A szó, az egyetlen szó,

ami magyar, és ami igaz,

Jaj. Én nem várom a tavaszt.

Rémkép. Álom. Olcsó vigasz.

 

 

Vers

Haj jaj

Elolvasta:
72
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Az oroszlán megunta sörényét,
üstökén a fenséges kazlat;
és különben is: agyára ment már
a dagályos királyi maszlag.

Méla ejt?zését hátrahagyva,
pénztárcáját magához vette,
s a hatos villamos megállóját
sürg?sen megközelítette.

A Szahara téri megállónál
(a hatos vonal ennyit b?vült)
türelmetlen várakozásában
pestiesen néhányat b?dült.

S amint a villamos lefékezett,
könnyedén felszökkent a nagyvad,
lendületével zavarát keltve
egy leszálló madárcsapatnak.

Egy csúszómászó alattvalója
rögvest hellyel kínálta ?t,
ám egy bolha gyorsabban fölpattant:
froclizva a mérges sziszeg?t.

Tehát az oroszlán, ül?helyén,
melyen ugyan nem fért, csak félig,
viszonylag kényelmesen utazott
egész a Blaha Lujza térig.

Onnantól gyalog folytatta útját
a Nagykörúton bandukolva,
hízelked? városi rokonok
nyávogó hadába botolva.

Egy szokványos gyalogátkel?nél
arcára fészkelt a döbbenet,
amint az úttesten kiterülve
egy eltiport zebrát észrevett.

Elh?lve nézte, hogy a sok gyalog
mily közönnyel sétál a testen:
nem hitte volna, hogy a zebrának
ily mostoha sorsa van Pesten.

Elszomorodva lépkedett tova,
mire végre elérte célját:
egy hajtalankodó üzemegység
portáljának csillám acélját.

A kirakat üvegpalástján
a benti ténykedés ékei:
frizurában megreformált népek
legjobban sikerült képei.

Nézi az oroszlán, nézi, nézi,
kíváncsi szemét merengeti,
s azon t?n?dik: divatot vált-e
új sérójától Serengeti…?!

Ám mélájából kizökkenti ?t
az ajtón kilép? birkapár,
punkosra gyalultatták a bongyort,
a dauert egyik se bírta már.

E vakmer? váltásból merítve,
er?t vesz magán az oroszlán,
s a metamorfózis hátszelével
az üzlethelyiségbe poroszkál.

A fodrász hajbókja földig ér?,
ebben feltétlen verhetetlen,
hiszen a bóknak ezt a válfaját
?k gyakorolják ernyedetlen.

A nemes kuncsaftot nem váratja,
legjobb székébe készteti,
s biztosítja, hogy óhaja szerint:
ó-haját apróra szétnyesi.

Hátul stuccolva, fölül rövidre
kéri az el?kel? vendég,
s, hogy ne kuszálja Szahara szele,
kér rá egy nagy tubusnyi kencét.

Hajnyíró bürrög, csattog az olló,
a mester b? terményt takarít,
s, hogy a nagyját mielébb arassa,
gépével nagyokat kanyarít.

Fölös sörény rakódik a porba,
oroszlánrész már az aljzaton,
e perct?l csak finomít a maestro:
zsengéket kurtít a hajzaton.

Lassan-lassan kialakulóban
a készül? kompozíció,
s a tükörnek fancsali foncsora
jelzi, hogy ez nem csak fikció.

A növekv? fenéknyomástól -é,
vagy a tükört?l megvezetve,
morgolódni kezdett az oroszlán,
csupasz fejb?rig megnyesetve.

Szemöldje bogoncát összerántva,
nemtetsz? bömbölést hallatott,
kirázva fodrásza alkarjából
ollót, s a kurtító hajlamot.

S amint b?szen nézegette magát,
fújtatva, hörögve-morogva,
furcsa mód, a bátorkodó virtust
borbélya inába sorozta.

Frizuja s az elképzelés között
tehet?s átfedés vélhet?,
csakhogy az alkotó érlökése
ett?l még cseppet sem mérhet?.

Enyhe szaharai akcentussal
– a dominanciát jelezve -,
a hajszobrász életpályájának
végét a közelbe helyezte.

Aztán kissé enyhültebben szólott:
Ã?? e jöv?kép semmissé válhat,
ha rögvest rehabilitálja
szecskává aprított boglyámat!Ã??

A fodrász csak áll, s pityerg? ajka
halomba rakja a hüpp -öket:
Ã?? hát kérem – rebegi elhalón –
ezt visszarakni már nem lehet.

Nincs oly borbély, ki ily nyesedékb?l
épkézláb frizurát bel?jön,
sajnálom, de végig kell várja, hogy
sörénye belülr?l kin?jön.Ã??

Ã??Belülr?l -morzsol a szón a nagyvad-,
jó!Ã??S, hogy máskor el ne véthesse,
hajszobrászát hamm bekapja, s kérve
kéri: Ã?? maga bentr?l késztesse!Ã??

 

 

 

Vers

(El)szakadás

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Az óra mutatója lassan megáll,

már nem hajlik vissza jelenből a múltba,

a szétszakadt idő ezer fojtó keze

az árva csend-esteket végleg köréd fonja. 

Életed utolsó felvonása,

hitvány álom-szerepre készül,

egy közönség nélküli színpadon,

hol a rőt fényekben omladozó alkonyat

fanyar ízű csókját hagyja fáradt arcodon.

 

…s fáj a zuhanás,

hisz már nincs több mibe,

s kiért kapaszkodás,

és csak húz, taszít,

majd magával ránt az ásító szél,

és Isten felé susogja

festetlen, nyárillatú lombok közt, 

súlytalanná zsibbadt hangod.

A pókhálóban reszkető emlékek

ráncos rojtszálai megfeszítik

az élethez visszavezető hidat,

de csak fáradt porszemek táncát látod

peregni lábad alatt, 

s te tovább vonszolod magadban,

torz testűvé nőtt fájdalmad.

 

Két hang közt a sercegő szóban

az utolsó szíven ütő sikolyban,

tán még meghallod a hídon állva

az érted küzdő arctalanná vedlett múltat, 

de túlélve őket, s minden gondolatukat,

beleveted magad a mélybe,

hol a világra zuhanó árnyékod rajzait,

a könnyeket síró hajnali harmat

végleg elmossa …

 

s már nincs visszaút a hídról,

a pókháló finom metszéssel kettészakad,

s te ott maradsz valahol a túlparton,

mint egy ki nem mondott,

mint egy soha meg nem született,

árvára zsugorodott gondolat…

 

 

 

Vers

Áldott állapot

Elolvasta:
49
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A munka nemesít,
nem segít rajtam senki
más,
az én munkám
az én bérem,
az én botlásom
az én vétkem,
úgy vélem mindenki el?tt
lehet egy bot, amiben nagyot
eshet.

Vérzik a teste
az estének, reggel kelek,
veled vagyok, veled leszek,
megeszik a telet a kutyák.

Nyarat ugatnak magukból.

Amikor gondolok,
akkor senki se lát.

Az Isten a fiát adta,
én is szeretnék adni,
mert az olyan nemes.
Ha senki se les,
akkor lehetek szent.

Hiszen az vagyok.
Gondolkodásban felejtett
áldott állapot.

 

 

Vers

Verses?

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Három pillanat a nyárból.

VERSESÃ??

 

(1)

Arcodba szórja

a nyár illatát a szél.

Békülni kéne…

 

(2)

Tarkón talál egy

siet?sebb es?csepp:

vihar közeleg.

 

(3)

Felh? sötétül

felénk. Esni fog. Minden

cseppben vers lehet.

 

 

Vers

AZ UTOLS LEVÉL

Elolvasta:
53
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Most megkopott fény? csillagok

Gyúlnak az égen.

Szélfiú nyargal a f? közt.

Loholva illanó id? nyomában.

Orromban érzem a múlás szagát,

Korhadt avarnak jajsikolyát.

El?zve loncok bódulatát.
Vészjósló csend van.

Sóváran várnak kegyeshalálra,

Szenvedve érte sírnak a fák.

Szégyenükt?l vörösben játszó levelek

Csíp?s hidegt?l, nincs mit, reméljenek.
Majd végül utolsót pendül

Halk megadással,
h?sége foszlányát szél viszi már.

                             Hajlik az ág.                             

Rábízva kincsét, a múló id?re.

               Lehull, az utolsó, fonnyadt levél.                

 

Vers

VIHARBAN

Elolvasta:
43
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Korfu szigete, 1988 tájékán

 

 

VIHARBAN

 

 

Mint jövök én ahhoz, Uram,

hogy utánad olvassam m?vedet,

 

lánchegyeidnél magamra

nézek, fejem rázom: – Hát lehet ezt?

 

Es?d el?tt, ha világod

szárnyas, könny? része egekbe száll,

 

én csak leselkedem: a vihar

oltára mögött ki áll?

 

Uram, itt több köze van hozzád

az egy-nyaras szárnyas tet?nek,

 

ki hívásodra kész tengerre

röpülni-veszni – mint énnekem,

 

ki nyelvet keresek: hiányod

átélni – dadogok, fogalmak

 

béklyójában megnehezülve,

s nézem: hogy írod át az eget.

 

 

Vers

Margaréta

Elolvasta:
43
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Megbillen a szélben,

sugár szirmát nyitja,

kerítés előtt virít

a nyurga,

sárga margaréta.

 

Holt nyarunk mosolyát

nekünk mentette át félve:

Még egy őszi valcer,

s rongyaiban roskad

a kegyetlen télbe.

 

 

Vers

Halványuló karcok

Elolvasta:
50
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ezerszer megírt levelekbe gyűrtem,

a bennem rekedt gyermeki csendet.

Árvára kopott emlékeimmel

öleletlenül hagytál…

Hányszor írtam, sírva kértem,

gyere vissza, hisz’ te vagy a minden.

Ne fordíts hátat te is, ölelj vagy

teremts örök káoszt lelkemben,

űzz, taszíts, de ne hagyj ebben

a fénytelen idegenben.

Nem szóltál, csak 

ablakomra tapadt homlokod.

Szemeddel kerestél valami pontot,

és ujjaiddal rajzoltad körbe,

messzire vágyódó, új világod…

 

Felnőttem, kezed kerestem,

hogy együtt rajzolhassuk újra

azokat a halványuló vonalakat.

De csak értelmetlen szavakat,

lökdösött elém az élet…

Mondd, hányszor kell meghalnom,

hogy egyszer végre veled éljek?

 

Hallgatásod parttalan szigetre taszított…

Tartanálak még magamban, 

de hiányod súlya alatt elfáradtam.

Fakul a múlt, benne arcod, 

a betűk sem úgy kanyarognak,

csak rémülten karcolják papíromat, 

ha leírom…

Anya… anya…

 

Lassan üres szavak alá rejtem magam.

Lassan emlékké felejtődsz bennem.

Anya… anya csak egy van…

Szeretlek…

soha nem hittem, hogy ennyi, 

hogy ennyi nem elég neked …

 

Vers

Szeptemberi sóhaj

Elolvasta:
44
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }…húrjaira leszáll
és súlytalan megpihen
a búcsúzó nyár…

 

 

 

Hosszúra nyúlt
szeptemberi árnyak
húzódnak a fák
lombsátrai alatt,
sóhaj-szelíden
hozzád vezet
a gondolat,
mert már
lelkem békéjébe
beleálmodtalak.
Elcsitult szívem
mélázó lantjáról
hallgatom
édes dalunkat,
miközben
húrjaira leszáll,
súlytalan megpihen
a búcsúzó nyár,
nesztelen-csendesen
díszíti fel
egy megcsillanó
ökörnyál.

 

 

Vers

VRSL?ALKONYATBAN

Elolvasta:
72
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Vörösl? alkonyatban állok,
Rámtörnek emlékek,
T?nt nyarak,
Múlt szerelmek.
Kételyek.
Hol találsz nyugalmat?
Hol találsz szerelmet?
Vörösl? alkonyatban,
Sötét gondolatok közt valakiért,
Imát mormolok.

Vers

Kérészálmok

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Bár még nem tudom, merre kanyarog majd az Út,

hogy mire lesz időm, és lesz e helyem,

és ha ott vagyok vajon felismerem még arcod,

s azt a pillanatot, amikor keresztet húzott

homlokomra életért könyörgő hangod.

Lelked fájdalma tíz körömmel kapaszkodott 

a templomi csend fehér erezetű falaiba.

Istenért kiáltottam, tanítson meg

gyorsan felnőni, hogy utolérjelek,

ha elindulnál egyszer nélkülem.

De csak a ronggyá szakadt

szürke égre mutatott,

s gyűrte ráncokba szedve neved,

könnyű feloldozásod a vétkek alól,

mázsányi súlyú emlékek alá rejtette.

 

és sóhajtva megkondultak a harangok,

és világot rengető sikollyal, 

sikolyt szültek békétlen szívemben,

s éreztem, ahogy lassan elveszítelek…

 

Az égen torlódó májusi-felhők közé feszült,

lelkemből kiszakadó hiányod,

csendet intett az utolsó jelen,

visszhangként zuhant vissza testetlen lelked,

kereszted alatt dombbá nőtt árva magányába.

Ahogy a Hajnal mellére hajtottad fejed,

utánad bukott a Nap a Holddal,

eggyé vált óceánjukban csillagok fuldokoltak.

Arcod felemésztette a veremmé nőtt csönd,

fohászom végleg szemhéjad alá költözött.

 

már nem könnyezem, csak néha fájok

a harangkupolák alatt,

elrejtve szorongatom kincseim,

omló emlék- időkből visszalopott,

nekem álmodott

kérész álmaid…

 

 

 

 

Vers

Takaró

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Hiányod sötét gyolcsa véd,

gyávaságom jeleit rejti.

 

Magam szőttem e leplet.

 

Kanyargós indákat hímeztem

bizalmatlanságból,

finom fonállal öltögettem

hazugságokat…

 

Nehéz lett,

de jó meleg.

Félek ledobni.

 

Add kezed, kérlek !

Kívül minden oly hideg .

Vers

A jöv?

Elolvasta:
49
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A JÖVÃ??

 

A jöv?t neked, mondd,

hogy énekeljem,

kottája nincs,

dallamát nem tudom,

a szöveg, mit

mondhatnék monoton,

egyforma hangon,

meg nem írt,

csak találgathatom,

mit kéne rímbe szedni,

lángoló szemekkel

fény felé emelni

két tenyérrel,

és váteszként

szétkiáltani a szélbe.

 

A jöv?, minden

napommal rövidebb,

tömör titok,

bosszantó délibáb,

tudom, ott van el?ttem,

látni mégse látom.

Lehet csoda,

benne világom

minden elérhet?,

s el nem érhet?

tárháza várhat,

megoldhatatlan talány,

k?kemény agytör?,

zsákutca,

a kincset ásó

kanyargós vájatában,

az érct?l távolra csábító

könny? fejtés,

torz oldalvágat,

és megtett út jutalma

lehet akármi,

s?t jutalom lehet az is,

ha nincs több lépés

az úton.

 

A jöv??

Elhullott mag,

mit találtál,

forgattad kezedben

arra vártál, szóljon,

de hallgatott.

Te bizton tudtad,

magot fogsz kezedben,

hát elvetetted,

öntözted, lested,

amint kibújt

földb?l az els?

zöld levél.

A jöv? sem más,

pont ilyen,

mindent ígér,

míg zöldben a növény

zsenge szára,

és virága rügyben.

Ülsz el?tte. Szemedben

táncra kelnek

ismer?s színek,

tudod, hogy új lesz,

más, mint már ismert

növények,

félted, ?rized,

magadból építed

vázának rostjait,

s mert a várakozás

nehéz és álmosít,

fejed a t? mellé

lehajtod, hagyod,

álom nyomjon el.

Míg alszol,

jöv?r?l álmodsz,

nemlét mezsgyéjén

tett utazás –

hited er?síti.

Aztán, a semmib?l,

köpenyes kertész,

– csuklya szembehúzva –

ásóval jön,

tövestül viszi holnapod.

Mehetsz utána,

mezítláb, gyalog,

megkeresni!

Ennyi a jöv?.

Csak ennyi.

 

Nincs ének jöv?r?l,

kedvesem,

s a hit is csak

annak köszönhet?,

hogy jössz velem,

fogod kezem.

 

BGJ. 2008.05.15.

Vers

Bőségkosár

Elolvasta:
58
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Kopogó, padom
lelketlen hidegén
mindig szépülő
virágok, és
gyümölcsös álmok
édese

Ti vagytok

el nem fogyhat
rólatok a nyárba
melegedő tavasz,
és a rovarok
zenéjével ringató
elkészült gondolatok,
miket hagytok
kifogyhatatlan
bőségkosarakba
„Szia, hogy vagy,
rég láttalak”
mondatokkal rakva,
és buggyan az érett
bogyókkal a
„megyek,
majd jövök,
csak gondoltam
beköszönök”
fürtje, na ugye
milyen jó ez a mese,
csak így együgyűmód
kedvesen veletek!

Vers

Teázol, én ázom

Elolvasta:
44
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Filteres levelek el?re elkészített
csomagocskái feszengve.

Vagyok egy sorbarakott ritmus
legegyformább tagja,
vagy tegnap, vagy ma,
vagy ha rámszakad egy cérnavékony
fénycsóva akármelyik hajnallal,
itthagylak titeket zamatos barátok
megkóstolatlan,
bontatlan!

Robban a szer,
rubinnal ereszt be
minden oldhatót, ha egyszer
zsinór ránt érzékeny tartalmat
mindig legels? játék
felfedezett izgalma
a nyelved hegyén.

Enyém.

A fanyar nedvek
mégis ismer?sek valami
egységes tudásból való
értékek, rejtett takarásban
tartva készenlétben.

A fiúízek lányíznek hatva
kollektív egymásban
a felismerés fontos fázisába
érve találnak a reggel poharában,
lelkem legjavát kiáztatva egyszer?
fényes itallá.

Szertartásnak méltó, és vége ha jó
kiürülve minden fogyasztható tartalmából,
már a szemétben látni burkom
íztelen maradékait…

Vers

Itt élünk

Elolvasta:
43
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ahol

tacskó gondolat csahol,

ahol

mohó kukacok

dagadt szemét kupacot

falnak,

ahol

öklendezve d?lnek a falnak

megrepedt álmok,

ahol

az angyalok múlt id?ben állnak.

Ahol

pláza próféta papol,

ahol

az éjszaka tarol,

ahol

vakon bámul két szeme a holdnak,

ahol

még az él?k is csak holtak.

 

Itt élünk,

ahol

kibújtunk a mágus varázsköpenye alól,

ahol

tiszta szellemünk énekesmadara dalol,

ahol

a szivárvány a szürkével dacol.

Ahol

gyöngyerd?n át kanyarog utunk,

ahol

futunk

átkarolva a remény vállát,

ahol

az ember a holnap vonatára száll át.

Ahol

 kihúzzuk meggörbült termetünk,

és teremtünk

sok szárnyas csodát,

ahol

értjük a tetteink okát.

 

 

 

 

 

 

Itt élünk,

ahol

magasság és mélység,

ahol

alázat, kevélység

simogat és tép,

ahol

gaz lehet az igaz, és torz lehet a szép.

 

Itt élünk,

ahol

a földi tanteremben az ember szorgosan

magol.

Vers

Összefonódva

Elolvasta:
56
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Két kezem nyújtom feléd,

látod tenyerembe zárt csupasz létem?

Nézd, azokat a kusza vonalakat,

tudod, nem hazudnak…

csak kanyarognak csendben,

s morzsolódnak rajta az évek,

mutatják honnan indultam,

s utam valahol, egyszer véget érhet…

 

Apró kacatokat rejtegetnek…

a keskeny arcú hold sápadt fényeit

könnyekbe izzadt hideg párnákon,

ezer átokkal körbefont üvöltő éjeket,

hol csak a reszkető szél lengette

holt ritmusban táncoló csendem.

 

Most végtelen hömpölyög a világ

egymásra feszül kiáltva a nap, az éjjel,

a homály lassan köddé fénylik az úton,

ahogy eljátszik mögöttünk a múló-idő.

Az ásítozó éj medrébe vetkezzük

száműzetésre ítélt lidérc-magányunk,

s látjuk a kifeszített folyó tükrébe simulva

jelenünkben toporgó holnap-álmunk.

 

Kapaszkodunk a tajtékzó fénybe,

hogy ne legyen több zuhanás.

Ólomüvegén keresztül az ég

szivárvány-ködöt szitál ránk.

A nyújtózkodó puha sötétben

tenyerem tenyeredbe zárom,

homlokod mögé bújtatom a lelkem,

hogy a te szemeddel lássam a világot.

 

S újból elindulunk

a csendben kanyargó vonalakon,

tudjuk, már nem hazudnak…

szelíd csönddé olvad szerelmünkben

újra az ezerarcú nyár,

hisz’ egykor nekem adtad álmaid,

s utunk is csak együtt érhet véget…

 

Vers

Bogárzó-part mellett

Elolvasta:
41
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Bogárzó-part mellett

keskeny út kanyarog

arra barangolok,

ha lelkem kavarog.

 

Susogó nád hangja

dombérozó szélben

szinte gyógyír, balzsam,

nyugtatónak érzem.

 

Náderdő húrjain

muzsikáló dallam

mintha lenne hárfa,

oly szépen szól, halkan.

 

Lehet ködös ősz, tél,

vagy tavaszi este,

lelkem csendesíti

lágy, nyugtató zene.

 

 

Média

Még tart az út (2)

Elolvasta:
392
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Többen kérték emailban, hogy a a korábban feltett dal szövegét külön is tegyem fel, mert a szép zene mellett a dalszöveg önállóan is elnyerte sokak tetszését. Íme: *

Bonifert Ádám: MÉG TART AZ ÚT

(meghallgatom)

 

 Az időnek mindig célja van,

míg robog velünk át az életen,

mi megtörténik, sosem céltalan,

mint kagyló, igazgyöngyöket terem,

s míg le nem szállunk egy állomáson,

a holnap felé haladunk,

megérint remény, álom,

s az öröm, hogy még mindig itt vagyunk.

Még tart az út, még hívnak messzi fények

csillagkaput tár ki a végtelen,

belső tüzek a lélekben még égnek,

elmerengünk sorson, életen,

az álmodás még távolabbra röptet,

vágy s remény száll égi utakon,

hisszük, a sors még talán megsegíthet,

hogy átöleljen békés nyugalom.

Legyen e dal egy csendes köszönés,

mert ami van, az maga a mindenség,

van egy kincsünk még,

mely értünk, s bennünk ég,

és ez a kincs – a létezés.

Még tart az út, még semminek nincs vége,

mi elmúlt bár, bennünk megmarad,

pár csillagot még felrakunk az égre

a holnapokba rejtünk nyarakat,

és eldúdoljuk derűs, víg mosollyal,

e dallamot, mely már a mi dalunk,

és megköszönjük minden múló nappal,

hogy tart az út, s még mindig itt vagyunk,

s amíg lehet, itt maradunk.

Még tart az út, még mindig itt vagyunk,

még tart az út,

még tart az út,

még tart az út,

még tart az út,

az ÚT…

 

 

 

 

Vers

Akácvirág

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }…tavaszi hangulat nyári melegben…*

 

 

 

Az akác fehér fürjeit ringatja a szél,

Méhek raja döngicsélve nektárt kutat,

Harangszó csendet feloldó hangja kél.

Hol vagy, kedves? hova, merre vitt utad?

 

 

Szökken egy hal, víztükre meghasad,

Zöld cikkanással a jégmadár itt terem,

Homály bujkál már a parti fák alatt.

Hol vagy, kedves? Miért nem vagy velem?

 

 

Még fény csillan a rózsaszirmokon,

De hosszak már kertemben az árnyak.

Keserű panaszra azért sincs okom.

De hol vagy kedves? Tudod, rég várlak!

 

 

Vers

Éji gondolkodóban

Elolvasta:
53
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Mint egy szénfekete lepke

Szállt az est

E rest

Délutánra,

S komor magányba fedte

Két fekete szárnya:

Lassan, vigyázva;

S mint anyjára gyermeke

Borult a vénül? világra.

 

Egyik szárnyán a nap

Utolsó ásítása lengett halkan,

S pálinka szag.

Mint az az ásító inas

Arról a Munkácsy képr?l,

Kinek szemhunyása mélyéb?l

Megmerítkezett az ég,

S jód-jáspisa szerte szét

Folyt, mint az olajfesték.

Mert csak így lesz jó a hamvadó-holnap

Gyöngyöz? homlokán a harmat

Játékos üveggolyónak,

Mint nehéz álmok nyögnek

A hajnali ködnek.

 

Másikán a hold nézett

Farkast az éjnek.

S mint egy falánk gyerek,

Kit már rég dunyha takar,

Felfalta az ölel? fellegeket,

Mint könny? álmot,

Elmajszolt mesét,

Mézeskalácsot,

Minden morzsát

És széttört tükörszilánkot

Szétrágott,

És lenyelt. Habzsolva a világot.

Hisz milyen is legyen az éj

-Még ily magányban is,

ha nem féktelen szenvedély?

S mint ki jóllakott a zsíros szón,

Elhasalt a föld fölött,

Mint egy kövér köldök,

Dagadón.

 

Én csak ültem

Szobám kopott falaki között

Magamba merülten,

S csak néztem

E furcsa színpadát az éjnek,

S hogy minden smink hogy feketéllett

A színfalak mögött.

Mert minden lángot

Felfalt e falánk lepke

S lenyelt keresztbe

Mint t?znyel? a lángot,

Csak nálam hagyott t?n? napvilágot.

S míg én bénán babrálok

E foltos mesén,

Szöget ütött halántékom ifjú nyarán

A Babitsi kérdés:

Ki vagyok én egyáltalán?

 

Mily malomnak

hajtok én vizet, és fejet?

Milyen habok kapnak utánam ,

Vagy elibém kereket?

Kinek a tengerén

Szültek e habok?

Ki vagyok én?

Ady részeg evez?se?

Attila bólintó bárkája?

Mily vizeknek vagyok

Büszke h?se,

És vitorlása?

Kié e kopott szénkarc,

Minek kontúrjait elmosta az es?;

Ki ez a folyton választ keres??

Vagy tán csak e lusta szélmalomharc

Álmatag árnya?

Don Quijoték délibábja?

 

Ki vagyok?

Író? Költ??

Ki telt asztalok

Csontzörg?

Magányán

Vézna versét

Hizlalja;

Kövér kocsmahahotán?

Kinek elege van már a mából,

S e múlandó mámor

E dadogó délibáb

Már elég felejteni a mát?

 

Milyen megfejthetetlen képlet?

Milyen boncolhatatlan patkány?

Milyen alkimista áll

Most széttárt eszének

Halhatatlan hajnalán?

Ki vagyok én egyáltalán?

Vers

Áfonya

Elolvasta:
47
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

.        Áfonya

 

„Fanyar gyümölcs az áfonya”,

  némely ember ezt nyafogja.

 Pedig milyen jó

 mikor a bogyó

 a szájpadodat béfonja.

 

 

Vers

A természet bosszúja

Elolvasta:
43
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A természet bosszúja

Tombol a föld és harcol az ég,
A természet bosszút áll mindenért.
Elhalt fák és letépett virágok,
Elapadt folyók, elsüllyedt hegyek,
Vízt?l megfosztott gerinctelenek.

Háborog a tenger és rajta a szelek,
Elpusztítanak mindent, nem t?rnek.
Ketrecbe zárt éhen halt tigrisek,
Asszonyokon életre kelt bundák,
Gyilkolják az önz? emberiséget.

Jönnek a felh?k, jeget szórnak,
Bármerre jársz, koponyád szétrobban.
Hatalmasra n?tt bogarak várják léptedet,
Csápjaikkal nyúlnak utánad,
Ontják, megrontott véredet.

Hegyes késként n? a f?.
Egymást dobják beléd, könyörtelenül.
A föld mozog, omlik a házad
A romok alatt tested szétfoszlik,
S lelked nem lel sírjára.

*****************************************************************************

Édes Szimonetta!

szép is, jó is ez a felháborodás, csak azt magyarázd meg, hogy miért nem t?rnek, talán ide a visszaütnek jobb lenne

és a tigrist nem éheztetik, hanem leölik a bundájáért inkább, ameddig az még szép, és egészséges, de a bundák nem gyilkolják az emberiséget, egy bunda nem lehet gyilkos

azután ez a koponyarobbanós dolog is fals, és hát a hatalmas bogarak talán egy fantasyban imádják a vérbajosok vérét, nem is beszélve a késdobáló f? cirkuszi képér?l, a foszló testekr?l, és a sírbavágyó lelkekr?l

Vers

Repülj kismadár

Elolvasta:
55
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*
 
 

Hozzád ölti ruháját az ég

Türkiz szárnyad mennyboltot színez

Hab párnád fény rajzolta felhő

Napfiú Földlányával szemez

 

Sós tenger könnyem csőrödbe zártad

Szenteltvizet ittam belőle én

A mező képeskönyvét nyitottad

Gyönyörré vált szembe zárt messzeség

 

Bús tövisei fanyar kökénybokornak

Raktad fészked ága rejtekén

Édes éneked lelkesen daloltad

S csavargó röptöd mindig visszatér

Vers

Kezdj meg

Elolvasta:
50
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Kezdj meg magokat kincsem,
ha lógnak koboldok a tincsen,
tépve álmot rabolnak,
göngyölnek helyébe bolondériát!

A kar nem éri át
a reped? koponyán
a hiányt nem pótolhatja,
azt az egységet majd
csak valami borzatag
lélekfoltozó agyszer
adhatja.

Egyszer értelmetlen lesz
a sok fok, mit az
ember rakott falra
te tudtad ezt, és
elmesélted szépen, hogy
kanyarban is mehet
a higany!

Nálam a tér fogy,
tudod kerül a világ,
nem szakítok bel?le,
semmi nem öltöztet,
nem díszít, mert elment
minden gazdagság
a városon túlra.

Befelé növekv? zárvány
a tömör világom
megmászom a hegyeimet,
csúcsukon élek nemi
életet beborult egemmel!

Ha lenne szemmel
igazán látható, városos
való, akkor tudnám
elérni magam, nem
csak kaparnám a falam,
mi a mag felé törekv?
lila kristályhajó,
ha lenne ujjaimban
az az egyszer? m?velet,
amivel lehet
nagyszer?en kifordítani
ezt a kérges követ,
akkor szórhatnék
magamból is, az
igazi, földön sétáló létre.

 

Vers

3×3

Elolvasta:
52
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 3×3

 

reggeli

 

tea gőzölög

késen vaj egyensúlyoz

perec kanyarog

 

emlék

 

friss széna bódít

lent harsogva fut az Olt

fa-tövén borvíz

 

balkon

 

vizet merítve

hajol virágaihoz

talán suttog is

 

Vers

Jelsai hajnal (Hvar sziget)

Elolvasta:
58
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Hvar szigeten, Jelsán nyaraltam. Sok élményben volt részem. Tele k?házzal, csodálatos természettel. A tenger szépsége elvarázsolt. Hatalmas k?hegyek, mely fénylik, mint a hó. A sziget lakói a turizmusból élnek. – Sz?l? m?veléssel foglalkoznak, mely nagyon nehéz munka. A sziget k?b?l áll, ezért csákánnyal összetörik, a bel?le kipotyogott földben terem a sz?l? és bel?le csodás Ned?.
 

Könny? puha párában

bújik a csend, álmosan mereng,

kaktusz virágok pilláikat lassan bontogatják,

szemükb?l a hajnal gyöngye pereg.

 

Szoknyájukat libbenti a szél,

bámulják az úszó fellegek.

Lombok zizzen?, s a tenger morajló muzsikája

suhan át az ébred? fényben.

 

Gyöngéden öleli még az álom,

feledve mindent, köztetek sétálok.

A tegnap hullt morzsáin civódnak,

a harmattollú sirályok.

 

A pillanat megállt, ujjaim

el?bb a hajamba túrtak,

most vázlatfüzetem telítik

rohanva tollam alatt, a fák és a tenger.

 

Dal fakad bennem, varázslatos ének,

a sziget most csak enyém, emlékemben marad.

Feny?k, cédrusok, citrom és narancsfák alatt,

remény éled a szépség b?vkörében.

 

Vers

Apokalipszis

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Apokalipszis

 

Nyugtalan lelkek mocsarában,

Pusztító lények világában.

Halandók vérével megfestve,

A Te értelmeddel megvetve.

 

Az Álmok fanyar ízével,

Gondolatok, ádáz képével.

Árnyak leheletébe fagyva,

A Te kezeddel gyilkolva.

 

Szennyes szívek súlyával,

Haldokló testek, százával.

Fegyvereik erejével élve,

A Te alkotó szemeddel nézve.

 

A kívánás, ocsmány b?zével,

A lángok, éget? selymével.

A Holdherceg torz vigyorával,

A Te vágyad haldokló kínjával.

 

 A köd vakító s?r?jében, látva,

Elhagyott jó lelkeidre várva.

Az angyalok fájdalmas sírásával,

Az ember Birodalmad omlásával.

Vers

Természet-bölcsőm

Elolvasta:
44
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Megállok a Gyepes partján,

Fák ágai hajlanak a vízre,

Egy fiú siklik tutaján,

Sötét felhők gyűltek már az égre.

A szél sűrű porfelhőt kavar,

Akácvirágot röpít a szemembe,

Közeledik, jön már a vihar,

Hajladoznak a fűszálak remegve.

 

 

Asztalfiókomban őrzött verssorok…

Gondolatvásznamon képzelt kép lobog,

Mi régen megfogott, ma újra feldereng,

Archívum-fakó, kamaszlány-sejtelem.

 

Mocsárba süppedő, volt katlan-vidék,

Fekete-Köröshöz simult ölelés,

Mára neve Sarkad, egykoron sár-kád,

Várossá nőtt ősföld, és vízi világ.

 

Hajló nádfüggönyt remegtet a Bárkás,

Éden-tó megszállott horgászokra vár,

Fekete-éren hangos a kolomp,

Kopolyán úsznak ritka halfajok.

 

Körös-szagú szélben röppenő lepkék,

Kanyargós partokon élettér-emlék.

Sitka, Malomfok és Ökörörmény,

Kerékpártúrák, szabadság-élmény.

 

Fátylat libbent a szitakötő szárnya,

Rárímel a halak csobbanása.

Folyami rák-tanya parti kő alatt,

Örvénylő mélységben homok-ágy falak.

 

Vadlibák V betűt írnak az égre,

Lelkem húrjain hullám-naplemente.

Lenyűgöz a látvány, varázs-bíborfény,

Barna estét vár a cukorgyár-kémény.

 

Mályvádi erdőn fülemüle szól,

Vadvirág-álmos béke-csend honol.

Nekem zenél a tücsök hegedűje,

Bársony éjszakán, a fű közé rejtve.

 

Az almári határ lustán menetel,

Suttog az érett búza-végtelen.

Büszkén magasodik a Peckesi-domb,

Mely bronzkori kincs-helyet ránk hagyott.

 

Templom mellett állt egy vén gesztenyefa,

Lombjavesztett, végleg kiszáradt,

Jelkép-törzsére méla közöny dermedt,

Odvas ág-kezével már nem integet.

 

Fel-felbukkanó és bűntelen idő,

Lassan ringató természet-bölcső.

Őseim lélekben velem maradnak,

Kilenctornyú templomban kondul a harang…

 

 

 

Vers

Holda

Elolvasta:
45
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Holda van az udvarának,
jó éjt szegény zúzmarának
kusza szálakon
szálljon a káromkodó hideg!
a tél megeszi a fényt hamar
helyette sötétet kavar,
hogy szépen játszhasson abban
a Hold,
forgó kertje,
hisz keretje mindennek van,
lehet tekert
háza, a lélegz?knek váza
a vacogónak is van t’án bentje
ha talál egy maradék szobát,
mit t?zvirággal festettek.
most elfogyott a szaggatott fagy,
és itt harap a szemtelen Nap
heves a csókja,
több ma az áttetsz? óra,
és kevesebb a salakos szín
az égen, nem is oly régen
tele volt vele minden,
a szívembe is kotort bel?le
egy koszos halmot, a k?re
loccsantott híg sár rajzol,
hurutos angyalt nekem,
itt köhög mindíg velem,
és én szeretem
ha vacog, ha izzad,
teleket, nyarakat,
csak legyen udvara a Holdnak!

Vers

szezonális hangulatok

Elolvasta:
47
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }– mindig –

hezitálás és
folyton visszakanyarodás
hozzád
aztán két nap nélküled
hét megint veled
és néha már azt is
elhiszem
hogy végre túljártam
mindenki eszén
mikor azt mondom
már kicsit sem szeretlek.

***

nincs és nem is lesz soha
olyan hogy nélküled
örök és kifogyhatatlan vagy
még akkor is
ha reggelente arra ébredek
hogy újra bezártam magam
a legsötétebb alagútba.

***

tudod
akkor hiányzol a legjobban
mikor az épp aktuális napot
mindenki tökéletesnek látja.

Vers

Ősz van…

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ősz van, gyönyörű.

Szépsége oly egyszerű.

Faleveleket fúj a szél,

Sok madár útrakél.

 

S én leülök a padra.

A Duna partja néma.

Néhol eső cseppen,

Néhol faág reccsen.

 

Így búcsúztatjuk a nyarat,

S várjuk az új tavaszt,

De még jön egy tél,

Hol mindenki nyugovóra tér.

 

Majdan tavasszal,

Reggeli harmattal,

A sok madár visszatéved,

S a természet újáéled.

 

 

Vers

Az erdő dicsérete

Elolvasta:
45
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mindig is a kedvenc élőlényeim voltak a fák… Sapphoi sorokkal teszem nekik tiszteletem. (meg lehet fejteni – játékként – mely fákról írtam?)

 

Messzi nyúlik csúcsa az ég vizébe,

büszke törzsén sárga a gyanta nyáron,

téli fagyban zúzmara hinti szikrát

tűlevelére.

 

Csüng az ág, tópartra leszáll az árnya,

hűs vizét fodrozza a déli szél, majd

bús levélről hullik a könny, akárha

sírva fakadna.

 

Mint a szőlő fürtje, fehér virága

ontja mézízű zamatát a réti

szélbe; méhek halk dala-zümmögése

zeng a fülembe.

 

Hófehér kérgén a sötét rögöcske,

szűzi-karcsú hölgyei dús ligetnek,

szórja Nap fényét, sugarát kiszűri

lombkoronája.

 

2006-05-23 (2008-04-10)

Vers

Istenem II.

Elolvasta:
50
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Csak akkor vagy mellettem,

ha, mint a búzát, szerelmet aratok,

ha sóhajjá érik a tüd?be szívott

egyszer? leveg?,

s mikor életté változnak

nyarak, telek, s vontatott köznapok.

Kitartok,

mert mélyre nyúltak a gyökerek,

s szent minden akarat.

Ha kongtak is hontalan a harangok,

énekük hazatalált:

hangjuktól riadtan

kutyaólban kushad a kivert b?ntudat.

***

Mi,

Atyánk,

akik a földi mennyekben vagyunk h? gyermekeid

megszenteljük nevedet.

Vers

Búcsúdallam

Elolvasta:
1 047
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A búcsúzás szomorkás,
lágy húrokat pendít…

Felh?k színkavalkádja
játszik a délutáni égen,
viharos szél zúg,
arcom ég felé tartva
a futó felh?ket nézem…
veled már fut a vonat,
arcodat nem látom,
bár még képzeletben
karomat kitárom,
úgy intek búcsút utánad,
pedig a kanyaron rég
túljár már a vonat…

Tudod, ha az állomáson
mélázva bóklászok,
lelkemben hangos
dúr dallamok szólnak
mindig, ha rád várok.
A búcsúzás szomorkás,
lágy húrokat pendít…
bennem az a régi kislány borong
halkan – bár közben mosolygok -,
míg lelkemet csendesen
balzsamozzák andalító,
bús moll dallamok.

Vers

Nagyanyánk

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Nagyinak szeretettel

 

Kisfiúként, Duna mentén,

zöld lucerna földek ölén

csatangoltam.

 

Anyám anyja vigyázott rám,

fogta kezem, mosta ruhám,

s ennem adott.

 

Szoknyájától néha távol

szippantottam a világból

kíváncsian.

 

Megfürödtem napban, holdban,

s mint patyolat, tiszta voltam,

s cseng?hangú.

 

Megtanultam árral úszni,

cigaretta-füstöt fújni

pince mélyén.

 

Ha muszáj volt, verekedtem,

szép lányokért epekedtem

keser?en.

 

Évek hetykén így vonultak,

ott loholtam a nyomukban

kamasz fejjel.

 

Duna partján, mint hordalék
hever sok-sok régi emlék
gazdátlanul.

 

Anyám apja rég nem él már,

s megtört, özvegy nagyanyám

emlékezik:

 

szemében a régmúlt nyarak,

mint hebeg?, csalfa szavak

összefolynak,

 

s megsiratja unokáit,

a kegyetlen unokáit

magányosan.

Vers

Mindenütt ott vagy

Elolvasta:
49
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }…benne vagy a fákban, benne a felh?kben,
benne vagy a nyárban s a születend? ?szben…

Minden gondolattal itt lehetsz velem,
bármikor látlak, hisz ha elmerengek,
a nélküled töltött napokat, heteket
veled varázsolja elém a képzelet.

Mindenben ott vagy – minden sóhajomban,
én akkor is látlak, ha nagyon messze vagy…
benne vagy a fákban, benne a felh?kben,
benne vagy a nyárban s a születend? ?szben…

Ha szikrázik a nap, te szikrázol benne,
ha ömlik az es?, te vagy minden cseppje.
Ha felzúg a szél vagy csak friss szell? leng,
te vagy, ki arcomról elfújja a könnyet.

Te vagy, ki akkor is mosolyra fakaszt,
ha mindennapjaimban dúl a rosszindulat…
Te vagy, kit?l mindig más színt kap a holnap,
Miattad élem túl a mázsás hétköznapokat.

Te vagy a jó és te vagy a nyugalom,
te vagy minden percem, és nincs rá fogalom,
mennyire hálássá s türelmessé tesz
a tény, hogy létezel s az érzés, hogy szeretsz…

S míg mindezt magamban végiggondolom,
elered az es?, az erny?t felhúzom,
de mindez mellékes, hisz rád emlékezhetem…
Nézd! Felfedeztelek az es? cseppjeiben!

Vers

sszetörlek

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kemény ökölbe zárt
kézfejben indulat.
Fekete fájdalom
csukott szemhéj alatt.

 

Zizzen? szempillák
égre döbbenése.
Haragvó szavaid
leveg?be vésve.

 

Fanyar mosolygásod
irtózatossága.
Zajlik a harc ott bent.
Életre-halálra.

 

Elhullott vetése
félbevágott vágynak –
parázsszín? véred
énellenem támad.

 

Kezed most, ha nyújtod,
hamisan teszed meg;
vigyázz velem immár!
Ha kell, összetörlek.

Vers

Pincenapló

Elolvasta:
55
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Nyolcvankett?ben vette Apám

kétszáz darab téglaszín? százasért,

s ámulva néztem,

ahogy a fonnyadt öregasszony

pénzt olvas a csikós-t?zhely

zsíros korongján.

(Kés?bb tócsit sütött nekem ugyanott.)

Férfiszakasznak hívtuk

és takaróként húztuk magunkra

az otthontól távoli, füstös,

penészes hangulatot.

A régi helyett száraz, fanyar,

de nemes rizlinget ültettünk

és úgy örültünk a napfényt szopó els? rügyeknek,

ahogy soha még borosgazda el?ttünk.

Téli estéken a meleg, félméteres

vályogfalak közt a t?zhelyen

szalonnás-hagymás vacsora sült

egy trabant els?segély-dobozában

és sárga kéncsík haldoklott zölden a hordókban,

szürke hamuvá égve az újbor pezsg? oltárán.

Csak mi.

Csak mi értettük magunkat.

A gerendáról lógó régi bronzmedál

szeretkez? párt ábrázolt.

Apám mindig azt mondta, „csak birkóznak".

A falon lógó olajfestményt giccsnek hívta

és le kellett venni, ha anyám is ott volt.

Évek teltek így,

fürödve tudatlan boldogságban,

míg vidáman kacagó szüretek csókolták egymást

és kisgyerekb?l lassan vállas puttonyos lettem.

Évek teltek így,

mártózva tudatos boldogságban,

míg részegen röhög? szüretek váltották egymást,

és Apám egy tavaszi napon agyvérzést kapott.

Akkor sírtam utoljára.

Ezerkilencszázkilencvenhatban

a STROKE határozott kérésére

adtuk el a pincét

háromszáz darab zöld szín? ezresért,

s komoran néztem a papírhalmot

étkez?asztalunk lakkozott tetején.

—————————————-

Néha, mint eleven utószó -ha arra járok-

megállok a szabályos sorok alatt

és csak én,

csak én értem magam

hófehér telek,

remeg? nyarak,

sz?l?t?kék

földszín? kavalkádján át

örökkön

örökké.

Vers

Zsong a nádas

Elolvasta:
52
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fekete István emlékére

Ülök a parton és suttog a berek,

Hadd legyek újra most nyaraló gyerek,

Hadd legyek Tutajos – kacagó álom – ,

Hadd legyek nyárfa a somogyi tájon,

 

Hadd legyek Kele, most hadd szálljak újra,

Vuk-b?rben naivan vadásszak nyúlra,

Hadd legyek Hú, vagy hadd legyek Lutra,

De ha már így küldtél, Uram, az útra,

 

Hallgass meg hát, mint kis Csít a tenger:

Simab?r?ek közt hadd legyek ember!

Vers

Még meglehet

Elolvasta:
47
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

ha nem lenne mib?l írni a pajkos bet?ket,

nem tévedne az ujjam hegyére,

mert tinta se fogna,

és ? se aki a fejemben lakik,

aki szereti a fanyar szavakat

ajándékba adni, ha nem tudja is…

én akkor csak a földdel a számban

leszek nyomorult állat,

én megveszek, mint egy beteg,

sarok sötétjébe kapaszkodó eb,

én nem lehetek akkor én,

és ett?l kezdve oly vigyázva fogom

szeretni azt a kis selyemfény?, puha reményt

amib?l a sorok szépülnek, mintha az

az utolsó magzatom lenne a változókor el?tt.

Vers

perverzió

Elolvasta:
47
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ma könyvjelz?vel a kezemben

szarrájelöltem a világot.

Minden tárgyra egy cetli,

rendszerezünk mindent,

a kvarkokat osztom szorzom

míg egyszer csak x=ember

 

Hová is mennék?

Artériákat szimulálok az ösvényre

gyökérrel.

Rakok egy sárgát a DNS-re

míg a vér, mint hallucinogén

?rpemp? csodává bassza a teret.

 

Z?rös világ ez. Magyaré a roskadás,

a világé a sötét anyag.

Beszív a fekete pötty

míg a történelmünkbe d?lünk

mint forró kés a szarba.

Kemény ujjaimmal túrok a hajamba.

 

Ez egy rohadt valóság.

Hallom a nyelvem mint idegenét

álmélkodom a tájon

pesszimizmus maxima

de a tudat még mindig er?s

s a legény áll a két folyó között

a zsebébe nyúl…

 

…csak el?húz egy újabbat

és már ragasztja is maga alá

GÁT írja rá komótosan

majd elmerül a vízben

a kanyarból néztem

ahogy elszakadt a fonál

 

erjesztek egy utolsót

és ahogy süllyed a hajó

egy kupicába csurgatom

az eszenciáját a múltnak.

A sok szemét; elemészt a fos

a tv, a reklám a boltban.

Félholtan fekszem egy komódon,

és az orvos bejön,  meglát,

egy számlát ír rólam

1db test + 1 lélek

az annyi mint…

 

persze közben rám kacsint

és bár én még élek

el?ránt egy post-it-et

a homlokomra rakja

felirattal: halál beállta 14:20.

S én megnyugszom

mert még van egy órám

egy teljes órám

amíg tényleg  szarhatok az egészre.

Vers

Ezüstkönny

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Akkor, mikor elfog majd a bánat,
ha majd, ahogy élsz, belefárad
tested-lelked a szürke világba,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, mikor elfog majd a bánat,
ha majd, ahogy élsz, belefárad
tested-lelked a szürke világba,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd jön az új tavasz,
s ha szíved halk szavára hallgatsz,
ha a tavasz üdvözli a nyarat,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd a nyár is elköszön,
ha majd a földet színes levélözön
s lelkedet az esték hidege borítja,
este nézz fel a Holdra, drága.

Ezüstsugarak hozzák el a múltat,
ezüstfénybe burkol minden gondolat…
s tudom, ezüst lesz majd az a tündérkönny is,
mit a képzelet az arcodba hullat.

Vers

Négy évszak

Elolvasta:
66
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Forró szél

 

 I. rész

 

I. szell?

 

Cseresznye

 

Látom, tavaszod új hajtása fakad,

Rügyed, s bimbód pattan csodára;

S míg Ápril' hava b?szen halad,

Öltöd új ruhád, virág pompába.

 

Kelleted kéjesen, ártatlan szirmod

Bibéd porozni, s élni sikkesen;

Míg vágytad újra, e gyönyör? kínod,

Hogy hozd világra, sok kis gyermeked.

 

Majd száz és száz iker-ivadék,

Mi borítja, s gazdagít testedet;

Piros-pozsgás arcok, gyöngy-f?zér

Ékszere, vidítja fiatal lelkedet!

 

Míg júniusi szell? érint, s dalt fakaszt,

Kóstolva, húsa roppan a fogaim alatt!

 

 

II. szell?

 

Öreg tölgy

 

Most halott vagyok, vagy csak tettetem,

Kik köröttem vagytok, nem lát halálom

Egyik sem, már csak gally, s ág-bog életem?

Halódó felem éke, csak Egy-hajtásom!

 

S míg kényeztet ágam, reggeli kakukkszó,

Majd szerelmes gerlepár búgja kegyét;

Nyújtózom még egy picit, kéjesen, jót,

De elny?tt ruhám hasad hosszban ketté!

 

Kérges b?röm alól fedetlen testem

Tárul, s szégyenem utolsó nyara;

Fojtom könnyem, s utolsó kenetét veszem,

Majd ?szre vár, a balta, csattogó zaja!

 

S míg éltem százat, majd ?szi halált vég,

Melegít téli szívet, testem lángja még!

 

 

III. szell?

 

Lilaakác

 

Még nem halnék, igaz zöldem ny?tt

Cip?ben topog, s ujja kikandikál,

De szégyenem nincs csak víg-der?m,

Mert még nékem dalol minden madár!

 

Nevelem gyermekem, fürtös virága,

S remeg? kéjben szeret-hangja zsong,

Porozzák term?it, dongók, s méheik száza

Éheik, porra és édes nektárra ront.

 

Míg hónap telik, s mag hull term?re,

Fúrja meleg ágyát, s bújik friss hajtás;

Felsír az újszülött, a vágyott csemete,

Hajnali fohász, harmat könnye táplál.

 

„Még nem halnék, de sarjam látom él,

Már vígan megyek halálba, ha Nap, végs?n kél!"

 

 

IV. szell?

 

Mocsár

 

Vad szél kószál, mocsári láp felett,

Kócol borzosra r?t nád-fejet.

Majd fésül napsugár-nyugta-kelte,

S es? záporozta, h?vös reggelek.

 

Poszáta, s rigó szövi szerelmét,

Míg óvja-védi árny, s titok;

Estid?ben kuruttyol éji zenét,

Varangybéka, s kér légyottot.

 

…„Tükröm-tükröm, szell? sem fodroz,"

Láp-szépe menyasszony, tündérrózsa,

Menyegz?re készül? víg-asszony,

Mily gazdag Ã??, Királyn?-pompában.

 

S míg, ha láp csak b?zös mocsár udvara,

Mégis csillog víz-tükrében, a Nap sugara!

 

 

V. szell?

 

Futó zápor

 

Kósza felh? béget, s bitangol csürhén,

Hálás barmok, legelve fülledt párát;

Míg szell?-kutya tereli, égnek kékjén,

S álmából ébred? juhász, pattint ostorát.

 

Tikkadt jószágok csak sírva nyugodnak

Csak hull könnyük, csak hull némán.

Zápora égnek, s napnak sugara

Hídként köt, Kelet-nyugatot szivárvány.

 

Míg csendes es?ben b?rig ázva,

Ményk?ként dörej, s villámcsapás;

Így cikáz, juhászkorbács vágya,

Kurjongat, dalol, s így vihorász.

 

Es? veri port, s piszkos lábnyomom,

Majd útszéli tócsákban csillan, új Napom!

 

 

VI. szell?

 

Erdei illat

 

Hajnali Nap sugara ásít le rám, s

Kora-harmat csillog f?szálon még,

Bozót mélyén, pipacsos kis tisztás;

Míg forrás táplálja erd? csermelyét.

 

H?s vize üdét ád madárnak, vadnak,

Mélyén árnyként, szerelmes hal suhan;

Míg kúszik a nap delel?re nyárban,

Ahová csak nézek, szerelem fakad!

 

Pille illan fergeteg, s így cikáz,

Dong darázs éneket, víg nyári zenét,

Szell? lebbenti erd? illatát, s

Lassan, alvó nap kíván szép estét!

 

Míg szenderül a Nap, s kezdi Szép-álmát,

Hold kúszik égre fel, ki éjben strázsál.

 

 

VII. szell?

 

Szent-Iváni éj

 

Langy estében, míg hangfoszlányt visz a szél,

Csábító éneket, esti szerenád

Dallama, szerelmes szívet zenél,

S finoman rezget húrjait, hárfáján.

 

Hamvas t?z pattog, s kezemben kéz,

Csók ajkakra szeretet, tárja ki szívét;

Bársony b?re illata, s csurranó méz.

Szerelem sz? álmokat, Szent-Iván éjjelén.

 

S míg Virág csókja áztat ajkamat,

Majd buja vágya hoz testi kínt,

Illata, s íze, gyönyör szorít torkomat,

Pajkos Ámor nyila, éjben megérint.

 

Vágytam a szerelmet, s t?z igézte azt,

Lobbantja lángjait, mik táncolt árnyakat.

 

 II. rész

 

VIII. szell?

 

Szivárvány-ynávrávizS

 

Míg sétám hajt kalászoló vetés táján,

S a nap is csak rekken, fútt délutánba,

Egy csepp, s még egy, csurom es? hull már

Ím, vörös-narancs-sárga, ég-prizmája.

 

Zöld, s ibolya, kékre váltja színét ott

Szivárvány, szivárványt hág, s nyargal;

Égi híd, min gyalogszerem haladott

Átall, s végként, a víg-felh?kbe fullad.

 

Égr?l pottyant álmom h?s cseppjei, mely

Hátamon guruló izzadt verejték,

Míg fullad torkom, a fülledt szélben;

Cseppek zenéje kolomp, ház ereszén.

 

Csalfa szín csodatükre ibolya-Szép, s

Zöld, sárga-narancs-vörös, mily Égi'-tünemény!

 

 

IX. szell?

 

Tiltott gyümölcs

(sárgabarack)

 

Bimbózó gyümölcsöd mézes illata,

Mely érinthetetlen, s kertbe zárva

Csak látvány, mi gyönyört ád, napra mind!

S bennem eped? kínt, így nem csillapít!

 

Kéjed csalogat, ha húsod harapva, s

Bódító leve testedr?l csurog ajkamra,

Mi szédít, majd igéz, s így megrészegít.

Vágyom lényed, húsod, tested Istenit!

 

S mi zamatod f?zve, f?m zsibbasztja,

Szedetten is csak nézhetlek dunsztodban,

Mely sötét-kamra mélyén vár, ítéletit.

Tiltott, e gyümölcs, mit ajkam nem érint!

 

Ajkadról vágyom a szót, mit mondsz nékem,

„-Harapj, kóstolj, s testemmel telj be vélem!-"

 

 

X. szell?

 

Narancs-liget

 

H?s lehelet, mi arcom símogat, s

Márvány-felh?k mögül nyújtóz a nap,

Kéjesen ásít egyet, majd hívogat,

Dúdolva énekét, a narancs-fák alatt.

 

Míg aranyló díszek lampionként

Ragyogják be, s illatuk cirongat;

Csábos gyümölcse facsart levét,

Szürcsölve élvezem, a narancs-fák alatt.

 

Míg szell? lebben, ég kékjén vágy suhan,

E gyümölcs, nektár, s húsa jó falat,

Majszolva mohón, míg leve csurran,

S fürdet gyönyörben, a narancs-fák alatt.

 

Narancs-liget, hol szomorom ott marad,

Íze, s színe játéka, hozza vígamat!

 

 

XI. szell?

 

Tisza-virág

 

Szerelem szava hív, s lebbentem szárnyam,

Kel? nap fénye, ölel? sugara;

Vadvíz csillanó fodrát érint árnyam,

S tükrében régi álmom, végs? egy nyara.

 

Míg reppenek, pillanat hosszú létben,

Egy perc, s id? múlik tova;

Szerelmem is csak Egy-végtelen térben,

Csókom íze, tüzem otthona.

 

S majd, mid?n kedvesem szemébe nézek,

Viszont-vágy tükre, kacér mosolya;

Míg tárja kéjre szívét, hadd szeressem,

Újra, s újra, vágyaim doktora!

 

Mily hosszú e gyönyör, s végs? pillanat,

Egy percre szerettünk, s Halál elragadt!

 

 

XII. szell?

 

Tücsökzene

 

Bíbor naplemente, s muzsikám száll

Tova, hol rétet szél szava borzolja.

(Crip-crip), Én vagyok a réti prímás,

S kontrás barátom, nyár-éjek dallama.

 

Míg szimfonikust játszunk, s húz tercet

Vonónk, éji Holdnak láp tükrén;

Szólamunk halk hangja, vég' szú perceg,

S pisszegve csendre int gyékényén.

 

Éji manó, vaj' mi csapat Szent-János,

Kik világot hoznak lángjukkal,

Mily földre hullott apró csillagok,

Tükre oly csodás, messzi égboltnak.

 

S ha csodám is, az éji mez? mára,

Naponta muzsikánk szól, messze határban.

 

 

XIII. szell?

 

Forró szél

 

Rekken a h?ség, s tikkad a táj,

Míg legelész?, csenevész, lézeng? barmok

Fonnyadt füvet, szomj-éhükre zabál;

Birkasereg, tévedt árnyak, s dögl? hantok!

 

Kupacként fekszenek, gyapjas boguk

Kócként ragad zihált testükre;

Csapzott arcuk, mi csak szomjas kínt béget.

Tizenkét jószág, kóboruk, halálba téved!

 

Már vég', s Istenük sem adott nedvet

Csak szikes pusztát, kérges rög-repedést,

S míg föld is csak szomját könyörögve,

Halál, s csak porát fújja a Forró szél.

 

Hol éltet? víz csak messzi délibáb,

Siratja pusztult barmait, a Vén-juhász!

 

 

XIV. szell?

 

Nyár-vég

 

Ha utolsó nyaram hozza el az év,

S végs? utam porát fújja a kósza szél;

Majd évszak pírban látja r?t arcát,

S veti elny?tt rég-divatos gúnyáját!

 

S lábam alatt susogó levélpaplan,

Enyész? vágyak, deres ?sz peremén,

Legyint tova, az elmúlt hideg nyárnak,

Kihúnyt szívem lángja, már nem ég!

 

Már pillangó is csak fáradtan biggyeszt

Szárnyát, búsan mereng az utó-nyár;

Vajúdik már, minden hajnal egy lesz,

Míg delel?re kecmereg a napsugár!

 

Medd? már a hajnalom, id?m ?szbe száll,

S nap is pírban nyugszik, kopárul a táj.

 

20070523-0615

Louis De La Cruise

 

Vers

Négy évszak

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Parazsak

 I. rész

 

I. parázs

 

Ã??szi szántás

 

Szántás sebzi halottra a mez?t,

Ekevas hasít, s nyilall, ordít a táj;

Pusztaság, hant-hantra, egymásra d?l,

Már term? oly rég volt, dudva, muhart vált!

 

S körötte erd? szélen, míg gyógyul e kín,

Lomb fordul r?tre, s Kökény term?t lát;

Izzó, kék gyümölcs, fagy-harmat reggelén,

Íze édes-fanyar, húzza csücsörre szám!

 

Sóhajt az erd?, pírja álmodik még,

Új tavaszt, madarakat, s égi csodát;

Hogy tele várjon, ne jöjjön el még,

Hadd legyen kéjes az álom, még tovább!

 

De hidd el, kedves Ã??sz, míg álmod tart (hosszasan),

Tél mindig is kell, hogy láss Új Tavaszt!

 

 

II. parázs

 

Vérvörös hajnal

 

Vérvörös a hajnal, hideglázban ég,

A tomboló forróság oly messze már,

Nappalok sem f?tenek, legyint nyár-vég,

S est-hidegben, nyugvó Nap bíborra vált.

 

A Hold is vacogtat, s harmat dérbe fagy,

Már csak lim-lom a sok-sok falevél;

Míg mohón húz dél-felé, a darucsapat,

Korán ?zve ?ket, a közelg? ordas-tél!

 

Álomba hullva alant, rothadó lelkek, ?sz,

Falevelek bársonya, színe, s szaga;

Puha párnájuk vacka, ha a tél elj?,

Sün-csapatnak szerény hajléka.

 

-Most h?s szell? hoz borús felleget,

Mely szürkít, s tör meg minden jó kedvet.

 

 

III. parázs

 

Tarra vágva

 

Tar az erd?, csonka, vágott a táj,

Csak f?részpor, forgács, s tönkje csonkja;

Mi árulkodik erd?r?l, kopár már,

Lesz szerszámfa, bútor, s téli tüzifa.

 

Tán fakereszt, s utolsó út, koporsó

Így földben enyész vég', lélek nélkül

Test, csontra szikkad minden halandó!

Kopár a táj, s nincs zöldje jóhíréül!

 

Távolban füst száll, s gallyak parazsa,

Zuzmó, moha, s mi vadgomba még;

Kietlenné váló táj, mint múlt hajnala,

Tán ily volt, az ördög otthona rég!

 

Mint háború után, csatát vesztett erd?,

De hajtás fakad újra, ha tavasza elj?!

 

 

IV. parázs

 

Fagyöngy

 

Gyöngyöd csodabogyó, örökkön zöld lényed,

S mily vagy, ha kegyed, tested csak egy,

S önmagad ölöd, mi rút szenvedélyed.

Vágyd gyermeked, s újuló egy-szépséged!

 

S ha élet vizét lopod is, éltet? Grált,

Mert ez a rended, s a másságod;

Kéjed kamatoztasd, s hozz csírát

Mely szárba szökell? friss-hajtásod.

 

De vigyázz, míg ha sokasodsz ezerszám,

Éltet?d elapad, s vív haláltusát éretted,

S mi szenvedélyed, ha valóvá vál,

Ölöd magad is, családod, s nemzetséged!

 

Mint igazgyöngy örökkön izzik zöld lényed,

Hát légy te a Fa, s ne Te, a magad ellensége!

 

 

V. parázs

 

A múlt zamata

 

Fogyó Hold fáradtan kacsint egyet,

Majd árnyékba szunnyad, lepihen;

Sötét borul a kietlen tájra,

Fáradt vagyok mára, én is megpihenek!

 

S szunnyadok álomba, hol madárének,

Szín és szín-pompa, árny és fény;

Zörg? nesz töri a halott csendet,

Madárfütty, s bronzként égi-tünemény!

 

Sárguló falevelek tömjénes illata,

S messzi dombokról leguruló kövér szell?;

Vágyak, elmúlt nyárnak íze-zamata,

Mit nevelnek, agg-asszonyok nyara j?!

 

Nem feledem a Múlt zamatát, mi minden cseppje kincs,

S ha kedvem van, bontok egy fiolát, hogy érezzem ízit!

 

 

VI. parázs

 

Hajnal

 

Lenge ruhába öltözött a hajnal,

E, esztend?re, tán most utoljára;

Korai napsütés csókot hint szájára,

S kíván, …„-Jó reggelt kedvesem" mára!

 

Majd így frissen ébredve, még pongyolában,

Ölelkezve, melenget? sugaraikkal;

S forrva testük egybe, Hold udvarában,

Vágyva forró gyönyörre, minden hajnalt.

 

S tüzes lénye, naponta szeretteti,

Kel? Nappal, gyönyör mámorában;

Vad, viharos teste csak a kéjt éhezi,

Míg est-alkony le nem száll a határra.

 

S ha szél fúj, vagy vihar tombol éjjel,

Hajnal, szeretkezik, kel? Nap tüzével.

 

 

VII. parázs

 

Ã??szi éjjel

 

Sötét az éjjel, fekete, mint a korom,

A Hold is lepihent már álmosan;

Csak egy-egy csillag mélán hunyorog,

S álmodik csodát, míg átrohan…

 

-Kelet felé, nyugati szél kócosan;

Hagyva, száradó gyékény zsombót,

Míg fáradtan, er?t-vesztve megtorpan,

S csitulva lepihen a fák alatt, lelve otthont.

 

Az elmúlt nyár, most, mint csatatér,

Hulló lelkek, enyészet, s feledés,

Sárguló lomb, halott, véres falevél;

Mint csatában bukott, megírt szerz?dés!

 

Csak szél fújta, hanttalan testek, s a vágy,

Hogy mikor jön újra tavasz, majd forró nyár!

 

 

II. rész

 

VIII. parázs

 

Deres ?szi reggel

 

Óh, te vén, öreg természet,

Születsz tavasszal, a puszta semmib?l;

Zölded fakad, s virágod nevelgeted,

Majd oly szép ruhád árnyra tör.

 

…Ha elj? az ?sz, s a zord hajnal,

Az els? deres, ?szi reggel, mi

Sápadtra sárgít, s elfonnyaszt,

Majd alkonyra, gy?ztes sereged veri.

 

S míg a hideg téli fellegek,

Oly puha, lágy hantot ád…

-Vetetted magod ?sszel,

Hogy tavaszra legyen új ruhád!

 

Hát vidd pazarba ruhád, te ?rült természet,

Majd, legyen új divatod, minden új-évvel!

 

 

IX. parázs

 

Szunnyadó parázs

 

Szerelmem fonnyadt nyara már, e ?sz,

Szikkadt, elszáradt mára már;

Lehullott levele, elsárgult, …r?t,

Kiszerette ?t az elmúlt nyár!

 

Szív-tájam is búcsút int, szólongat,

-„Óh, te régi szép ifjúság!"

Hová t?nt a forró, buja ágyad,

Mi mára h?lt, vagy nincs vágyad tán?

 

S ha szívemben nem is, de szememben

Még hunyorog egy kicsi parázs,

Mely még talán nem hamvadt el bennem,

S jöv?re új szerelmet kíván!

 

Kérlek, hozz hevet szívembe, vágyom arra,

Légy szívem, szunnyadó zsarátnoka!

 

 

X. parázs

 

Nyár-végi diadal

 

Mint messzi vándor, telepszik pihenni,

Nyugtában hamvadni, bús-komor-határ;

Fáradt természet, mely dacból leveti,

Rég elny?tt göncét, mit kihordott a nyár.

 

Buja zöldjét, festettre rontja az ?sz,

Nem kíván csak pasztell-színeket, sárgát,

Ó-vöröst, barnát, s száraz-arany; r?t-

Szemérmes pillantást, s fák deli árnyát!

 

Míg fullad hideg ködbe, mint fojtott h?s,

Mely közelmúltban, nyár gy?ztes hadai;

Most reményvesztett, leigázott; s hol Ã??, s

Ki segít seregét, vívni új-diadalait?

 

Diadalt! -melyet tavasz kelt, s nyár-vég hoz,

Majd igázza ?t ?sz, s rideg tél hantol!

 

 

XI. parázs

 

Ã??szi szerelem

 

Az ég mély-kékje lepelként borul rám,

S mögötte a halovány csillagok;

Míg el?z? napjaim oly mostohán,

De most fent, a Hold korongja ragyog.

 

A forró-szív? tündér ölelgette,

S cuppant csókot, sápadt falevelekre;

Maszatolta rúzsával, pirosló-vörösre,

Kik, mind csak az Ã??, szeretet-kegyeltje.

 

S míg  leveleknek a csókot hintette,

Más'-reggelre, kék-hajnallal szeretkezett!

…"Maszatolt csókom ajkadon, …óh, veled

Ez az ?sz is új szerelmet hozott nekem!"

 

Kedves Múzsám, parázsló élted új színt hozott,

Szerelmet Ã??sszel, mely lényemet behálózott!

 

 

XII. parázs

 

Kih?lt Narancs-liget

 

Lassan végleg elfogy az idei nyár,

Szeretett Narancs-ligetem is kih?lt,

Kopárrá vált, már kietlen pusztaság,

S vas-ajtóira, az ?sz, pecsétjét üt!

 

Kopogós topánkában jött meg a fagy,

Szikrázó jéggel érkezett; s az üveg

Dermedtre fagyta virágát, mit a Nap,

Els? er?tlen sugara enyhített.

 

A menedékem kihalt, 'ment?m vára,

S tán a csodát is hiába várom már;

?is csak bolyong, e nagy-világban,

Hátha megtalálja újra, vágy-álmát!

 

Narancs-liget, elveszett paradicsom,

Egyik menedékem volt, …ez volt titkom!

 

 

XIII. parázs

 

Ã??szi gyász

 

Óh, te gyönyör?, feledett Szép-tavasz,

Miért látom halálod minden ?szben?

S ha pompádnak felejtése, ára az,

Hogy egy-nyarad ruházzon, s fejed kösse;

 

Majd menyegz?dön, hordott csipke-ruhád,

S fejdíszed, mely fiatalságod hozta;

Mi már csak a rongy-lenge elny?tt vásznát,

S koszorúját, …múlt id? harangozza!

 

Már vége, oly rég múlt id? a pompa,

Csak egy talán, mi el nem vész, s nem megy el;

-A mag, mit vetett kedved sokasodva,

Izzó hajtásod, új-tavasz kikelet!

 

Míg kelengyéd volt, sok virág s fának lombja,

Ím, Ã??szi gyász, s levél-lim-lom hantodra!

 

 

XIV. parázs

 

Tél köszöntött

 

Vihar-madár érkezett, jeges szárnyán,

Bóbitája s tolla, puha-pihe-paplan;

Igézett homályban, megdermedt árnyán

Tél köszöntött, hirtelen-haraggal!

 

Ajkamra fagyott a mosoly, arcomra

Pírt varázsol a téli fagy, s zimankó;

A Napnak is csak látszó a sugara,

Jeges, groteszk vigyora, jégvirágból!

 

A táj, a csupaszra fagyott ?szi fák,

Bordáik között elsüvít a kósza szél;

S csak sírnak és sírnak, oly megtépve már

Kócos ágbogaik, új tavaszt remél!

 

…Ülök a kandallónál, s nézem tüzét,

Míg kint jeges szél süvít, s hívja, Telét!

 

20070801-1008

Louis De La Cruise

 

 

 

 

 

 

Vers

Négy évszak

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Jégvirágok

 I. rész

 

I. jégvirág

 

Titkon vágyom

 

Az éj leple alatt kristálycip?jében,

Jeges-szél-hintóján érkezett,

S míg varázspálca-ütésére dermeszt mindent;

?az, ?, …ki hoz álmot, az Észak-tündére!

 

Ajka suttog, zúzmara-szót lehel,

Hintója, hatlovas szán, hat fehér mén;

Patáik kopognak a tükörré fagyott vízen,

Hozva reggelre, bársony-fehér-tüneményt!

 

Éltem már sok telet, s még több évet én,

De titkon vágyom, gyönyörködve nézném,

Víg Északi-tündért, s Tél-hercegét,

Majd menyegz?jük, s születend? gyermekét!

 

…-Szeszély-tavaszt, mely ?, els? szülöttjük, ki

Fogantat év-vég-hó december, s a jöv? március szüli!

 

 

II. jégvirág

 

Álom?

 

Reggeli ébredésem, szemem csodát lát,

Mosolyt fagyból, s míg Nap els? sugara

Villan ablakomra, hol egy csokor jég-virág!

 

Az els? szerelmes csokor, mely kezet kér,

S titkon áhít h?s-vad-szenvedélyt;

Most bókol még, mert hölgye oly kacér.

 

Illegeti magát, majd fehér pihe-kend?t hint,

-Pihe paplant, milliónyi kristálycsodát,

Míg fehérre festi az elmúlt ?sz mindenit!

 

– Teli-hold csillagporos szikrázó egén,

Táncot lejt, magányos Tél-hercege;

S szerelme csak Ã??, …az Északi-tündér!

 

„-Óh, te ólomkristályba borult sz?zi hajnal,

Hozd gyermekünk jöv?re, új tavasszal!"

 

 

III. jégvirág

 

Míg nesztelen suhant

 

„Ah…, kedvesem, hidegen éget csókod!

S lenge fátyolruhád oly bujává teszi

Képzeletem, míg így szégyenem, de bókol

Lelkem, s tudom, az id? fátylad leveszi!"

 

„Hamvas tested, s h?s szerelmed, óh,

Ily könny? ruhád, vágyott hajnalom.

-A domborodó tested, keblid, mily bódító…

Ajkadon mézédes cseppek, …óhajom!"

 

„Csapongjon szerelmünk, s így süvítsen

Északi szél, vigye hírül, míg végre

Frigyünk kalandja fehér hamvait hintve

Egybe kél, s ez legyen új élet reménye!"

 

S míg nesztelen suhant árnyad az éjszakai égen

Alant csak rólad szól álmom, minden egyes éjen!

 

 

IV. jégvirág

 

Harc készül, ádáz ostrom

 

Bolond természet, mily meleg hajnalod!

Csábító forró szél Dél-császára érkezett,

Zord Tél hercegét csatába hívva most!

„-Nem titkom, a Tündér szerelmét remélve!"

 

„-Szerelmem, folyton-ég? mécses tüze,

Sose hamvadó mind' örök remény;

S vágyam évr?l-évre, mit kíván, szüze,

Mint sok-sok hátrahagyott költemény."

 

-Harc készül, s délre szikrázó napsütés,

Ádáz ostrom, Tél-herceg bástyái ellen;

Még sosem várt, egyetlen rajtaütés,

Mely sanyar-sorsot ád, hazug, kegyetlen!

 

-Míg estére csata-zaj hal, s ütközet vég',

Dél-császára hanyatlik, gy?zi ?t a Tél!

 

 

V. jégvirág

 

Új birodalmunk született

 

„Óh,…kedvesem, pihe-könny? ruhádat,

Lucsokká áztatta a déli szél;

S míg most, köd el?tted, köd utánad,

Kívánom testedet, s h?s fekhelyét!"

 

„Baldachinos ágyad, hol kéj tüzel,

S a hosszú, fagy-mámoros hajnalok.

Ajkad csókja, leplezett rémületed;

Hol minden vágyamban veled vagyok!"

 

„Ne félj, s ne szégyelld fedetlen testedet,

A varázslott csodát, mit megláttam én;

Ajkam ajkadon, s míg lelked megremeg,

Csókunk felizzik, az ég, bíbor-peremén!"

 

-Ím most egyé váltunk, s öltsd új fátyladat,

Új birodalmunk született, egy új nap alatt!

 

 

VI. jégvirág

 

Ébredés

 

Pompád a hideg, tested a jég, sz …

„-Csíp?sen ébreszt a hajnal, szisszenek;

Mezítelen lábam, h?set érez, és

Így kandallóm parázstüzét élesztem!"

 

-Fura álmot láttam, h?s szerelmet,

Zúzmara-palotát, jeges uralkodót;

Csipkefátylas hölgyét, h?n szeretve,

Jégcsap-hangszerén, játszva andalítót!

 

Csuda muzsikát, jeges varázsszót,

Csók-orkánt, suttogó ajkak szavát;

„Szeretlek, s …kívánlak, …csak azt, …jó,"

-Hogy szerelmünk egyként élje át!…

 

Csengetty? szólt reggel, ébredj, ébredj

-Kérlek, téli álmod soha ne felejtsd el!

 

 

VII. jégvirág

 

Szilánkok

 

Sikított a világ, s hangja a mélybe fagy,

Serceg? szilánkjai morzsára törnek;

Csillogó gyémántporra, a talpam alatt!

 

Oly rideg, oly kemény szikrázó kék világ,

Úgy hírlik, nagysága télhódító hada;

Süvít? szele, óhaja sziklaszilárd!

 

Ablakomra virágcsokrot festett, fehérrel

A hajnal; de pompát-vesztve, a reszket?

Nap els? sugara, kését döfi szívébe!

 

-Csurgó vére folyik alant a párkányon,

Majd könny szökik szemembe, s cseppjei

Siratják, a meggyilkolt vágy-álmom!

 

S míg a g?zölg? teám szürcsölgetem,

Kívánom, legyen e tél is kedves nekem!

 

II. rész

 

VIII. jégvirág

 

Sír a Hold

 

Elsírta magát a fáradt Telihold,

Nehéz, ólom-könnyeket hullatott;

S míg vasalt cip?m, hazáig baktatott,

Az út fagyott páncélján, kopogott!

 

…-A homályra aszott ó-régi határ,

A csámborgó, éhes, fáradt foltok;

A zihálva sz?köl? vad, s vadász,

Míg a sötétl? ég csillagport dob.

 

Csak az ágakról csüng alá a jégcsap,

S ékes dísze, a bolyhos zúzmara;

Kezeim lehelve, vaccanva fogam,

Igyekszem haza, hol vár tüzem parazsa!

 

Kértem a telet, kedvem f?tse, s ? hallgatott,

Nem adott mást ajándékba csak jégvirágos ablakot!

 

 

IX. jégvirág

 

Gyermek fogant…

 

Besurrant a szobámba, lidércfénye remegett,

S míg dermedten ültem a kabátban, fázón,

A szíve, s a hangja megmelengetett!

 

Ázott bakancsom, ócska, fagyhalállal küzd,

Rongy vánkosom számra lehel csodát,

Hol éjemben ugatom a Hold udvarát,

S kiáltom a télnek. -Tavasz jön, menekülj!

 

…Lucskos halált halsz, ha er?d veszve,

Patakzik fagykönnyed; szétmállik ajkad,

Cseppen, csurran véres víz-halálod ereszre!

 

Ha holnap kel a Nap, nyújtózza sugarát,

S víg sereg táncol, vígad napnyugtát;

Gyermek fogan Nyárból, ezer árnyból, már

Fut a Tél, s az égi vándor hozza el Tavaszát!

 

 

X. jégvirág

 

Karácsonyi ének

 

Árnyékként osont a falakon, tovaszállt,

Szell? repítette csengetty?szóval;

Míg hátán puttonya, kezében teli-zsák.

 

Hajnalra aranyág, dió, s piros alma,

Míg tündér, s mosolyra nyílt gyermeki száj.

Szent-Miklós érkezett, tél birodalma!

 

Téli napforduló közelít, majd fagyra hág,

Rongysz?nyeg issza az ázott bakancs levét,

Szenteste, míg a nappalom egyre kurtább;

Estre est száll, s Angyalt vár a szegény nép!

 

Zörögnek az ablakon, s virágát maszatolgatom,

Orrom, nyomom a hidegre mart üveghez;

„-Ki az, ki az,…ily hideg, fagyos hajnalon?"

Gyermekcsapat pisszeg, halkan neszeznek.

 

S felcsendül a kedves gyermek énekszó,

Mely Szent-estér?l, s karácsonyról szól!

 

XI. jégvirág

 

Szerelmem Istene

 

Kósza szerelmem elvitte a tél,

Vagy eltévedt, s nem talál hozzám?

Csak várok, sóvárgok, szívem remél,

Hogy egyszer csak újra rám talál!

 

Míg fiatal, s hajadon, nekem tetsz?,

Tán, álmom vágya volt csak az;

Érinteni, s mondani; – Te Istenn?,

Boldogíts, s kívánj bármit, mit akarsz!

 

– Nem kívánt, nem ?, tán nem is szeretett,

Vagy csak a kér? hangom nem hallotta meg;

Mely valahol, a régi-múltba veszett!

 

De keresem, hátha egyszer meglelem,

Hogy lenne Istenn?m, h? szerelmesem,

S lennék, (ha csak egy percre is), Igaz-istene!

 

 

XII. jégvirág

 

Árnyjáték

 

Pattogó r?zse, foszlány-árnyaik,

Árny-játékuk a szomszéd falakon;

Délceg harcosok, s h?s királyaik

Csatazajt hallatnak, véres alkonyon.

 

Majd elhaló t?z, s elhalkult sikoly,

Vesztesre kaszabolt mind, árnyvesztett

Sötétl? fal, h?s-sereg haldokol;

Aztán csend a pillanat, – mely kezdet!

 

Suttogva jajt sóhajt a nyöszörg? parázs,

„Óh, venyigét, egy nyaláb fát dobj reám!"

-„Hadd játsszak, vonagló szeretkez?k vágyát,

S kéjes gyönyörük beteljesült álmát!"

 

S ím, szított parázs, játszi-csodás pillanat,

Szeretkez? testek töltik be, árnyukkal a falat.

 

 

XIII. jégvirág

 

Utolsót nyög a tél

 

Míg a kel? napsugár, egyre több fényt lop,

S éjekb?l t?z pattan a horizont alatt;

Kel? Új-nap, mindig újabb kéjt hoz,

Fodros szell?t, vágyat, s a rég várt tavaszt!

 

Leveti magáról, koszolódott ruháját,

S szennyét fürdeti friss-patak vizében;

– Az erd? is ébred, mossa szeméb?l álmát,

Szirmát nyújt egy kis virág, s ásít a fényben.

 

Utolsót nyög a Tél, s elsírja magát,

Könnye csurog a hideg ereszre;

Még maradna, de gyermeke születne már!

 

Hangosan vajúdik, szeretett Tündére,

Hajnal madár csengi halottnak hitt dalát;

Vágyva gyermeket, tavaszt, s Új-évet!

 

 

XIV. jégvirág

 

Felsírt március

 

Álmaim szertefoszlott múltja, nem az

Mely tetsz?, s az élet-húrja játszott dallam;

Nem is a való muzsika, képzelete csak

A futó id?nek, mely nem vár csak halad!

 

E komponált részletek, – óda a Napról,

S a fura, kiismerhetetlen természet,

Nappal, s éj váltakozik, míg abból

Épül az Id?, születés és enyészet.

 

Négy évszak elszaladt, s elszaladt az év is,

Magával ragadva szerelmes Hercegét

S elenyészte, Észak-tündérét is,

De hagyva új-tavaszt, gyermek-szeszélyét!

 

– Mely született, s felsírt, március virága,

De tündére belehalt, az ég, ?t megáldja!

 

20071016-20080106

Louis De La Cruise

 

 

 

 

 

 

Vers

Hívott a Loreley…

Elolvasta:
40
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Hívott a Loreley édes hangon,
dalában a tavasz sejtése zengett
s hajába bomlott a r?tarany alkony.

Kopár, szürke sziklán ült, lába mellett
úgy t?nt, fehér, törött árbócvitorlát
s tatrúdat f?zött habjába a tenger.

Hallom csónakommal, e csalfa álom
énekében bús igézet rejtve vár
s régi honom várt útját mégse látom.

Vonz a szépség, s így kiáltok: megyek már!
körülöttem kanyarog a b?sz, vak ár:
megyek! Csak várj meg, várj meg Loreley!

 

 

Vers

Végállomás

Elolvasta:
52
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Fekete busz robog keresztül az éjszakán.
A város kihalt, a környéken, ahol áthalad,
a közvilágítás is csak szórványokban ég.
Utolsó járat, a fedélzeten meggyötört,
zsákutcákat megjárt, elarctalanadó arcok,
zsebükben korábbi énjeik t?zmarta fényképei.
Elvarázsolt csíkok mentén haladnak a kerekek,
a hold fénye csillog a fehér festékvonalakon,
az út utolsó mutatója…
Kanyarok, házak, majd már csak lámpaoszlopok között.
Lassú fékezés, a fedélzeti lámpák kihunyása,
egy életunt hang a mikrofonba: végállomás.
A járatról leszálló, kivehetetlen körvonalú alakok,
tovabámuló, torz tekintetek.
Csupán egy olcsó villanykörtékkel kivilágított
tábla egy fekete ködbe burkolózó betonoszlop alatt:
végállomás.
Innét már nem indul semmi, senki, sehová.

Vers

Kötéltánc

Elolvasta:
52
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Szobám börtönének sz?k
terében fekszem, tétlen.

 

 

Szobám börtönének sz?k

terében fekszem, tétlen.

A festett falakat bámulom,

s a tudattalanba ágyazom

magam – ébren álmodom,

gondolattalan.

 

Elmémnek hazudom,

hogy a nyugalmat

akarom, de messzire

szám?zve, csak a gondokat

hajszolom, s hagyom

hogy ez a remeg? félelem,

mint féktelen hatalom,

örvényl? mélységbe sodorjon.

 

Úgy t?nik, hogy az id?,

gúnyosan engem cáfol,

mert egy-egy perc,

most oly szorosan

magához láncol,

s csak a szeszélyes Sors

fanyar játéka lehet csupán,

hogy összetört lelkem,

verg?d? er?mmel, mégis

büszkén párbajra áll.

S míg énem ébredni vélem,

a cinkos félhomály

velem sír, velem zihál.

 

S bár a pánik, olykor

sz?nni látszik – ördög

a tündérrel kötéltáncot

játszik – érzem, ahogy

remeg? testemen

elernyed az izom,

s néhány percre

belém hatol a nyugalom…

de egy nehéz sóhajjal

bels? harcom

újra és újra folytatom.

 

2008.

Vers

Milyen lehet…

Elolvasta:
48
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }egy fullasztó nyári délután ihlette anno…

 

pici pontként

egyedül a vízen

hirtelen viharban

horgonyként

alámerülni

 

önérzet-szemérem

vesztett

mindegy-minden

sokjegy? számként

kilógó bordákkal

zuhany virágából

éltet? vízre

hiába várni

 

vesztett harc után

kikötött tagokkal

(út menti látványosság)

földhöz húzatva

lassan száradni

mint a fa

az utolsó lakhely

 

farkas nem járta

erd? tisztásán

összekötött kézzel-lábbal

gyökerek mélyér?l

látni még a holdat

s az idegen kézben

a szorgos lapátot

markolni egy rögöt

aztán holdfogyatkozás

 

b?nért vagy érdemért

elítélve, szájtátik el?tt

piactér közepén

érezni a kender szagát

az érdes rönk

s a talp közötti tért

 

csöpp fekete fiúként

nyári délután

testvérrel játszani

anya hatalmas

mosótekn?jébe

fejjel becsúszni

látni még a fivért

(tenyérbe zárt pillangó)

csapkodni a vizet

 

léggömb-nyakékünk

gyöngyeit

szemenként lepergetni

vagy másnak hirtelen

eltépni engedni … 

 

és tudni:

már

nem ment meg

senki

 

Vers

SIKOLY

Elolvasta:
58
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }…és félelem járta átt a lelkemet az autóban, mikor az úton peregtem…
… tedd fel légyszives ezt, hogy : SOHA – SENKI neérezze ezt…

 

 

 

FÉLELMETES SEBESSÉG

VAKÍTÓ FÉNYEK

ÁTLÁTHATATLAN ÚTSZAKASZ

NEM LÁTHATÓ TÉNYEK

ÉLES KANYAR

TÚL HAMAR

FÉK…

        CSEND

        BORZALOM

        SIKOLY

 

…RÁTAPADTAM  AZ ABLAKRA

…FÉLEK

…ÉLEK…

 

 

 

Kopogott a hideg

Fájdalom…

Megijedtem –

úgy szorítottam

volna a kezed… 

 

 

       
 

       
 

  

 

 

Vers

Advent I-IV.

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Sár van, nem kopog,

Nem fedi hó, nem ropog,

Csak es? mossa

Az els? vasárnapot –

Megtisztulásra vágyva.

 

A kanyar mögött

Végtelenbe viv? út

Sok kis göröngyöt

Rejt – és egy illúziót;

Csak van valami valós.

 

Éjfekete csend

Sikolt némán egy szóért.

Hangtalan eseng,

Vagy rózsaf?zért mormol;

Van-e megváltás? Ó, hol?

 

Sarkcsillag fénye

Betlehem felé mutat,

Hol egy pajtában

A jászolra világít;

Megváltó születik itt.

 

Szeged, 2007.

Vers

Visszatérés (vallomás prózaversben)

Elolvasta:
48
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az élet során számtalanszor eljövünk valahonnan, vagy valakit?l, mert jobbat remélünk magunknak. Aztán ha kiderül a lépés téves volta, sokan próbálják korrigálni a hibát. Aztán megtapasztalják, hogy eljönni sokkal könnyebb, mint visszamenniââ?¬Â¦

 

Kitér? utak, kerül?k után, megjöttem félszegen, félve, sután, elkanyarodott ösvényeinken távolabb került egymástól minden, nem volt jelzés, hogy merre visz az út, a remény is sápadt lett, csorbult, hazug, és bizonytalan lépéseimben végül is már magam sem hittem, de még nem mertem bevallani, hogy összetörött bennem valami.

Most itt vagyok, porosan, megtépett hitben, lásd, visszahoztam, amit elvittem, mert rájöttem, kár a könnyekben ázni, szerelmet nem lehet átruházni, gyökere ott van, ahonnan kin?tt, és ott vészel át múlandó id?t, kétágú fa, s hogyha szétvágod összetöröd a teremtett világod.

 

Hát visszajöttem, remélve, hogy vársz még, gyötrött szerelmem, tudom, nem ajándék, sebes lélekkel, elfáradt testtel, bevallva, énem sok mindent restell, s ha nem is hiszi el soha az ész, elmenni könnyebb, visszajönni nehéz, mert b?n és vétek árnyéka kísér – és csak te tudhatod, hogy ez így mit ér.

 

Éjszaka jöttem, fekete ködben, fénytelen szemmel és megtörötten, hajnalt remélve, fényekre várva, bezárt magamat félve kitárva, mögöttem fakult álmok szóródnak, megértve, hogy nem arra van a holnap, nem tudom, ezért megfizettem én, vagy újabb próba vár, kegyetlen, kemény, nem tudom, benned ég-e még a t?z valami szikrája, amely nem tovább ?z, de melegedni magához enged, felolvasztani szívemr?l a jeget.

 

Tévedés szülte döntések mentén amit megtettem, talán nem tenném újra, de sokszor hályogos a szem, s összekeveredik jöv? és jelen, ám káprázatos délibáb nyomán nem várt dics?ség, csak némi profán elégtétel, hogy íme, megtettem, id?kosárból marokkal kivettem némi id?t, és azt hittem, már tudom, hogy miért, de az élet intett, s láttam, semmiért, mert bátorságnak hinni gyávaságot, gyakran jellemzi a való világot..

De ne kérdezd, hogy miért mentem el, lehet, hogy én sem tudom, s nem felel a szívem se, hogyha faggatni kezded, talán megvan még valahol a kezdet, ahonnan újra elindulhatunk, ha hisszük, hogy fontos még közös utunk, és ha van még bennünk arra készség, hogy megértsük, még nem múlt el a kétség, még keletkezhetnek bizonytalanságok, még hervadhatnak újabb virágok, de közös kertünkben új magok is kelnek, táplálva bennünk bizalmat, szerelmet.

De ne kérdezd, hogy merre volt az út, az ember sokszor rossz irányba fut, tétova szavakkal nem igaz a szó, más a látszat és más az igaz való, a dadogásban tán elvész az igazság, hit és remény, hogy újra áthassák azt az id?t, mit a jöv? megadhat, számolj el ezzel majd egyszer magadnak, mint ahogy én is számadást csinálok, és magam el?tt minden mélységet kitárok, s ha kinyújtod a kezed kezemért, a simításból a lelked megért, mert eltévedtem fénytelen erd?ben, s valamit magamban talán megöltem, utat vesztettem kemény világban, s bár e tévedést ?szintén megbántam, de bocsánatot nem tudok én kérni, mert nincsen er?m új embert ígérni.

Vers

Senki ne lássa

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Tegnap, míg írtam, tested vonalát
festette reggel égre egy lenge ág.
De most éjszaka van, s hallgatok,
túl nagy itt a csend, a botló nappalok
dobbanásain kívül semmi nesz,
e versem hiányodnak zsoltára lesz.
Kezemben ágyad mindig megvetve,
és vonaglasz a papírhoz szegezve.
Áldozatként? Papn?ként? Nem tudom.
És feszülsz rajta: oltáron? trónuson?
Ám tudod, még térdre nem eshetek,
örök lázadó vérem dermedne meg.
Habár tükrébe karcolnám ajkad
vonalait, és a hajnali harmat
izzó párája égetné számra,
hogy szeretlek, de ezt senki ne lássa.

 

Azt mondtad legyek a lélegzeted,
én perzsel? sóhajom adtam neked.
Nevettél, mert olyan vagy mint a fa,
az éjt smaragd ízre kell bontania.
Lombod elrejt akár árnyat a fény,
legyek törzseden futó fojtó repkény,
mely a nyarakat keresi benned,
és ha megszomjazik felissza nedved.
Lám, így magam is testeddé váltam,
amit majd ujjongva égbe vés ágam,
megint és megint, es?re várva,
hogy szeretlek, de ezt senki ne lássa.

Vers

Urbi et orbi

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 Urbi et orbi  

 

 

 

 ülök a város közepén  
 r?t sétapálcáim  
 mind elkoptak  
 megloptak  
 kifacsart évek   
 legázolt  
 virágjaimon  
 emléktörmelékek   

 rokkant tornyok
 fogságában
 dölyfös harangok
 zúgnak
 búgnak
 sánta galambok
 mélán
 turbékolnak

 ülök a város közepén
 bomlott aggyal
 fanyarul
 újságom
 megsárgult hírei fölött
 görnyedek
 kétrét

 léha orfeumok
 kacérkodó
 emlékei
 sánta zongorák
 roncsain
 mulatnak
 a régi cégtáblák
 mind elkorhadtak

 ülök a város közepén
 siratom kopott márványok
 hajdani ékét
 Csaba királyfi bölcs?jén
 zöld fény didereg
 oszlop remeg
 orgona sír
 bársony porlad

 a jó öreg Bernády
 közeleg
 lomha léptein
 az enyészet pora
 minden átkát
 rám zúdítja

 egy kávéra
 beülünk a Tutunba

 

 

hangom itt

Nincs kép
Vers

Hivatás, Hajnal

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A szamosújvári börtönben, lelkipásztorrá szentelésem második évfordulóján írtam a Hivatás című verset. Ekkorra tisztult le a lázadozó fogolyban: nem a helyzet okán kell önmagam marcangolva töprengeni, hanem keresnem kell Istennek azt a célját, amelyért a börtönt rám mérte. A Hajnal című, 1963-ban írt vers megálmodja a szabaduláskor Nagyváradra való megérkezésemet.
Hivatás

Semmit ne adj, ha nem adod
oda magad egészen,
gyertyát se gyújts, ha nem hagyod,
a tűz, hogy megemésszen,
meggyalázva, letörve
találd meg boldogságod,
ha nem vakulsz meg, ne lásd
soha a napvilágot,
keserű legyen étked,
szögesdrótból a párnád,
poklok kínja vetítse
pihenésedre árnyát,
megcsúfolt bolond légy,
és börtöntöltelék,
részed a fájdalomból
sose’ legyen elég,
felőrlött élet légy,
pusztába halt kiáltás,
neved, te átkozott pap,
hogy így lehessen áldás!

Szamosújvár, 1960. július 18-án.

Hajnal

Elmosódnak,
s új formát öltenek
újból kirajzolódva
hosszú árnyak,
magabiztos mosolya
fakó ezüst-tükrére fagy,
s a Hold
átadja haloványságát a halálnak.

Összevegyül
hajnali színharmóniában
a gőzt lehelő gép,
a felhővé váló füst,
s a Nap csókján
csillanni vágyó harmat,
sínvégeken
a kerék kattogása
ütemet ad
egy ébredező dalnak.

Közeledem.
Éles kanyar mögött,
szürkén derengő ég-alapra festve
egy téglaszínű kémény karcsú teste
mint óriás mérföldkő célt mutat:
tudom, már megfutottam az utat.

Az országút a folyóhoz simul.
Tompán dübörög a vasvázú híd.
Kövön tajtékká tört a habfodor:
a duzzasztógát vízesést zúdít.
A töltés alatt megbújnak a házak,
és a magasból minden egybeolvad:
kupolák, tornyok, oszlopok, tetők
egy hívó ölelésben átkarolnak:
a hosszú útról hazaérkezőre,
a vén városban vár reám a Holnap.

Szamosújvár, 1963.

Vers

Felmorajló érzelem

Elolvasta:
65
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“az emlékezés gyönyörrel tölt el”

 

Távoli hangok, beszédes mozdulatok,
az emlékezés gyönyörrel tölt el,
s míg tehetem, lélekben lélegzem veled.

Csak tudnám, hol kalandozol, s én
mire várok, mikor búsharanggá zendül
a tétova, lappangó vágyakkal teli szív.

Vártalak a kertben, hol nappal madár dalolt,
s az esti szürkületben, hol fátylat hord
a csillagszem? holdas ég.

Meglehet ébrenlétem képei fakók,
az agynak szüksége van álmokba
rejtjelezett érintésre, szeret? melegségben.

Mert ízlelem hiányod citromfalevelét,
átkozott gyümölcsének fanyar,
keser? nedvét minden percben.

Ám ajkad, negédes málnaszemek
mámorosan szétáradó igéje
oltaná szenvedélyem túlzó hevét!

De Te csak körbefonsz csalfasággal,
ármányos cinkosságod elveszejt,
s én csak átkozhatom, a sorsba rejtett végtelent…  

/Hajdúdorog, 2001. október 3. Hajnali 1 óra 10 perc/

Vers

Levél a laktanyába, Az irgalmas samaritánus, Nemzedékünk, Csángó

Elolvasta:
55
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fiam akkor hagyta el el?ször hosszabb id?re a szül?i házat, amikor bevonult katonának. Mindnyájunk számára nagy megrázkódtatás volt, annál is inkább, mert börtönviselt református lelkész fiát a seregben ennek megfelel?en kezelték. A másik három vers megpróbál képet nyújtani mai társadalmi életünk egy-egy szeletér?l.
Levél a laktanyába

 

Messze ment fiam, gyakran jársz eszemben.

Képed el?ttem akkor villan át,

ha hajnalban hajcsárként havat hányni

édes álmomból felkölt Jóanyád,

ha nyulak nyalnak sót az ujjaimról,

és ha konyhánkban a neon kiég,

ha kotorászva az asztalfiókban

rá kell jönnöm: ott minden a tiéd,

ha hírt, zenét, verset vagy viccet hallok,

s veled osztanám mind meg, ami szólt…

Rád s Krajovára gondolok, ha éjjel

Villanymozdony dudál, dízel sikolt.

Bethlen, 1986.

Az irgalmas samaritánus

 

Testvér! (Jobb híjján így szólítalak.)

A bibliádból hullt ki ez a lap.

Otthagytad. Neked úgy látszik, alig

hiányzik, amit Urunk itt tanít.

 

Elnézlek, amint fontoskodva jársz.

Gy?r?dik homlokodra ránc:

nem könny? hajszolni a szerencsét,

s vigyázni: a látszat csupa szentség.

Sóvár szemed rejti tömjénfüst-köd,

úgy számlálod harminc szép ezüstöd:

mindkét félt?l jól jön, nem egyébért:

bolond, aki nem keres, csak éhbért.

 

Hozzád hasonló szent ember haladt

országút-menti fügefák alatt.

Régen indult, sokat gyalogolt már,

mérte útját halkan dúdolt zsoltár.

 

Egyszerre csak útszéli tisztásról

kín-keserves panaszkiáltás szól.

„Vér? Seb? Sebaj! De hol a tarisznya?

Gyerünk csak az országútra vissza.

Jönnek szépen mások, hogy bekössék –

minek játsszam, hogyha nincs közönség?

Az sem baj, ha nem tudjuk, csak ketten,

hogy a hála pénzét zsebretettem,

de most akár százan is tudhatnók,

hogy elvitték el?lem a rablók.

Fel is ment a vérnyomásom, cukrom:

semmi kereset a rongyolt cuccon.

Hogy legalább mérgem levezessem,

rúgok egyet jót a görnyedt testen!"

 

Milyen a f?nök? Van elég vita.

Biztos érvet akart a lévita.

Eldöntötte még a tegnap este:

utána ment, tíz lépésr?l leste.

Kalapjáról leolvadt a festék,

fák mögé rejtette kövér testét.

Egy célja volt: jaj, csak meg ne lássák!

Visszafojtotta a szuszogását.

Látott mindent. Hát ebb?l elég volt!.

Csoda, hogy nem szakadt rá az égbolt!

Nincs a papnál földr?l mentett holmi,

pedig – hej, de jó volna: zsarolni!

Nincs, csak vér az összetépett ingen

Nem nyúlt le a f?nök? „Én sem ingyen.

De ha divat szenved?be rúgni,

követem a példát: nesze, úgy ni!"

 

Bár sohase jöttek volna erre,

szegény ember, agyba-f?be verve

így maradt búsan kifosztva végül

pénz, remény, testvér és egyház nélkül.

 

Kanyaron túl tövises bokroknál

Samáriai szamár poroszkál.

?is tudja: Júdeában szégyen,

Hogy a der? ragyogjon szemében:

Nekivághat innen a világnak,

Ki nem tanult vágni szent pofákat.

 

A gazdája hétköznapi ember.

Vásárra megy pár üres vederrel.

Otthon a pénzt két marékkal mérték:

Samaritánusnak más a mérték.

 

Magától is lefékez a barma.

?sem pislog félve jobbra-balra.

Ami kötelesség, az nem érdem:

Ott áll már a megvert mellett térden.

(Ne keresd az emberséget mindig

azoknál, kik a tömeget intik.)

 

Bár a vérb?l is Sion-szag árad,

Töml?ib?l leemel egy párat,

Bort s olajat tölt a csúf sebekbe.

Csacsijának is megj? a kedve,

Ha a háta húzó súlyt nem érez…

 

A kihullt lap itt ért a végéhez.

Hazaküldtem, ha már rátaláltam,

Hátha itt e rohanó világban

Pillanatra elszorul a torkod,

S egy-két percre … becsukod a boltot.

 

 

Kolozsvár, 1995.

Nemzedékünk…

 

 

Volt egyszer egy tanár-korosztály.

Egy fokkal jobb az ?s Gonosznál,

Mert megbuktatni sokat nem mert,

s csak igen ritkán evett embert.

 

Fogalma sem volt, mi fán termett

play-back, software, E-mail, internet,

hangja betöltötte a házat,

de volt benne kis szent alázat…

 

Hol a babért túl b?ven mérték,

ott is tudta, hogy mi az érték…

s mint id?zített plasztikbomba,

nyugtalanul megy nyugalomba.

 

                Kolozsvár, 2001.

Csángó

 

Mit mond, nehéz. Selypítve ejti.

Mi messzi múlt volt, elfelejti.

Anyanyelvét ölébe rejti.

Földje fölé nem n? szivárvány.

Kihaltát a világ kivárván,

Nem jelzi sírkeresztnyi márvány.

 

Budapest, 2005.

Vers

Népszámlálás Betlehemben

Elolvasta:
43
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A Római Birodalomban él? zsidó ragaszkodott ahhoz, hogy Isten népéhez tartozóként tartsák nyilván. A Kárpát-medencében magyarok millióit próbálják szlováknak, ukránnak, románnak, szerbnek nevezni. És az anyaországban tiltakozik vagy büszke, akit nem magyarnak, hanem európainak neveznek? ÁÃ???ldott, békés, boldog Karácsonyt kívánok a Torony minden lakójának és látogatójának!
Népszámlálás Betlehemben

Ne mondd, uram, hogy római vagyok

– oly idegen a tógád és a nyelved -,

ki latinul s görögül sem gagyog,

csak dolgozik, és nem vall semmi elvet;

fizet, ha kell, és engedelmesen

Galileából Júdeába baktat…

Nem élvezi, s a felesége sem,

hogy el?nyt adjon császári lovaknak,

és nyelje a kanyargós út porát,

az örök zsidó vándorút porát….

Királyi ?söm szül?helye ez,

hol az utód idegen és hazátlan.

Nem Augustus, a vérem kötelez,

hogy istállókban és kazamatákban,

siratófal tövén, templomromon

„jelen"-t kiáltsak, bárki vegyen számba.

József vagyok. Ez a föld otthonom,

s a h?sök vére nem folyt el hiába!

Mária szíve alatt a Király!

Mindig velünk. Velünk van a Király!

Kolozsvár, 1993.

 

Vers

FŰZFÁK

Elolvasta:
1 048
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Hol a folyó kanyarodik

Hordaléka magasodik.

Ott állnak ?k egymás után,

Öreg f?zfák, folyó partján.

 

Régmúlt id?k aranyhaja,

Leér éppen a habokba.

Szell? fútta, szél cibálta,

Megd?lt törzsük szélirányba.

 

B?rük barna, kérgük repedt

Nem hajtanak mégsem fejet.

Láttak ?k már annyi mindent,

Dagadó és zajló vizet.

 

Bölcsességük vállon hordják

Mindent tudnak, de nem mondják.

Állnak ottan egymás után,

Öreg f?zfák, folyó partján