Szilágyi Hajni - Lumen : Lombtalanul

 

Estéid álnokul rohantak,

tolvaj volt minden nappalod,

szép-csendeket rekesztett ki

a rút jelen hitvány ölelése.

Kiszáradt medrű életedben

könnyű lettél, mint egy gondolat,

s némán tűrted, ahogy rád találva

keresztre feszít egy álombéli isten.

 

Falakat építettél, bezártál ajtót, ablakot,

ágyadban sajdultak bukott lelkű angyalok.

Istent hinni akartad fent a mennyek közt,

de imáid esélytelenül zuhantak vissza,

a nyirkos testű földre,

hol sóhajnyi álmaid végleg ledobtad,

s hozzájuk zsugorodtál mezítelen testtel.

 

Látod, az élet itt lenn tovább lélegzik,

ölel, taszít, majd magához húz,

de néha könyörtelen játszik velem,

mikor fáradt csendű álmaimban,

jeltelen sírodhoz térdepelve

eleven, melléd temeti lelkem.

 

Tudom, neked már nincsenek forró nyarak,

és az ősz sem zizeg lábad alatt,

hisz hosszú telek alá rejtett előlem a világ.

De ígérem, ha majd egyszer

felnövök hozzád az égig,

nálad kéktavasszá álmodom,

a bennem most némán haldokló,

szűz-fehérbe öltözött

lombtalan lelkű nélküled-reggeleket.

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"