Estéid álnokul rohantak,
tolvaj volt minden nappalod,
szép-csendeket rekesztett ki
a rút jelen hitvány ölelése.
Kiszáradt medrű életedben
könnyű lettél, mint egy gondolat,
s némán tűrted, ahogy rád találva
keresztre feszít egy álombéli isten.
Falakat építettél, bezártál ajtót, ablakot,
ágyadban sajdultak bukott lelkű angyalok.
Istent hinni akartad fent a mennyek közt,
de imáid esélytelenül zuhantak vissza,
a nyirkos testű földre,
hol sóhajnyi álmaid végleg ledobtad,
s hozzájuk zsugorodtál mezítelen testtel.
Látod, az élet itt lenn tovább lélegzik,
ölel, taszít, majd magához húz,
de néha könyörtelen játszik velem,
mikor fáradt csendű álmaimban,
jeltelen sírodhoz térdepelve
eleven, melléd temeti lelkem.
Tudom, neked már nincsenek forró nyarak,
és az ősz sem zizeg lábad alatt,
hisz hosszú telek alá rejtett előlem a világ.
De ígérem, ha majd egyszer
felnövök hozzád az égig,
nálad kéktavasszá álmodom,
a bennem most némán haldokló,
szűz-fehérbe öltözött
lombtalan lelkű nélküled-reggeleket.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Szilágyi Hajni - Lumen
