Tegnap, míg írtam, tested vonalát
festette reggel égre egy lenge ág.
De most éjszaka van, s hallgatok,
túl nagy itt a csend, a botló nappalok
dobbanásain kívül semmi nesz,
e versem hiányodnak zsoltára lesz.
Kezemben ágyad mindig megvetve,
és vonaglasz a papírhoz szegezve.
Áldozatként? Papn?ként? Nem tudom.
És feszülsz rajta: oltáron? trónuson?
Ám tudod, még térdre nem eshetek,
örök lázadó vérem dermedne meg.
Habár tükrébe karcolnám ajkad
vonalait, és a hajnali harmat
izzó párája égetné számra,
hogy szeretlek, de ezt senki ne lássa.
Azt mondtad legyek a lélegzeted,
én perzsel? sóhajom adtam neked.
Nevettél, mert olyan vagy mint a fa,
az éjt smaragd ízre kell bontania.
Lombod elrejt akár árnyat a fény,
legyek törzseden futó fojtó repkény,
mely a nyarakat keresi benned,
és ha megszomjazik felissza nedved.
Lám, így magam is testeddé váltam,
amit majd ujjongva égbe vés ágam,
megint és megint, es?re várva,
hogy szeretlek, de ezt senki ne lássa.
