terében fekszem, tétlen.
Szobám börtönének sz?k
terében fekszem, tétlen.
A festett falakat bámulom,
s a tudattalanba ágyazom
magam – ébren álmodom,
gondolattalan.
Elmémnek hazudom,
hogy a nyugalmat
akarom, de messzire
szám?zve, csak a gondokat
hajszolom, s hagyom
hogy ez a remeg? félelem,
mint féktelen hatalom,
örvényl? mélységbe sodorjon.
Úgy t?nik, hogy az id?,
gúnyosan engem cáfol,
mert egy-egy perc,
most oly szorosan
magához láncol,
s csak a szeszélyes Sors
fanyar játéka lehet csupán,
hogy összetört lelkem,
verg?d? er?mmel, mégis
büszkén párbajra áll.
S míg énem ébredni vélem,
a cinkos félhomály
velem sír, velem zihál.
S bár a pánik, olykor
sz?nni látszik – ördög
a tündérrel kötéltáncot
játszik – érzem, ahogy
remeg? testemen
elernyed az izom,
s néhány percre
belém hatol a nyugalom…
de egy nehéz sóhajjal
bels? harcom
újra és újra folytatom.
2008.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Arany Tóth Katalin
