álmokkal összebújva
éjek kísérnek túlra
Álmokkal összebújva
éjek kísérnek túlra
átfutó lélekgyönyör
nem vádol nem is gyötör
halkuló utcazajok
házak mellett ballagok
minden könnyű és igaz
(szorongásmentes vigasz)
béke van – jó ez nagyon
selymét átélem s hagyom
hogy csak vágy és képzelet
ringassa reményemet
hitemnek kegyelmében
köszönöm ébredésem
s bízom az igaz jövőt
legvégső csöndem előtt
minden átkozott percben
magam mögött hagyom
a közönnyé tékozolt időt
nevetséges egyszerűséggel
sorvad gennyes pondróvá
bennem a rózsaszín romantika
pontokba szedett követelések
visszhangozzák a teljesítetlen
vágyak sikolyából kiszűrődő
kétségbeesés utáni csöndet
míg a halál majd újra csönget
minden átkozott percben
magam mögött hagyom
a közönnyé tékozolt időt
nevetséges egyszerűséggel
sorvad gennyes pondróvá
bennem a rózsaszín romantika
pontokba szedett követelések
visszhangozzák a teljesítetlen
vágyak sikolyából kiszűrődő
kétségbeesés utáni csöndet
míg a halál majd újra csönget
giccses félhomályból
lobbanó gyertyaláng
világítja be az elmém
fojtó füstjében kavarog
az uralkodó méla undor
már semmi nem lehet
úgy ahogy szeretném
már sehogy se szeretném
csak valahogy átszűrni
az örökkévalóba vontató
köldökzsinór mérgezett
vérét s békében hagyni
a vigasztalan vergődés
muszáj-lélegzéseit
nem volt jó se ott se itt
csak magamra haragszom
az ártatlan bohóckönnyek
önsajnálatba temetnek
s hagyom hogy húsom
elnyelje a valóság méhe
fogaim közé feszítem
a kirakatnyi ígéreteket
s váltok egy idénybérletet
szerepemet így játszom el
idomított örömmel
Úgy kerülgetjük a szavakat,
mint márciusi napsugarat
a tél.
TAN-ÚT
Úgy kerülgetjük a szavakat,
mint márciusi napsugarat
a tél.
Visszafordíthatatlan vihart
kavar hallgatásaink alatt
a szél.
Bizalomhiányos jelenben
vádakból vastag falat épít
a múlt,
pedig csak hinni kellett volna,
hogy az őszinteség nem kíván
tanút.
Mama – kisgyerekként így szólítottalak,
s ma sírodnál keresem gyengéd szavad.
Mily rég volt, mikor estek sötétje alatt
meséltél, s melléd bújva hallgattalak…
Szú rágta, százéves bútoraink mögött
neszek, árnyak tanyáztak, s mi szöszmötölt,
azt csak félelmem szülte – éjbe költözött
csend surrant a végtelen percek között.
Gerendák ?rizték felettünk az álmot,
a kályha meleg volt, takarónk kártolt,
rojtos sz?nyeg fedte padlónkon nyikorgott
nyomorunk – mégse gondoltad, hogy kár volt.
Téli reggelek jégvirágos ablakát
fehérre festett spaletták takarták,
s a hajnali fények szeretve karcolták
ébredésünkbe a remény árnyékát.
Születni, élni, s halni becsben – ez a cél.
Hittél, szerettél, sírtál és nevettél.
Voltál bölcs?, otthon, s volt, mikor temettél.
Mama – feln?ttem… s te messzire mentél.
Fáradt paták dobbanását hallom.
Az esti csöndben néhány tücsök ciripel.
Nádas fel?l zeng? békák hangja
ijedt vadnyulak futó neszét veri fel.
Álomra fészkel?dnek a varjak,
az eresz fölött egy denevér repül el.
Száraz gallyakon reccsen a holnap,
léptében hitre ébred? reményt visel.
A szántóföld tikkadt repedésén
félred?l az aratásra váró búza.
A csillagos ég, aranyló porát,
ékes palástjáról a kalászokra fújja.
Rózsaillat száll a leveg?ben,
selymét bezárt virágszirmok se rejtik el.
Parázsló szikrák szállnak a szélben,
s a lombok s?r?jében egy pinty énekel…
2009.
Nekem nem jutott más,
csak a dolgok egyszer?,
mégis tiszta lapja:
köröttem filléres kacatok
megsárgult évekre pakolva
(lelkembe ékel?dött vágyak
vérembe lassuló patakja)
– szerény, de kedves otthon
fény?z? paloták mögött.
A konyhában áll egy
kerek asztal, vászonnal
gondosan terítve,
(nagyanyám emléke karcolva
minden kérges, vén erezetbe)
ünnepi ebédre gyöngyöz?
húsleves gazdagon merítve
– sz?kös napjaim szelíden
sz?kölnek fejem fölött.
Fekete vázában
selyemb?l napraforgók
porosodó csokra,
és az a huszonéves függöny,
mi ablakom lágyan takarja,
(mi a legszebb volt mindig nekem)
most e torz világot bújtatja
– hóbortos, vad ifjúságom
már rég múltamba törött.
Még esélyem sem volt
hogy más utakat járva,
gazdagabban éljek:
Szolgáltam így fura urakat,
kik feledték tétjét a létnek
(eszembe se jutott soha, hogy
mellettük egy iramba lépjek)
s voltam félt? karja annak,
ki kísért Ég s Föld között.
Nekem nem jutott más,
csak a reggelt?l estig
tartó, szorgos munka,
gyermeki mosoly és játékok
gondot ?z?, szép ajándéka,
vagy épp’ átzokogott éjszakák
hajnalt váró, halk, buja harca…
de küzdve is maradtam h?
– én, az áldva üldözött.
Az Anyák tiszteletére…
Nézlek, ahogy fáradtan
mozdul törékeny tested…
Gyengül? er?d titkolva,
válladon pihen kereszted.
Nézlek, ahogy sápadtan
a múlt terhét vonszolod;
reményed könnyekbe rejted,
s csak szótlanul hordozod.
Nézlek, ahogy álmatlan
éjed ül egy hajnalon
– szemed alatt szarkalábot
mélyít az aggodalom.
Nézlek, ahogy szeretve
vársz, vagy éppen jössz felém:
?si ösztön hajtja lépted
– áldott úton Fény kísér.
Nézlek, ahogy keresve
felém nyúlnak karjaid…
Ölelésbe fojtott könnyek
sírják Sorsunk harcait.
Nézlek, ahogy magad
áldozva vigyázol rám…
Óvjon meg Téged az Isten
és tudd: szeretlek, Anyám.
Eresz alatt feszül a csend
ââ?¬â?? szinte beleremeg a lélek.
ERESZ ALATT
Eresz alatt feszül a csend
– szinte beleremeg a lélek.
Hogy értsem a hiába valót,
s lássam kiútját a „mély”-nek,
e szürke némaságba lépek,
s elfojtott hangok lázadó
kiáltását keresem.
Nem szól senki,
se kinn, se benn.
Tudatalattinkban tövist
növesztenek a megkövült álmok.
Hangtalan zokognak az ajtók
mögötti konok magányok,
s alázatra térdepl?, gy?rött
gyarlóságok gyászolják
a tovat?nt dicseket.
Mit hajszoltunk,
mind elveszett.
Csak a koldus hajtja fejét
ma is ugyanott álmára,
s riad sz?kös sorsára
ugyanott a holnap ingoványa.
Sem létében, sem holtában
nem szolgált imára,
csak mert mosdatlan,
b?zös ruhája szégyen
e dics? hazára.
Mily könnyen feledjük,
hogy számkivetett
szolgaként ? létünk
rongya és kapcája…
Mint hegyr?l leomló hó
tömbbé fagyott lavinája,
úgy zúdul a gond
e koldusbot-világra,
s a „nincs” semmivé
tapossa, tiporja e népet,
ki túlélésre születvén
harcolt, de mindig csak
vezényszóra lépett.
(Bukott rendben,
torz törvények.)
Így élünk már régóta,
ifjak és vének.
Hol jobbról, hol balról
szól bíztató, vagy vádló
ének. S hiába hirdették
el?ttünk már annyian:
bölcsek, próféták,
hatalmas hírességek,
hogy csak nemes hittel
karöltve válhat szentté a szó,
s hogy tövisb?l akár még
virág is fakasztható…
Csak ámítás a jobb jöv?!
A felnöv? nemzedékeken
egyre több ocsú terem.
Mint feloldozó mentséget,
bebábozódva várjuk
az önmagunkról
leomló felel?sséget.
Csak káprázat az,
mi tétlenséget éltet.
Cselekv?, tiszta szándék
szükségében, sorsunk
a tegnap jelenébe
minduntalan
holtan ébred.
2009. május 1.
Napkelet fel?l
égi reményt hoz a szél.
Egy angyal táncol.
*
A csönd peremén
hamuvá ég? percben
bíbor pernye száll.
*
Jéges? koppan,
s az évek ablakára
ezüst köd szitál.
*
Rügyekb?l fakad
a hiány vadvirága:
könnyes hervadás.
*
Orgonabokron
anyák karjába omló
?si szeretet.
*
Csokorba nyíló
sárga nárciszok szirma
tavaszt csalogat.
*
Rigó füttye szól.
Bontsd ki szép virágaid,
zeng? április!
Én mindig csak túlélni akartam…
Feledni hátrahagyott gyermekkorom
magányba nyomorult csendjét, letenni
a gyökértelenség nehéz keresztjét,
s hinni, hogy a szépség – mint angyali
tükörkép – kívülr?l sosem látható,
hisz’ az bennünk ragyog.
Még felderengnek a régi reggelek,
mikor zöld csempés, steril szobám
rácsos ágyában kikötve, sebekt?l
szenvedek, s arról álmodom, hogy
egyszer majd… igen! Én is felkelek,
s az ablaknál állva végre csodálhatom
az ágak közt kacéran villanó fényeket,
a puha pázsitba nyíló százszorszépeket.
Én már akkor is túlélni akartam…
Hinni, hogy legy?zhet? minden nehézség.
S hogy ez a mindenség, mi körülvesz,
csak az er?met próbálja, mert célja,
akarata van velem. Fény és árnyék
közt lebegtem, mégis választhattam:
rögös út, vagy sötét verem.
Én már akkor, ott, az Utat akartam,
mikor gyermekként rám nehezült
a magány. Ha féltem, a klórszagú
sötétség ölelt – nem volt ott Anyám.
Éjente idegen, beteg öregek
nehéz szuszogását hallgattam,
s közben kusza repedéseket
számoltam a kórterem falán…
de… hallottam azt is, ahogy
a túlparti fák szelíden
átsusognak a Tiszán.
Én kés?bb is túlélni akartam!
Mint a vágy, mely nem ismer határt,
belefutni a nagyvilágba, hinni Istent,
Igazat, Szerelmet, Családot, Hazát!
Ki jó volt hozzám, azt szívembe zártam,
de próbáltam szeretni azt is, ki becsapott.
Ahová léptem, szavakat tereltem,
mögöttem csak a csend hagyott nyomot.
Sokszor csak túllépni akartam…
de rájöttem: minden lépés er?t adott.
Utamon járva, de sokszor elestem!
De felálltam, s újabb rögöket kerestem,
és áldottam mind, ki kezembe mankót adott.
Fény és árnyék kísér ma is. Út és verem
olykor majdnem összeér. Nem mondja
senki, hogy jobb lesz a holnap, nem tudni
azt sem, meddig kínoznak a tegnapok.
De kárpótol mindenért a tudat, hogy érhet
bármi, én akkor is egy igaz Úton haladok.
Hiszem, hogy Isten szolgája vagyok.
