Arany Tóth Katalin Szerző
Vezetéknév
Arany
Keresztnév
Tóth Katalin
3 év 2 komment

álmokkal összebújva
éjek kísérnek túlra

 

Álmokkal összebújva

éjek kísérnek túlra

átfutó lélekgyönyör

nem vádol nem is gyötör

halkuló utcazajok

házak mellett ballagok

minden könnyű és igaz

(szorongásmentes vigasz)

béke van – jó ez nagyon

selymét átélem s hagyom

hogy csak vágy és képzelet

ringassa reményemet

hitemnek kegyelmében

köszönöm ébredésem

s bízom az igaz jövőt

legvégső csöndem előtt

 

3 év 7 komment

minden átkozott percben
magam mögött hagyom
a közönnyé tékozolt időt
nevetséges egyszerűséggel
sorvad gennyes pondróvá
bennem a rózsaszín romantika
pontokba szedett követelések
visszhangozzák a teljesítetlen
vágyak sikolyából kiszűrődő
kétségbeesés utáni csöndet
míg a halál majd újra csönget

 

minden átkozott percben

magam mögött hagyom

a közönnyé tékozolt időt

nevetséges egyszerűséggel

sorvad gennyes pondróvá

bennem a rózsaszín romantika

pontokba szedett követelések

visszhangozzák a teljesítetlen

vágyak sikolyából kiszűrődő

kétségbeesés utáni csöndet

míg a halál majd újra csönget

 

giccses félhomályból

lobbanó gyertyaláng

világítja be az elmém

fojtó füstjében kavarog

az uralkodó méla undor

már semmi nem lehet

úgy ahogy szeretném

már sehogy se szeretném

 

csak valahogy átszűrni

az örökkévalóba vontató

köldökzsinór mérgezett

vérét s békében hagyni

a vigasztalan vergődés

muszáj-lélegzéseit

nem volt jó se ott se itt

 

csak magamra haragszom

az ártatlan bohóckönnyek

önsajnálatba temetnek

s hagyom hogy húsom

elnyelje a valóság méhe

fogaim közé feszítem

a kirakatnyi ígéreteket

s váltok egy idénybérletet

 

szerepemet így játszom el

idomított örömmel

 

 

3 év 6 komment

Úgy kerülgetjük a szavakat,
mint márciusi napsugarat
a tél.

TAN-ÚT

 

Úgy kerülgetjük a szavakat, 

mint márciusi napsugarat

a tél.

 

Visszafordíthatatlan vihart 

kavar hallgatásaink alatt

a szél.

 

Bizalomhiányos jelenben

vádakból vastag falat épít

a múlt,

 

pedig csak hinni kellett volna,

hogy az őszinteség nem kíván  

tanút.

9 év 10 komment

 

 

Mama – kisgyerekként így szólítottalak,

s ma sírodnál keresem gyengéd szavad.

Mily rég volt, mikor estek sötétje alatt

meséltél, s melléd bújva hallgattalak…

 

Szú rágta, százéves bútoraink mögött

neszek, árnyak tanyáztak, s mi szöszmötölt,

azt csak félelmem szülte – éjbe költözött 

csend surrant a végtelen percek között.

 

Gerendák ?rizték felettünk az álmot,

a kályha meleg volt, takarónk kártolt,

rojtos sz?nyeg fedte padlónkon nyikorgott

nyomorunk – mégse gondoltad, hogy kár volt.

 

Téli reggelek jégvirágos ablakát

fehérre festett spaletták takarták,

s a hajnali fények szeretve karcolták

ébredésünkbe a remény árnyékát.

 

Születni, élni, s halni becsben – ez a cél.

Hittél, szerettél, sírtál és nevettél.

Voltál bölcs?, otthon, s volt, mikor temettél.

Mama – feln?ttem… s te messzire mentél.

 

 

 

11 év 4 komment

 

Fáradt paták dobbanását hallom.

Az esti csöndben néhány tücsök ciripel.

Nádas fel?l zeng? békák hangja

ijedt vadnyulak futó neszét veri fel.

 

Álomra fészkel?dnek a varjak,

az eresz fölött egy denevér repül el.

Száraz gallyakon reccsen a holnap,

léptében hitre ébred? reményt visel.

 

A szántóföld tikkadt repedésén

félred?l az aratásra váró búza.

A csillagos ég, aranyló porát,

ékes palástjáról a kalászokra fújja.

 

Rózsaillat száll a leveg?ben,

selymét bezárt virágszirmok se rejtik el.

Parázsló szikrák szállnak a szélben,

s a lombok s?r?jében egy pinty énekel…

 

2009.

11 év 8 komment

 

 

Nekem nem jutott más,

csak a dolgok egyszer?,

mégis tiszta lapja:

köröttem filléres kacatok

megsárgult évekre pakolva

(lelkembe ékel?dött vágyak

vérembe lassuló patakja)

– szerény, de kedves otthon

fény?z? paloták mögött.

 

A konyhában áll egy

kerek asztal, vászonnal

gondosan terítve,

(nagyanyám emléke karcolva

minden kérges, vén erezetbe)

ünnepi ebédre gyöngyöz?

húsleves gazdagon merítve

– sz?kös napjaim szelíden

sz?kölnek fejem fölött.

 

Fekete vázában

selyemb?l napraforgók

porosodó csokra,

és az a huszonéves függöny,

mi ablakom lágyan takarja,

(mi a legszebb volt mindig nekem)

most e torz világot bújtatja

– hóbortos, vad ifjúságom

már rég múltamba törött.

 

Még esélyem sem volt

hogy más utakat járva,

gazdagabban éljek:

Szolgáltam így fura urakat,

kik feledték tétjét a létnek

(eszembe se jutott soha, hogy

mellettük egy iramba lépjek)

s voltam félt? karja annak,

ki kísért Ég s Föld között.

 

Nekem nem jutott más,

csak a reggelt?l estig

tartó, szorgos munka,

gyermeki mosoly és játékok

gondot ?z?, szép ajándéka,

vagy épp’ átzokogott éjszakák

hajnalt váró, halk, buja harca…

de küzdve is maradtam h?

– én, az áldva üldözött.

 

 

12 év 4 komment

Az Anyák tiszteletére…

 

Nézlek, ahogy fáradtan

mozdul törékeny tested…

Gyengül? er?d titkolva,

válladon pihen kereszted.

 

Nézlek, ahogy sápadtan

a múlt terhét vonszolod;

reményed könnyekbe rejted,

s csak szótlanul hordozod.

 

Nézlek, ahogy álmatlan

éjed ül egy hajnalon

– szemed alatt szarkalábot

mélyít az aggodalom.

 

Nézlek, ahogy szeretve

vársz, vagy éppen jössz felém:

?si ösztön hajtja lépted

– áldott úton Fény kísér.

 

Nézlek, ahogy keresve

felém nyúlnak karjaid…

Ölelésbe fojtott könnyek

sírják Sorsunk harcait.

 

Nézlek, ahogy magad

áldozva vigyázol rám…

Óvjon meg Téged az Isten

és tudd: szeretlek, Anyám.

12 év 5 komment

Eresz alatt feszül a csend
ââ?¬â?? szinte beleremeg a lélek.

ERESZ ALATT

 

 

Eresz alatt feszül a csend

– szinte beleremeg a lélek.

Hogy értsem a hiába valót,

s lássam kiútját a „mély”-nek,

e szürke némaságba lépek,

s elfojtott hangok lázadó

kiáltását keresem.

Nem szól senki,

se kinn, se benn.

 

Tudatalattinkban tövist

növesztenek a megkövült álmok.

Hangtalan zokognak az ajtók

mögötti konok magányok,

s alázatra térdepl?, gy?rött

gyarlóságok gyászolják

a tovat?nt dicseket.

Mit hajszoltunk,

mind elveszett.

 

Csak a koldus hajtja fejét

ma is ugyanott álmára,

s riad sz?kös sorsára

ugyanott a holnap ingoványa.

Sem létében, sem holtában

nem szolgált imára,

csak mert mosdatlan,

b?zös ruhája szégyen

e dics? hazára.

Mily könnyen feledjük,

hogy számkivetett

szolgaként ? létünk

rongya és kapcája…

 

Mint hegyr?l leomló hó

tömbbé fagyott lavinája,

úgy zúdul a gond

e koldusbot-világra,

s a „nincs” semmivé

tapossa, tiporja e népet,

ki túlélésre születvén

harcolt, de mindig csak

vezényszóra lépett.

(Bukott rendben,

torz törvények.)

 

Így élünk már régóta,

ifjak és vének.

Hol jobbról, hol balról

szól bíztató, vagy vádló

ének. S hiába hirdették

el?ttünk már annyian:

bölcsek, próféták,

hatalmas hírességek,

hogy csak nemes hittel

karöltve válhat szentté a szó,

s hogy tövisb?l akár még

virág is fakasztható…

 

Csak ámítás a jobb jöv?!

A felnöv? nemzedékeken

egyre több ocsú terem.

Mint feloldozó mentséget,

bebábozódva várjuk

az önmagunkról

leomló felel?sséget.

 

Csak káprázat az,

mi tétlenséget éltet.

Cselekv?, tiszta szándék

szükségében, sorsunk

a tegnap jelenébe

minduntalan

holtan ébred.

 

2009. május 1.

12 év 18 komment

 

Napkelet fel?l

égi reményt hoz a szél.

Egy angyal táncol.

 

*

 

A csönd peremén

hamuvá ég? percben

bíbor pernye száll.

 

*

 

Jéges? koppan,

s az évek ablakára

ezüst köd szitál.

 

*

 

Rügyekb?l fakad

a hiány vadvirága:

könnyes hervadás.

 

*

 

Orgonabokron

anyák karjába omló

?si szeretet.

 

*

 

Csokorba nyíló

sárga nárciszok szirma

tavaszt csalogat.

 

*

 

Rigó füttye szól.

Bontsd ki szép virágaid,

zeng? április!

12 év 25 komment

 

Én mindig csak túlélni akartam…

Feledni hátrahagyott gyermekkorom

magányba nyomorult csendjét, letenni

a gyökértelenség nehéz keresztjét,

s hinni, hogy a szépség – mint angyali

tükörkép – kívülr?l sosem látható,

hisz’ az bennünk ragyog.

 

Még felderengnek a régi reggelek,

mikor zöld csempés, steril szobám

rácsos ágyában kikötve, sebekt?l

szenvedek, s arról álmodom, hogy

egyszer majd… igen! Én is felkelek,

s az ablaknál állva végre csodálhatom

az ágak közt kacéran villanó fényeket,

a puha pázsitba nyíló százszorszépeket.

 

Én már akkor is túlélni akartam…

Hinni, hogy legy?zhet? minden nehézség.

S hogy ez a mindenség, mi körülvesz,

csak az er?met próbálja, mert célja,

akarata van velem. Fény és árnyék

közt lebegtem, mégis választhattam:

rögös út, vagy sötét verem.

 

Én már akkor, ott, az Utat akartam,

mikor gyermekként rám nehezült

a magány. Ha féltem, a klórszagú

sötétség ölelt – nem volt ott Anyám.

Éjente idegen, beteg öregek

nehéz szuszogását hallgattam,

s közben kusza repedéseket

számoltam a kórterem falán…

de… hallottam azt is, ahogy

a túlparti fák szelíden

átsusognak a Tiszán.

 

Én kés?bb is túlélni akartam!

Mint a vágy, mely nem ismer határt,

belefutni a nagyvilágba, hinni Istent,

Igazat, Szerelmet, Családot, Hazát!

Ki jó volt hozzám, azt szívembe zártam,

de próbáltam szeretni azt is, ki becsapott.

Ahová léptem, szavakat tereltem,

mögöttem csak a csend hagyott nyomot.

 

Sokszor csak túllépni akartam…

de rájöttem: minden lépés er?t adott.

Utamon járva, de sokszor elestem!

De felálltam, s újabb rögöket kerestem,

és áldottam mind, ki kezembe mankót adott.

 

Fény és árnyék kísér ma is. Út és verem

olykor majdnem összeér. Nem mondja

senki, hogy jobb lesz a holnap, nem tudni

azt sem, meddig kínoznak a tegnapok.

De kárpótol mindenért a tudat, hogy érhet

bármi, én akkor is egy igaz Úton haladok.

 

Hiszem, hogy Isten szolgája vagyok.

 

 

Arany Tóth Katalin Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.