Nekem nem jutott más,
csak a dolgok egyszer?,
mégis tiszta lapja:
köröttem filléres kacatok
megsárgult évekre pakolva
(lelkembe ékel?dött vágyak
vérembe lassuló patakja)
– szerény, de kedves otthon
fény?z? paloták mögött.
A konyhában áll egy
kerek asztal, vászonnal
gondosan terítve,
(nagyanyám emléke karcolva
minden kérges, vén erezetbe)
ünnepi ebédre gyöngyöz?
húsleves gazdagon merítve
– sz?kös napjaim szelíden
sz?kölnek fejem fölött.
Fekete vázában
selyemb?l napraforgók
porosodó csokra,
és az a huszonéves függöny,
mi ablakom lágyan takarja,
(mi a legszebb volt mindig nekem)
most e torz világot bújtatja
– hóbortos, vad ifjúságom
már rég múltamba törött.
Még esélyem sem volt
hogy más utakat járva,
gazdagabban éljek:
Szolgáltam így fura urakat,
kik feledték tétjét a létnek
(eszembe se jutott soha, hogy
mellettük egy iramba lépjek)
s voltam félt? karja annak,
ki kísért Ég s Föld között.
Nekem nem jutott más,
csak a reggelt?l estig
tartó, szorgos munka,
gyermeki mosoly és játékok
gondot ?z?, szép ajándéka,
vagy épp’ átzokogott éjszakák
hajnalt váró, halk, buja harca…
de küzdve is maradtam h?
– én, az áldva üldözött.
