2007.01.03. – 16:38
Indulni kell, ütött az óra –
Thanatosszal a kézfogóra.
Búcsúzni tőled, erdei virág,
kinek bibéjén zöld hernyó rág,
s tőletek is, ti szálas szilfák.
Árnyaitok az avarba írják
törzseteknek mindenik görcsét;
hány villám döntött volna hétrét,
ha hagyta volna a teremtő.
Alkonyodik és furcsán megnő
széltében-hosszában minden árnyék…
sötétedik. ó, bárcsak látszanék
remény és értelem itt maradni!
nem tartja vissza senki, semmi!
sem jó barát, sem hű ellenség,
holdtalan, sötét, vagy fényes, kék ég,
család, kinek terhére lenni
gyűlölne – több gondot okozni…
Indulni kell, ütött az óra.
Felkapta fejét a kongatásra…
már a fájdalom ereje is meggyengült,
mi teste, s a lelke között ott ült
a kettőt egymáshoz kötő szálon,
mint messzi, ködbe veszejtő álom,
egyetlen, mi még küzdeni késztette,
lelkébe százezer sebet égetve,
s nincsen idő, mely mindet gyógyítja…
Indulni kell. Ütött az óra.
Szeged, 2006. december 11.
először szerkesztette:Verő László – 2007. január 3., szerda, 17:19
Kialudt a t?z szívemben, meghalt a szenvedély,
átvette a fényes reggel helyét a csendes éj…
Kialudt a t?z szívemben, meghalt a szenvedély,
Átvette a fényes reggel helyét a csendes éj,
Ég?vörös lobogásból nem maradt, csak salak,
De lelkem egy titkos zuga ?riz még álmokat.
Vihar tépázza a fákat, jég veri a vetést,
Nem hozott az új évezred mást, csak új szenvedést,
Egyesített szegénységet, válságot, kínokat,
Temetetlen szellemjárást és hullámsírokat.
Bárhol is jár, bárhova néz az ember, azt érzi,
Már csillagot sem lehet ábrándosan nézni,
Fejünket leszegte Mammon, rohanunk el?re,
És ha falba ütközünk, szédelgünk körbe-körbe.
Elvarázsolt angyalok ma ördög-táncot járnak,
Ha Isten nem parancsol Ã?ÂÁllj!Ã?Â-t, vége a világnak…
Atlantiszi sorsra jutva pusztít el önkezünk,
S még csak észre sem vesszük, hogy mennyit is vétkezünk.
A napsugár ma halkan énekelve
Járja útját bölcs hegyek felett,
Kitárja szirmát kis gyopár feledve,
Szépsége csak pillanat lehet.
Az öröklét az álom pisla éke,
Mely valóság sosem volt talán…
A múlandóság a legszentebb béke
Létünk hajnalán és alkonyán.
Apollón, Aisza s Thanatosz merengve
Kézen fogják bús emlékedet,
A múlandóság is múlandó – zengje
Napsugár a bölcs hegyek felett.
Szeged, 2008. július 24.
Múlnak a percek, az órák,
Évek a múltadat írják,
Terheidet sose bírnák
Vállak. Ezért nem is festik
Mézíz? szókkal az égre,
Szíved meglelheted végre –
Hószín? lelked a béke
Otthona. Sújthat az átok,
Csalhat a t?z, jöhet méreg,
Elver a jég, s öl az éhed,
Halhat az épp csak a méhed
Magzata. Fogy az er?d már…
Várod az éjszaka végét,
Nem hiszed már napok fényét,
B?zlik a néma sötétség
Rákszaga. Itt van a vége –
Hol lehet benned a béke
Isteni-jézusi fénye?
Végzeted próbája mégse
Ölt meg. Er?det mutatja!
Múlnak a hónapok-évek,
Már tudod, nem szabad félned,
Mert örök próba az élet
S?r? sötétje. De látod,
Van benned még szeret? szív,
Néked nem árt bármi’ nagy kín
Lelkedben fénylik a Ã??fennsíkÃ??
Lépcs?je. Itt vagy a fényben,
Melletted Istened immár,
Benned a mélyben ott pulzál
Fénye a napnak. A t?z – lásd –
Szív-szeretet…
Hévíz, 2005.
már megint
igaztalan vádak
sor-nyilai
?znek-sodornak
egyre távolabb az emberek
farkas hadától
ki
ki ebb?l a látszatvilágból
hol hazug jelmezek
hang-özönét?l
néma az igaz
szív
s elcsitul a szeretet szava
keresztre feszül
a hit
a jóságban
már megint
jobb
ha maradok
magam
Én már olyan kevéssel is beérem,
s azt is oly nehezen adja az élet;
egy kézfogás, egy kedves bók,
simító szavak, néha egy csók…
Fukarul markába gy?jti-szorítja,
nem szórja rám, csak tartja fogva
az ég a nap meleg sugarát –
inkább az éjjel múlatja, s nem ád.
De egyszer jön még ragyogó hajnal,
s versenyt izzik a nap a r?t holddal –
fénye hevíti lelkemet, lehet,
kéz csitítja remeg? testemet.
Szikrák lobbannak, lángok gyúlnak,
magányos éjszakák kihunynak,
holdvilágtól lesz az éj meleg,
s ölel? Napom kéjt?l szendereg…
Hajnaltájt
Mézillatú csendben ballagok,
Léptem koppanása megfagyott.
Felettem a mélyben csillagok,
Ragyogásuk már régen halott.
Sötét égen mélysötét a hold,
Nem világol lelkem ablakán,
A hangulat emlékeket old
Láncaiktól – ébredés után.
Sárgák, kékek, zöldek, pirosak,
Olykor látom táncotokat még,
Fényetekben – színtelen alak –
Elveszek… Az éjb?l már elég!
Talán jön még hajnal, harmatát
Hullatja, üdít? gyöngyeit,
Napsugár lágy pírral festi át
Ég alját és föld göröngyeit.
A mézíz? csend széjjelszakad,
Egy rigó ébreszt?t fuvoláz,
Tüd?m kitágul a pirkadat
H?vösét?l, s ez életre ráz.
Szeged, 2008. május 19.
Holdfényben árnyékod elterül,
Csillagok ragyogják léptedet,
Aranyra festik az éjkék eget,
Sziluetted h?s selymére vetül.
Magasba repülni volna jó!
Súlytalanul szállni véletek,
Eggyé válna lelkemmel lelketek –
Lehetnék én is égi fényfolyó.
Csillagként mutatnám, merre menj,
Hogy a boldogságra rátalálj,
Örömödben te is csillaggá válj –
Fényedt?l poklomból is lehet menny.
A
zöld
feny? ma
tiszta fehér
ruhájába öltözött
kopasz karú juhar s akác
fák
átázott
törzse között,
és integet lágyan,
méltóságteljesen, kecses
hó-strassz csengetty?i fényesek.
Jég-
csipkéb?l
palástot is terít rá
az éjszaka, zúzmarát fúj, s
s?r? ködöt terelget most Szél-atya.
Hangja zúgva csepp melegért esdekel, és
hogy
ha a pislákoló
csillagfényre nézve fel
lágyan cseng? üvegharang
hangját hallod csilingelni kedvesen,
könnyel telik meg szemed, s a szíved végre
fel-
nevet, mert
tele lesz angyalhangú
kacagással szíved-lelked –
mindened, melyet itt lent a Földön
csak úgy neveznek, hogy megváltó szeretet.
Úgy
legyen!
Szeged, 2007. december
Áldott karácsonyt kívánok!
Sár van, nem kopog,
Nem fedi hó, nem ropog,
Csak es? mossa
Az els? vasárnapot –
Megtisztulásra vágyva.
A kanyar mögött
Végtelenbe viv? út
Sok kis göröngyöt
Rejt – és egy illúziót;
Csak van valami valós.
Éjfekete csend
Sikolt némán egy szóért.
Hangtalan eseng,
Vagy rózsaf?zért mormol;
Van-e megváltás? Ó, hol?
Sarkcsillag fénye
Betlehem felé mutat,
Hol egy pajtában
A jászolra világít;
Megváltó születik itt.
Szeged, 2007.
