Szilágyi Hajni - Lumen : Nekem adtad álmaid

Emlékszel az első találkozásra,

a csak nekünk úszó dinnyehéjra,

ahogy ott ültünk

a vén folyópart kopár szikláján,

s arcunkat csókolta simogatva

az ezerarcú nyár.

 

Meséltél nekem a magas hegyekről,

szárnytalan repülésekről…

Kúszó szellő körém fonta

meséd minden szavát,

szemeid keresték a végtelent,

nem néztél rám…

csak a könnyeidben megbújt,

sós, meleg-kék

(érzem még most is az ízét)

cseppek rajzolták arcodra,

hogy fáj… fáj…

nagyon fájt a magány.

Hisz nem maradt semmid

csak álmaid,

(magaddal hoztad batyudban),

rajtuk tiportál éveken át.

De velem lábad alá simul a föld,

s már lábujjhegyen jársz.

 

Csíkokat mar körénk a fény,

árnyként takar be minket az éj,

s a fényévekre született csillagok,

mint örök kőlenyomatok

őrzik bezárva a múlt illatát,

a tegnapokban letörölt

sós könnyek fanyar ízét,

a hamis hangok soha-meséjét.

 

Az ostoba körforgásban

megállítjuk most az időt,

(finoman metszett gyémánttá zárul)

testedből nő ki karom,

arcomba olvad arcod.

Itt fekszel mellettem,

remegő léted gyengén ölel.

 

Az idő halkan serceg a falon,

karjába vesz, ringat az álom,

lüktet a csend a képzeletben,

lassan gyűrűzik a nesz körülöttem.

Fülembe suttogsz,

hangommal eggyé válva,

simogatjuk egymást,

magunkat,

egymás karjaival…

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"