Nap: 2007.10.12.

vajonmilyen lehet mikor sóhajod bõrömnek feszülés mozdulatlanná teszha szótlan szemedbõl arcomra koppan a csend sosem jártam benned mégis nyelvemen érzemremegõ hangod.

– William Carlos Williams nyomán – A kutyát elkaparták a kert végében, miután kimúlt szegény. Süket volt már, félig vak és a szaglása  sem volt a régi, de azért még élhetett volna pár évet. A bolhák  kötelet fontak a megmaradt sz?rszálakból és felkötötték magukat a sírgödör körüli virágokra. 

Állt a tengerparton, a zöld hullámok  néhány cseppje lábához ért. A nap lassan zuhant a horizonton túli sírgödör felé. Szemében még lefestett az utolsó napsugár egy arcot, halvány, ragyogó, sárga körvonalakkal… Az arc a lemen? nappal együtt merült hullámsírba. 

Koponyák fekete geometriája viharjárt, aranysárga pergameneken. A múltat csikorgó fogak ritmikus hanghullámai, acélrácsok-felnyársalta, kék leveg?. Áramjárta keresztek ?rület-sav által átitatott tánca, egymásba f?z?d? létezések méregzöld láncszemei. Magukat kever? kártyalapok a fények elsötétül? termében. Az érzékek Smaragdvizében elmerül? konklúziók.

  szabadabb lépésekkel magabiztosan róni kavicsos járdát kerítések perg? festékét csodálni ujjamon mint színes havat lehúzott red?nyök pislogó tekintetébe – rám köszön? múlt szemébe – nézni   itthon vagyok újra érzem szorosabbra kéne fonni elrendelt kötelékünk s nemcsak néhanap szívni [… Tovább]