Nem hiszem el!
Nem hiszem el!
Nem hiszem el!
Csak ez visszhangzik a fejemben, miközben a velem szemben ül? seggfejet hallgatom. Az, hogy mit mond, már régóta nem számít. Annyiszor hallottam, hogy egyfajta ködön keresztül, a szavak és mondatok tényleges jelentése nélkül is tudom, mit pofázik. ? egy hivatásos baszogató, hivatalos nevén Motivációs Manager. Amit ötezer éve a piramisok tövében korbáccsal intéztek, azt ez a kis tet? a heti egyszeri mítingen burkolt fenyegetéssel, diagramokkal, függvényekkel próbálja elérni. Mindezt persze kiemelt fizetésért.
Szemüveges, de nem a bizalomgerjeszt?, rövidlátó fajta, hanem a vastagkeretes, méregdrága divatszemüveges, sima üvegablak-lencsével, esetleg mínusz egynegyedes dioptriával. A haja seszín?, bilifrizura, mert még ahhoz is gyáva, hogy egyedi frizurája legyen. Az öltönyének vállrésze mindig korpás, Pierre Cardin inge izzadságfoltos. Ajkai sarkában fehér lepedék van a sok beszédt?l.
Tekintete értelmezhetetlen. Nem. Nem pókerarc. Értelmezhetetlen. A teste satnya, csíp?ben szélesebb, mint vállban, bár állítása szerint lefutja a maratont. B?re sápadt, egészségtelen szín?, pont, mint a túlkelt tészta.
Leírhatatlan, mennyire utálom. Semmi, de semmi közös nincs bennünk. Sem egy gondolat, sem egy elv, erkölcs, vagy akár egy kromoszóma.
Hosszú évek óta hallgatom minden hétf?n.
Kollégák vagyunk, én jól ismerem ?t, ? nem ismer engem. Nem áll érdekében ismerni.
Ha beszél hozzám, félrebillentett fejjel hallgatom, mint egy jó kutya, néha hümmögök.
Beszélnem sosem kell, a véleményem nem érdekli. Csak az, hogy nyaljam a seggét, hosszan, körülményesen. Igazi ínyenc. Kicsit olyan ez, mint a körbetartozás, csak ezt körbeseggnyalásnak hívják. Ha a lánc megszakad, valakinek röpülnie kell.
Hosszú évek óta hallgatom. Minden hétf?n.
Ma véget vetek ennek.
Hirtelen átvillan az agyamon, mi értelme volt a sok-sokévi edzésnek. Száznegyven kilót nyomok fekve, ugyanannyival guggolok, kilencvenkét kiló vagyok. Egy átlagembert kettétörök, mint egy ropit. Hát még egy átlag alattit.
Mire végiggondolnám, már rá is vetem magam az asztalon keresztül, kicsavarom kezéb?l a lézermutatót, de olyan er?vel, hogy a csuklója hangos reccsenéssel eltörik. Ezzel egy id?ben nyakát megszorítva fejét az asztalba verem. Az év végi prémium még sosem volt távolabb t?lem. Egy térdrúgással legalább három bordáját eltöröm. Az arca mer? vér. Asszem l?ttek a céges autónak és laptopnak. Már vége, de még mindig ütöm. Egy évtized néma dühe tört ki. Nehéz leállítani.
Végül abbahagyom. Lihegek. Mindkét kezem véres. Mutatóujjammal valami ?si ösztönnek engedelmeskedve, a háború vörös jelét húzom az arcomra és a homlokomra. Lábamat legy?zött ellenfelem testére teszem, és alig tudom elfojtani a feltör? diadalordítást.
Még mindig zihálva, szétnézek a konferenciateremben.
Kollégáim és kollégan?im lehajtott fejjel sorban állnak el?ttem. Nem szólnak, de értem a pillantásukat. Vezetni fogom ?ket.
Hadsereget szervezünk és átformáljuk a világot.
Az igazgatói irodával kezdjük.
Csak ment, és tette a dolgát.
Nem gondolkodott közben. Ez a nap más volt, mint a többi. A jól ismert feszültségt?l reggelizni sem tudott, a gyomra helyén ideges ürességet érzett, amit?l lélegezni is nehezére esett.
A sorok egyformának és végtelennek t?ntek.
Hirtelen arra eszmélt, hogy a gép hangos sípolással jelzi, merül az akkumulátor. Kétségbeesetten nézett körül, nem látja-e valaki a Vezet?ség tagjai közül. Sokan vannak, bárhol lehetnek.
Leszállt a gépr?l, miközben azon gondolkodott, hogy a töltés nem volt elég, vagy az akksi kezdi beadni a kulcsot. Míg vizsgálta a bonyolult elektromos hálózatot, észrevette, hogy a tisztítófolyadék is kifogyóban van. Az elmúlt egy évben nem volt erre példa, már ami az ? m?szakját illeti.
Hiába.
A hír, amit tegnap kapott az egyik fel-alá száguldozó operátortól, rettent?en megviselte. Az igazgató látni akarja.
Éjjel, amikor mindenki aludt, álmatlanul feküdt az ágyban, mozdulatlan, mint egy koporsóban, nehogy felébressze halkan horkoló feleségét.
Megrémítette a tudat, hogy nem alszik. Az álmatlanság a hibák melegágya. Az ? munkaköre magas szint? koncentrációt igényel. Nélküle az egészségügy darabokra szedné a céget. Remélte, hogy ezzel a vezet?ség is tisztában van.
Amir?l azonban biztosan nem tudtak, az a kisfia. Az ? jövedelme csupán kis része volt az ápolására fordított hatalmas összegnek. Két éve, mikor el?ször elhangzott; SZÜLETÉSI RENDELLENESSÉG, még nem tudta mit jelent ez. Bízott abban, hogy a társadalombiztosítás, melyre soha azel?tt nem volt szüksége, átsegíti ?ket ezen a nehéz id?szakon.
Tévedett. Az orvosok kapzsisága sokáig megdöbbentette, míg végül annyira megszokta, hogy ha valamelyikük véletlenül nem fogadta el a borítékot, csak értetlenül állt a kórház folyosóján.
Szar az élet. — gondolta, miközben lopva belenézett a fölötte lév? biztonsági kamera tágra nyílt objektívjába. Pillantása azonnal egy több terabájtos szerveren landolt, ami pontosan egy évig ?rizni fogja a riadt, barna tekintetet, aztán a rendszer automatikusan törli.
Objektív. Hirtelen elt?n?dött a szó igazi jelentésén. Kár, hogy a kamera nem tükrözi a valóságot. Ha így lenne, talán nem akarnák kirúgni. Már az összes multinál megfordult a városban. Minimálbér, három m?szak mindenütt. Ha innen is elküldik, nincs tovább. Nincs tovább, nincs tovább…
Már nem számított.
Csak ment és tette a dolgát. A sorok végtelenbe nyúltak.
* * *
— Ez kurva nagy szívás! — lazított nyakkend?jén a kommunikációs vezet?. — Muszáj nekem tálalni a dolgot? Miért nem az országos szóviv? nyilatkozik?
— Bazmeg, a Laci!? Balin van három hétig. Elmondod pontosan, hogy mi történt, és kész!
— Oké. Szóval mondjam el, hogy az egyik takarítónkat akkumulátorcsere közben halálos áramütés érte?
— Te tényleg ennyire hülye vagy? A kormány szívja a vérünket. A bónusz egyre kisebb. A külföldi tulajdonosok feszültek. A cégnek Kelet-Európa az utolsó lehet?ség. Minimálbér, három m?szak. Ennyi. Szerinted javítana a helyzetünkön egy munkahelyi baleset?
— Nem tudom. Akkor mi legyen?
— Öngyilok, bazmeg. Tragikus, érthetetlen. Pont el?léptetés el?tt…
— El?léptetés?! Nekem azt mondták, ki akartátok rúgni, tíz másik emberrel együtt.
— Öcsém, neked tényleg sok még a tanulnivalód. E-L?-LÉP-TE-TÉS! Világos? Az özvegy kap hat havi bért egyben, kiraktok egy fekete zászlót, és kész! — csapta le a kagylót a Nyugati Régió Sales Managere.
A kommunikációs vezet? megszorította nyakkend?jét, zakóját begombolta, nyelt egyet és kiment, hogy nyilatkozzon a helyi internetes hírportálnak.
1.
Amikor búzát arat a jó gazda,
ütemre pontosan suhan a kasza,
vágásra újabb vágás a felelet,
kid?lt szárak még nem adnak kenyeret.
Az alkotást szeretjük, nem a m?vet,
Isten sem miértünk alkotott minket.
Emészt? vágyban nincs józan akarat,
fojtsd el, ne várj, míg hasztalan szóra kap.
2.
A végtelen, ólom-nehéz éjjelen,
mint kristályos csendben hulló jégcsapok,
újra és újra egymásnak csendülünk:
ölekre, csíp?kre lágyan hajolunk,
bársonyos hátakon végigfut kezünk,
fehér kenyérbe tép hófehér fogunk,
és hússal álmodunk, hogyha éhezünk.
3.
Mindenünk csak egy pillanat,
és mi, Uram, a Te
bátor gyermekeid vagyunk,
fohásszal édesek,
vagy nélküle keser?ek.
4.
Megölöm a vak reményt,
a hiú ábrándokat,
hitem majd tudássá n?,
és gyerek leszek megint,
ki apja nagy kezéb?l,
tágas világra tekint.
5.
De február zord hidegében
nincsenek vágyak, nincsen remény,
s minden újabb, éber éjjelen,
látom Apám utolsó ágyát,
s mihasznán csüng?, halott kezét.
6
Most csak a fájdalom igazi,
s a kietlen talajra hullnak
Anyám kincset ér? könnyei.
7.
Napfényt várok, rügyez? tavaszt,
perzsel? tüzet, forró nyarat:
melegben bomlik a bánat is.
Miért pusztul a vár, hogyha még áll
minden fala és benne a lélek
er?sebb az id? vasfogánál?
————————
Magadra mért hagytad magadat?
Sírják vén csontjaid az id?t,
vagy képzelnek szürke hamvakat?
Hidd el, távol még az ?s Kaján,
köpenyét messzi szelek tépik,
nem veled ül sápadt tivornyán.
Tolsztoj, s a magas ég -ismer?s?
Van még id?d, ha úgy akarod,
csak élni kell, mint a harcmez?n,
s nem most kell gyöngén térdre rogyni,
az ?sz oroszlán ordít benned,
engedd a dühét újra forrni!
Lásd a sorsod még játszik veled,
szép, új hitet múltadból meríts,
s er?det másra ne vesztegesd!
Ülj le hozzánk, id?nk tengernyi,
lombos, öreg tölgy mesélj! Milyen
volt egy életen át küzdeni?
Tudatlan gyilkosok,
zsidók és latinok
(eleven húst rászegezni)
ácsoltak két fadarabot,
hogy meglegyen az ? szent akarata.
Ez a kereszt van homlokodon.
Hagyománytól, s apától távol cseperedett
anyád megmosolyogja,
neki a feszület mást jelent.
Szép arca megriad
a képzelt közhelyt?l.
Talán nem is érti,
de érzi hatalmát,
s pillantása jegét
szeretet melegíti.
Kereszt izzik a homlokodon.
Apád ujja nyomán
éjr?l-éjre,
újra és újra
reménnyé válik a hit,
hogy amíg alszol,
éberen ?rizze mély álmodat
kisfiam.
Csurai Zsófinak
Vagyok.
Félúton magam felé,
minden és semmi közt,
lázadó ?seim vére megalvad ereimben.
Hangom eleven zenéje némán reszket
süket dobhártyák mögötti sötét barlangokban
és
csókjaim éppúgy árulástól vemhesek,
mint a déli nap pusztító hevét
magukban visel?
zuhanó záporcseppek.
Minden új nap csendben ámít:
hamis mosolyt, ölelést,
ruhaként húz magára,
mert a kéj új kínt szül, ha tilos,
s így még a gyönyör is sz?köl a b?ntudat el?tt.
——————————
Köztetek élek.
A hit hófehér köpenyét magamra öltve
tisztán és emelt f?vel,
önmagam felé,
s felétek
örökké
félúton.
Szüretkor törpe
öregasszonyok
hajladoztak
penészes, földre esett
fürtök után
szaporán,
gy?jtötték a sz?l?t és
közben káráltak
rekedten,
kásás hangon,
jóíz?en és
a velem oly konok
kacsok
puhán engedelmeskedtek
meggörbült, köszvény-lakta
ujjaiknak;
volt képük
kétszer üríteni,
míg nekem egy se telt,
pedig szájuk
be sem állt:
a szavak boldogan
menekültek a fogatlan
ajkak közül
és ráncos bajszuk
alatt a mosolyuk
oly állandó volt,
mint a
folyton
változó ég
felettem.
Ebéd alatt, mint
vetési varjak,
pont úgy csipegettek,
mintha étel
nekik
nem is
kellene,
s én izzadtan,
jóllakva,
h?s borommal
kezemben,
halkan, csendben
szégyenkezni
kezdtem.
A mérhetetlent mérni hasztalan,
léted a semmiben ring súlytalan:
parttalan köznapokba roskad a hit,
amíg robotban szürkülsz napestig.
Ha szívvel mérnéd a mérhetetlent,
ne feledd, csókod ?se Júdástól
fogant, s bár homlokod jeltelen,
visel?s vagy te is nehéz vágytól.
Egyedül az anya csókja tiszta,
ha ajkát az arcodhoz szorítja,
mert ? volt, mi benned öltött testet,
mint szót a hangsúly, életre keltett,
s mérce lett örökre szerelmedben,
így lett szerelmed is mérhetetlen.
Nagyinak szeretettel
Kisfiúként, Duna mentén,
zöld lucerna földek ölén
csatangoltam.
Anyám anyja vigyázott rám,
fogta kezem, mosta ruhám,
s ennem adott.
Szoknyájától néha távol
szippantottam a világból
kíváncsian.
Megfürödtem napban, holdban,
s mint patyolat, tiszta voltam,
s cseng?hangú.
Megtanultam árral úszni,
cigaretta-füstöt fújni
pince mélyén.
Ha muszáj volt, verekedtem,
szép lányokért epekedtem
keser?en.
Évek hetykén így vonultak,
ott loholtam a nyomukban
kamasz fejjel.
Duna partján, mint hordalék
hever sok-sok régi emlék
gazdátlanul.
Anyám apja rég nem él már,
s megtört, özvegy nagyanyám
emlékezik:
szemében a régmúlt nyarak,
mint hebeg?, csalfa szavak
összefolynak,
s megsiratja unokáit,
a kegyetlen unokáit
magányosan.
Csak akkor vagy mellettem,
ha, mint a búzát, szerelmet aratok,
ha sóhajjá érik a tüd?be szívott
egyszer? leveg?,
s mikor életté változnak
nyarak, telek, s vontatott köznapok.
Kitartok,
mert mélyre nyúltak a gyökerek,
s szent minden akarat.
Ha kongtak is hontalan a harangok,
énekük hazatalált:
hangjuktól riadtan
kutyaólban kushad a kivert b?ntudat.
***
Mi,
Atyánk,
akik a földi mennyekben vagyunk h? gyermekeid
megszenteljük nevedet.
