Csurai Zsófinak
Vagyok.
Félúton magam felé,
minden és semmi közt,
lázadó ?seim vére megalvad ereimben.
Hangom eleven zenéje némán reszket
süket dobhártyák mögötti sötét barlangokban
és
csókjaim éppúgy árulástól vemhesek,
mint a déli nap pusztító hevét
magukban visel?
zuhanó záporcseppek.
Minden új nap csendben ámít:
hamis mosolyt, ölelést,
ruhaként húz magára,
mert a kéj új kínt szül, ha tilos,
s így még a gyönyör is sz?köl a b?ntudat el?tt.
——————————
Köztetek élek.
A hit hófehér köpenyét magamra öltve
tisztán és emelt f?vel,
önmagam felé,
s felétek
örökké
félúton.
Legutóbbi módosítás: 2008.06.20. @ 14:12 :: Tombor Márton