Rigó madár
alig, hogy ébred
els? dolga
rögtön az ének
madárszívéb?l
árad a dallam
rigó ének száll
a magasban
víg dala végén
eteti családját
csak a sok
mohó cs?rbe
legyen mit tenni
reggelt?l estig
teszi a dolgát
majd újra
zengi fenn
a trilláját
vidám rigókkal
versenyre kelve
életed útján
szállj énekelve.
Hvar szigeten, Jelsán nyaraltam. Sok élményben volt részem. Tele k?házzal, csodálatos természettel. A tenger szépsége elvarázsolt. Hatalmas k?hegyek, mely fénylik, mint a hó. A sziget lakói a turizmusból élnek. – Sz?l? m?veléssel foglalkoznak, mely nagyon nehéz munka. A sziget k?b?l áll, ezért csákánnyal összetörik, a bel?le kipotyogott földben terem a sz?l? és bel?le csodás Ned?.
Könny? puha párában
bújik a csend, álmosan mereng,
kaktusz virágok pilláikat lassan bontogatják,
szemükb?l a hajnal gyöngye pereg.
Szoknyájukat libbenti a szél,
bámulják az úszó fellegek.
Lombok zizzen?, s a tenger morajló muzsikája
suhan át az ébred? fényben.
Gyöngéden öleli még az álom,
feledve mindent, köztetek sétálok.
A tegnap hullt morzsáin civódnak,
a harmattollú sirályok.
A pillanat megállt, ujjaim
el?bb a hajamba túrtak,
most vázlatfüzetem telítik
rohanva tollam alatt, a fák és a tenger.
Dal fakad bennem, varázslatos ének,
a sziget most csak enyém, emlékemben marad.
Feny?k, cédrusok, citrom és narancsfák alatt,
remény éled a szépség b?vkörében.
János szertelen, szeszélyes természet? volt, és rengeteg keser?séget okozott szüleinek. Ã??k korán meghaltak, és a nevelés a nagynénire maradt, aki egyedüli rokona volt és a muskátlik, fuksziák, pulikutyák társaságában tengette életét.
A nagynéni nagyon szerette az orvosok által felírt gyógyszereket, gy?jtötte ?ket és szorgalmasan használta is azokat. Egyik alkalommal egy üvegben valamilyen kotyvalék volt, azt beleöntötte a vizespohárba, és mind megitta, hogy jobban hasson. Másnap a ház teraszán összeesett és azon a szép világos ver?fényes napon vissza is adta lelkét az Úrnak.
János teljesen elárvult, már a testvére is eltávozott, a sok ital felemésztette testét. Sem barátja, sem rokona, sem pénze, azon gondolkozott mit tegyen, mert a nagynéni lakását el kellett hagynia. Az állam tulajdonában volt. Kapott három hónap haladékot a kiköltözésre.
Nem tudta szobát béreljen-e ki, avagy átdorbézolja az éjszakát. Az utóbbit választva elindult az éjszakába.
Az utcán bolyongva villanylámpák hívogatták színes füzérekben; szótlan szerelmespárok egymás kezét szorongatva és ujjaik közt rózsákat himbálva, úgy tettek, mintha nem is lett volna a világon. A kocsma el?tt szitkozódás szállt az éjszakába.
János csak ment, ment… Meg-megállt pihenni egy kicsit s el-elmosolyodott gyászhangulatú gondolatain, amelyek lágyan ringatták feldúlt lelkét.
Azon vette észre magát, hogy egy nagy kivilágított épület el?tt áll, ajtaja is körbe kivilágítva, az üvegén betekintve is pompát látott, amely tiszteletet parancsoló fényözönt árasztott magából. „Milliomos otthona – gondolta.- Tiltott mennyország."
Egy ideig figyelte a házból kisiet? jól öltözött és viseltes kabátos urakat, hölgyeket, aztán elszántan odalépett az egyikhez és megkérdezte: – Mi folyik itt, estély vagy temetés?
– Ez egy játékterem, Game World nev? casino. Ide bárki bemehet, aki játszani szeretne, uram – felelte a férfi.
– Fáradjon be!
– Igen. – Fennhangon mondta, a tudatalattiak összegezéseképpen. Sok ezer hangya bizsergett benne és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy belevesse magát a fények b?vkörébe, és elvegye jogos tulajdonát: a mások zsebébe szétszórt pénzét.
Elhatározása nem egyszerre születhetett meg, mert egy darabig lehorgadt fejjel állt s a négybe hajtott húszezresét tapogatta zsebében. Boldog elképzelés t?zijátéka hevítette, hogy csekély pénzecskéje vagyonná dagadhat. Három vagy öt perc alatt százszor elismételte gondolatban, hogy nincs mit veszítenie, elképzelte életét egy új világban, ahol ? az úr, majd az érem másik oldalát is szemügyre vette. Belepirult az örömbe, hogyha leég, villamosra sem marad, vagy kicsapongó
Életre adja magát és lelkében der?s elszántsággal megindult, vállalva a kockázatot. A recepciós kiolvasta szeméb?l a szándékát. Dobogó szívét csitítgatva felváltotta pénzét ezresekre és szokatlanul könnyed léptekkel siklott a játékterembe. Nyomban három fiatal alkalmazott lány ugrott oda hozzá, tudakolták, hogy mit akar inni, helyet foglal-e valamelyik játéknál, hová vigyék a kért italát.
– Játszani akarok – felelte, és elindult az egyik játékgép felé. Közben körülnézett, nagyon vegyes társaság vette körül, német, angol, vietnami, kínai és színes b?r?ek. – Itt mindenki meg akar ma gazdagodni? – mondta magában.
A másik oldalon bordó bársonnyal borított hosszúasztalok körül pókereztek.
A teremben nagy tömeg ember ült feszült néma csendben, az asztalok fölé hajolva.
Leült a játékgéphez, betette els? ezresét. Alig kezdett forogni a játék, már is megállt, de egymás után adta is a nyert összeget. Els?re, tízezer forintértékben. Nagyon elcsodálkozott, de mégsem volt boldog. Azt hitte a Fortuna csak játszik az érzelmeivel. Elszántan még egy próbát tett, akkor is szerencséje volt. Úgy látszik, tényleg a Fortuna kegyeltje, hisz megnyerte a Jackpotsot, mely százhetven-hatezer forint volt. Nem tudta eldönteni, játsszon-e tovább, vagy hagyja itt ezt a helyet. Míg a zsetonokat szedte ki egy kis vödörbe, ezen törte a fejét.
Húszezer forinttal lépett be a játékterembe és most úgy érezte, ha továbbjátszik, lehet még több szerencséje lesz, de elveszítheti mindet, s neki nagy szüksége van most a pénzre, hogy elkezdhesse új életét.
Mire kiszedte az összes zsetont, döntött: – Most abba hagynom. Ha lesz saját t?kém, újra megpróbálom.
Odament a pénztárablakhoz és beadta a kis vödröt. Nagyon szép lányok voltak a pult mögött. Fehér blúzt, vörös mellény és fekete szoknya borította szép alakjukat, mely még tetszet?sebbé tette formás testüket.
Amikor megszámolták a zsetonokat, megkapta a nyert összeget, összesen száznyolcvanhatezer forintot. Szinte égette a b?rét a soknak t?n? papírpénz.
Hátat fordított a játéktermeknek és sebesen elhagyta az épületet. Vissza sem fordult, ne hogy elvesszen a szerencséje.
Az utcán már nagyon sötét volt, a lámpák is alig világították meg a járdát. T?le úgy tíz méterre négy fiatal h?zöngött, szerette volna ?ket kikerülni, de már nem volt rá ideje. Mind a négyen rárohantak, agyba-f?be rugdalták, az egyik a fejét találta el, úgy érezte az agya szétrepedt. A feje elnehezedett, nem volt képes többre emlékezni.
A négy férfi elszaladt, magukkal vitték a pénzt, amit a Fortuna segített neki megszerezni, hogy új élet kezdetét vehesse.
A játékterem portása meghallotta kint az üvöltözést, oda futott, de csak a vért?l átázott fiatalembert találta. Rémülten szaladt vissza, hívta a ment?ket és a rend?rséget.
A fiatalember életét sajnos már nem tudták megmenteni, belehalt a fejét ért rúgásokba.
A boldog elképzelés t?zijátéka ezzel véget ért.
Álmod, mint
sarkantyúz hogy oda
mégis visszatérj
hol örvény fölött
fák hajóit oldva
csábít el a mély?
Hisz tolong rád álmod
ködét?l homályos mi
színr?l színre most
konok hazát
házat is egy mozdulattal
összeront.
S mi elindult, az
újra merül posványba
a nyírfa-test
mert égbe markol
bamba törnek hódoló
kezed.
És tudod, hogy ezen
roppant korral szembenézve
nincs tovább
hogy halálod is
iszkol majd a szélben mint-
ha fut a nád.
Csak a tárgyak várnak
még egy kacska lábú
hajnalt-
Aki voltál
ködbubák közt rendre
arcra buktat.
A f?nök és a helyettese. A helyettes csak a f?nök társaságában hajlandó fogadni, mintha azt akarná, hogy mindenhez tanúja legyen.
Rosszindulatú tanúra van szüksége. Nem gonoszabb ember a f?n?k sem, mint akárki más.
Azért van, hogy jelentse, ha valami rendellenesség történik. Azt hihetné az ember, hogy nem is létezik. Tény, hogy az ember észreveszi, ha nem látja ?t tíz percig, negyedóráig a helyettessel beszélni. Nem az arca vagy az öltözéke miatt, szó sincs róla! Legel?ször a lecsüng? kezét veszik észre, amelyik helyen egyik ujja hiányzik, mégpedig a nagyujja. Mintha el akarná rejteni, állandóan a hüvelykujját rakja a hiányzó helyébe, a másik két ujja közé szorítva, mint ahogyan az anya év?dik gyermekével, úgy tesz, mintha ellopná picike orrát.
A helyettes átmegy a csarnokon. Lavírozik köztünk és a f?nök között, megteheti, hol bennünket csap be, hol ?t. Nem hamis a tekintete, de közeledik hozzá, úgy tartja a fejét, mint egy oldalazó ló… Vagy mint az egyik fülére süket ember. Miel?tt megszólalnál, az ép fülét fordítja feléd. Közeledik, rajtad tartja a szemét, aztán oldalt fordul, és vagy jobbról, vagy balról melléd áll. Ráadásul az a szokása, hogy a nyakkend?je bogát húzza szorosabbra, két ujjával alatta, kett?vel meg felette fogja. Mintha te lennél a tükör és benned nézné magát.
Ilyen embert csak akkor keresnek fel, ha feltétlenül szükséges.
Azért van, hogy nemet mondjon neked. A döntést már meghozták. Csak annyit tehet, hogy írásba foglalja, amit mondasz, de fent tartja a döntést, és ha er?sködsz, anélkül, hogy abból egy szó is hihet? lenne, mindent megmagyaráz, hogy ez így van, és jól van így. Köpenyében áll el?tted, mint egy tanító. Egy hajszál sincs már kobakján, ruhája szürke köpenye alatt, és mikor visszamegyünk irodájába, köpenyét leveszi, szemüvegét felteszi és irataiba mélyed.
Szavaira lecsillapodsz és hopp!
Egy húzás a vöröses nyakkend?n, amely selyemb?l van, azért csúszkál a bog rajta. Akkor észreveszed csillogó gy?r?jét kezén s hallod szavait.
– Igen, igen. Holnaptól, Te is ki vagy rúgva.
– Ezer ember, elbocsájtva!
– n mit szól ehhez a képhez? n ért hozzáââ?¬Â¦A kis Zolikát festettük le egy m?vésszel, – mondta Zsuzsa, a vendéglátóm –
Én meg nézem a Zolika arcmását, és azon gondolkodom, mit is válaszoljak? A festménynek nevezett kép valóban olajjal van megfestve, de semmi köze a m?vészethez. Az éles árnyékok, a pontosan meghúzott vonalak, az er?sen kidolgozott részletek elárulták, hogy fotó másolata. De tudva, hogy barátaim mennyire örülnek ennek a kontár munkának, nem volt szívem elrontani örömüket.
– Valóban szép- jegyeztem meg kurtán, többet még udvariasságból sem tudtam mondani. A szül?k boldogan hozták az albumot, hogy a fotót is megmutassák. Mosolyogva nézegettük a Zolikáról készült képet.
A kis lurkó kedves alakja, bájos arcocskája mennyivel él?bb volt, mint a festménynek nevezett képen.
Barátaim, ezután meghívtak a Nemzeti Galériába. Mivel ritkán tudnak elmenni, érthet? örömmel rótták a termeket, meg-megállva a nagyobb képeknél. Zsuzsának az élénk színek tetszettek, férjének – Zoltánnak – inkább a sokalakos képek. Megfigyeltem, hogy a kisalakú és szolid képek mellett rendre elmennek.
Szépen elsétáltak Székely Bertalan kisfiú-képe mellett is, pedig ez a kép érte meg, hogy eljöttünk a galériába.
Visszahívtam ?ket.
– Mit szóltok ehhez a képhez?
Tanácstalanul álltak el?tte.
– Szép – mondta bizonytalanul Zsuzsa. Kérd?n rám nézett, és újra a képre. És mi tetszik rajta? – faggattam.
– Hát… édes gyerek, lekváros kenyér ez, vagy mi van a kezében?
– Vajas kenyér. De miért tetszik? Szépek a színei?
– Hát, nem mondhatnám. Csupa szürke az egész.
Helyben voltunk. Az árnyalatok beszédes finomságai iránt nincs érzéke, csak az élénkvörös, a narancs, a tüzes sárga és a csillogó kék szín jelenti a szépet.
Kértem barátaimat, hogy most felejtsék el az eddig nézett képeket, és csak ezt a képet nézzék, had hasson rájuk. Képzeljék el, milyen lehetett a régmúlt gyermekek élete. A dús hajú gyermek maga elé néz, nem a szemünkbe, hanem valahová mellénk. Ha rátekintünk, arra a csodálkozó szemekre, amelyek olyan beszédesek. Ezután a kis orrán át a kedves szájára vet?dött a pillantásunk, és újra csak vissza a szeméhez.
A tekintetünk sétája nem véletlen, a m?vész akarta, hogy a gyermek szemére pillantsunk.
Hogyan?
Sötétre festette a hátteret, árnyékban hagyta a hajat, csak a homlok felett simította sz?késre egy kis fénnyel. Az arcot viszont, ezt a gömbölyded gyermekarcot telehintette fénnyel: kiemelte, felhívta rá a figyelmet. Ez a kép legnyugodtabb foltja. Benne a fekete szembogár * a lélek tükre – és a kissé durcás ajak kapja a leger?sebb hangsúlyt.
A többi nem fontos?
Dehogynem. Csakhogy alá van rendelve az arcnak.
A fodros ingecske úgy keretezi az arcot, mint ékszert az aranyfoglalat. Csak még jobban kiemelve annak formáját. A nadrág szürkéje már nem fontos. Össze is olvad a háttér színével, nem járul hozzá a gyermek jellemzéséhez.
Annál inkább a keze. A vajas kenyeret tartó jobb kéz, még inkább a vajban turkáló tömzsi ujjak elárulják, hogy uzsonnát majszoló fiúcska, kit egy pillanatra megállított valami – egy hang, vagy látnivaló.
A kisfiú biztos nem állt órákig a m?vész el?tt, izgett, mozgott. Arcvonását, szeme pillantását, biztos napokon át figyelte beszéd, játék és evés közben, hogy alaposan megismerve gyermeki lényének lényegét, beles?rítse egy komoly pillantású arcba. Életet vitt a komoly pillantásba.
Mindebb?l mit sem látunk Zolikáról készült „festményen”. Leger?sebb színfolttal a lényegtelen nadrágtartót festette meg, az arcra er?s árnyékokat rakott, mert így látta a fotón is, melyr?l lemásolta. A gép lélektelen lencséjén keresztül látta és adta vissza az arcot.
Ha megértették Székely Bertalan m?vének szépségét, rádöbbennek, milyen messze van az ? otthoni „festményük” az igazi m?vészett?l. Itt megtanulhatták, hogy a képet soká és teljes lélekkel, gondolkozva kell nézni, ahhoz, hogy igazában megértsük, meglássuk a szépet, és gyönyörködni tudjunk benne. Olyannyira, hogy a következ? képt?l már alig tudtam elcsalni, a „színtelen” festményt?l.
Nem kell különösebb szaktudás az igazi m?vészet élvezéséhez. A jó képnek varázsereje van, magához láncolja a néz?t – csak hagyni kell, hadd hasson ránk. A fogékonyság minden emberben megvan, csak ápolni kell azt, a jó alkotások elmélyedt nézésével. Futó pillantásra nem tárul ki szemünk el?tt. Lassan bontja ki a szerény küls?be burkolt gazdagságát, de megéri a türelmet, élménnyel ajándékozza meg a látogatót.
A látogatás után hosszú sétát tettünk a városban, és sokáig beszélgettünk a m?vészetr?l, m?vészekr?l. Persze Székely Bertalan életér?l is.
Az biztos, aki közel kerül az igazi m?vészethez, soha többé nem elégszik meg a mázolmányokkal.
Szfvár: 2008-03-12.
Semmi és mégis minden belefér a gondolatainkba.
Semmi
Te vagy a minden gyenge f?szálban,
fesl? virágban kézzel fogható!
Te vagy a minden elektroncseppben,
csillagrendszerben fel nem fogható!
Te vagy a minden szerteszórtságban,
megosztottságban meg nem osztható!
Te vagy a minden szféra körében,
zenél? csendben meg nem hallható!
Te vagy a minden a földön puha tenyérrel,
mindannyiunkat égbe emel?!
Te vagy a minden láthatatlanul látható,
oszthatatlanul osztható!
Te vagy a minden mondhatatlanul mondható,
hallhatatlanul hallható!
Te vagy a minden mérhetetlenül mérhet?,
hallhatatlan semmi!
ÁÃ???hítat a puszta ég alatt. Fénylik a kép, rezzen? aurája, Forog, mint a föld, mint az orsó. Varia indul, a kép kitárul.
A vászon
Áhítat a puszta ég alatt.
Fénylik a kép, rezzen? aurája,
Forog, mint a föld, mint az orsó.
Varia indul, a kép kitárul.
A kép súlyos, mégis mint a pille,
Izzott a vásznon, s Te égtél mögötte.
A föld sz?zien testként hever,
A zöld tüz? id?ben, sárga lobogásban,
Finom homokként hull rám az id?,
Sok barát szeme követi ecsetem vonását.
Én csak föld vagyok, gondtalan,
Kegyetlen lábatok alatt,
Az emlék tépte gyöngyöz? id?ben.
Ifjúságom, mi tengermélyre hullt.
A csend örvényeivel üzen;
A vászon kialszik,
Te, már nem égsz mögötte.
Kata végre hazatérhetett a szanatóriumból, több mint egy év után.
Újra otthon
Sportolt, és egy edzés után, kimelegedve, jéghideg vizet ívott. Leforrázta tüdejét, így súlyos állapotban, negyven fokos lázzal vitték korházba. Mikor túlesett az életveszélyen, szanatóriumba került utókezelésre.
Idegen volt a szobája, mégis, mire kirakodott b?röndjéb?l, otthon érezte magát. Oda lépett az erkélyhez, elhúzta a függönyt és kiment a teraszra. Újra megcsodálhatta a házukat körül vev? hegyeket, fákat. Számára ez a látvány a szabadulását jelentette.
A szanatóriumot magas k?fal vette körül, mintha börtönben lett volna. Abban lelte örömét, hogy más, súlyos betegeket segíthetett, mosdatni, hajat vágni és etetni. A betegek nagyon szerették, olyan nagy lelke volt.
A természetet szépségét csodálta, amikor a megszólaló cseng? hangja visszariasztotta a valóságba. Leszaladt a lépcs?n, mert tudta, hogy barátn?je érkezik hozzá.
Egymás szavába vágva mesélték el az élményeiket.
Judit beszámolt, hogy megismerkedett Zoltánnal, és szeretné bemutatni. Hétvégén táncmulatság lesz, ez jó alkalom a barátkozásra.
Kata az egész hetet egyedül töltötte. Nem tudott a szüleivel sem beszélni, mert azok egész nap dolgoztak, mire hazaértek ? már aludt. Látogatni csak az anyja szokta, mert az apa még hétvégén is dolgozott. Már féléve nem látta apját, ez lesz az els? hétvége, hogy együtt lesznek ?k hárman.
Üzenetet írt szüleinek, hogy szombaton táncolni megy a barátn?jével, ne keressék este. Szombat reggel levél várta az asztalon, anyja írta, hogy apja csak akkor engedi el, ha este tizenegyre otthon lesz. Nagyon csodálkozott Kata, de nem akart ellenkezni az els? találkozójuk el?tt.
Boldog volt, bement a fürd?szobába, megfürdött, a haját rendezgette, nagyon szép akart lenni, ez volt az els? bálja.
Kiválasztott egy olajzöld hosszú ruhát, mely rásimult karcsú derekára. Nézte magát a tükörben, sz?ke haját megigazította. Hagyta leomlani a dereka alá ér? zuhatagot. Elégedettség töltötte el. Barátn?je megérkezett, s amint meglátták egymást, elmosolyogtak egymás szépségén, és kézen fogva indultak az autóhoz. Judit bemutatta barátját. Amint beléptek a táncterembe, minden szempár ?ket nézte, olyan csodálatos látványban volt részük, hogy Kata szeme gyöngyözni kezdett örömében. Telt ház fogadta a kis társaságot. Pincér barátjuk észre vette ?ket, és azonnal ment velük a kijelölt asztalhoz, ahol egy fiú ült magában. Húszadik születésnapját ünnepelte, pohár bor társaságában. Bemutatkoztak, a fiú neve Tibor. Zoltán máris felállt, és hívta Juditot táncolni.
Kata Tiborral beszélgetett, és táncoltak. Tibor nem is akart mást felkérni. Nagyon tetszett neki Kata. Úgy elment az id?, mire Kata az órájára pillantott, elmúlt tizenegy óra, azonnal indulnia kellett haza. Elbúcsúzott Judittól és Zoltántól. Tibor hazáig kísérte. Azzal váltak el egymástól, hogy megismétlik a találkozást.
Kata felfutott a negyedikre, de nem tudott bemenni, mert a zárban volt a kulcs. Apja nyitott ajtót. Az arca vörös volt a haragtól. Ekkor Kata meglátta kezében a széles katonaszíjat, mellyel lábát csapkodta. Hallotta, hogy anyja a konyhában zokog, de nem látta. Köszönt apjának, át akarta ölelni, de az ütlegeléssel kezdte a találkozást, azt kiabálva; – most van tizenegy óra?
Tizenhét éves volt, mikor utoljára megverte apja, akkor öt percet késett, mert a színiel?adásról nem ért haza pontosan nyolcra.
Pár percig csak leveg? után kapkodott, alig tudott szobájába bevánszorogni, minden tagja sajgott a szíj okozta ütlegekt?l. Soha nem sírt hangosan. Mindig határozott és büszke n? volt. Szüleit nagyon szerette, mert tudtak nagyon jók is lenni. Ezt a szégyent nem tudta elviselni. Igazságtalannak tartotta, már nem volt gyerek. Azt hitte, megváltozott az apja, de nem, még rosszabb lett. Mennyire gy?lölhette! Csak önmagát szerette.
– Miért? – Anyámat is verheti? –
Kata átöltözött hálóruhájába, és kivánszorgott a teraszra. Az éjszakába kiáltott. – Jó estét, égbolt! Jó estét csillagok! Jó estét, repül? felh?k! Szeretlek benneteket!A Hold nem világított, csak átragyogott a felh?kön. A szél belekapott hosszú hajába. Már nem akarta érezni az iszonyú fájdalmat, mely belehatolt húsába, csontjaiba. Belenézett még egyszer az éjszakába. Nem az alakzatok fogták meg, nem is a színek, hanem a repül? felh?k. A szél elkapta selyemkend?jét és messzire repítette azt. Hálóinge a lába köré csavarodott.
Gondolatai, valahol messze jártak.
Nehezen, fáradsággal, visszavonszolta magát a szobába. Asztalához ért, és elvette vízzel telt poharat. Fogta gyógyszeres dobozát és az ágyához ment. Leült, kiöntötte tartalmát, és mind lenyelte a vízzel. Papucsát lerúgta lábáról és lefeküdt, nem érdekelte a fájdalom, a kín. Úgy érezte, elhagyja az utolsó csepp ereje is, olyan volt, mintha a tenger hullámai csapódnának arcához, melyek egyre er?södtek. Már csak a nagy feketeség létezett, semmi sem fájt. Elégedett volt. Tudta, hogy valóban ? maga a sorsa gazdája, lelke kapitánya. Nemsokára csatlakozhat az örök élethez, a rég elmentekhez, akik nem bántják.
Er?s volt ez a hatalom, mely teljesen átölelte, felemelte, magával ragadta, forgatta körbe-körbe, mint amikor Tiborral táncolt. Örömmel adta át magát az öröklétnek, mindent elfogadott, a fájdalmat, a dics?séget, a világosságot, ami elvakította és szabaddá tette.
Balatonszemesen nyaraltam júniusban, tíz napig, egy id?s házaspárnál. Egész nap bolyongtam, témát kerestem a képeim megfestéséhez. Este tizenegy óra felé már alig álltam a lábamon a fáradtságtól, lefeküdtem aludni. Olyan fülledt meleg volt a házban, csak forgolódtam, de nem jött álom a szememre.
Hattyúk
Balatonszemesen nyaraltam júniusban, tíz napig, egy id?s házaspárnál. Egész nap bolyongtam, témát kerestem a képeim megfestéséhez. Este tizenegy óra felé már alig álltam a lábamon a fáradtságtól, lefeküdtem aludni. Olyan fülledt meleg volt a házban, csak forgolódtam, de nem jött álom a szememre. A szúnyogok miatt hálót tettek az ablakra, még az is visszafogta a légáramlatot. Felkeltem ágyamból, a fürd?szobába tántorogtam az álmosságtól, fáradtságtól és lezuhanyoztam, ha csak egy pillanatra, de felfrissítse felhevült testemet a hideg víz. Meglátva magam a tükörben, szörny? látvány tárult szemem elé, egy fáradt, nyúzott arc szemezett velem. Vissza is húzódtam azonnal, és elindultam szobámba. Az ablakhoz érve hallottam a békák kuruttyolását és a tücskök ciripelését. Elhatároztam, nem megyek még aludni, hiába a fáradság. Kimentem a ház elé, hogy halhassam a muzsikát, mely jól esett fülemnek, és a fáradságomról is elfeledkeztem. Egy keskeny, kitaposott ösvény vezetett a vízpartra, és elindultam a tóhoz.
A csillagoktól ragyogó víz szélén, megpillantottam a hattyúpárt, Fejüket a szárnyuk alá dugva, békésen aludtak. Fehérségük visszatükröz?dött a vízben, amint a Hold megvilágította ?ket.
Ráléptem a lankás gyepre, köntösömet kissé felemeltem, és kinyújtott kézzel, a víz szélén állva, szólítgatni kezdtem a hattyúkat.
Hé, álomszuszékok, ébreszt?!
Csak nem akartak megmozdulni, nem is tudták talán elképzelni, hogy ?ket szólítgatom. Közelebb léptem, míg fél lábbal bele nem csúsztam a vízbe. A könny? nyárcip?m és zoknim tüstént átázott. Míg kikászálódtam a vízb?l, a hattyúpár felébredt, nyakukat nyújtogatva, bódultan csapkodtak szárnyukkal, mintha az álmot hessegetnék. Kis id? múlva a hattyúpár újra pihen?re tért, így megnyugodva hagytam el a partot.
Ezzel vége lett éjszakai kalandomnak. Visszaindultam a házba, gyorsan kellett mennem, mert kellemetlen volt a vizes lábamra lépni. Lemostam magamról, az éjszakai kaland sáros nyomait, és álomra hajtottam fejem.
Szép éjszakát töltöttem ágyamban, mert a hattyúkról álmodhattam.
