Smelka Sándor Szerző
Vezetéknév
Smelka
Keresztnév
Sándor
10 év 6 komment

 

Levél se rezdül,

izzad az éj, s halkabbak

a szeret?k is.

 

10 év 11 komment

Kislányként Robin Hoodot olvasott,

És ha játszott, nem ? volt a nyámnyila:

Nyáresti réten húrt feszített ki,

S messze szállt – képzeletben – anyám nyila.

 

11 év 4 komment

Azokat a vörös homokköveket szedik fel, melyek eredetileg sírkövek voltak egy száz éve megsz?nt pécsi temet?ben…

 

Ma nem megyünk fel a Deszkába. Ma semmiképpen sem. A kedvenc pizzériánk most várhat. Helyette itt állunk a dzsámi korlátjának támaszkodva, és figyeljük az alattunk lármázó Széchenyi teret.

     Márk egy fügefalevelet sodor ujjai között, az imént szakította az egyik fáról. Hunyorog az er?s napfényben. Tényleg felszedik a köveket, mondja, miközben a fekete ingje majd kigyullad a h?ségt?l.

     – Nincs meleged? – kérdem t?le. De ? csak a vállát vonogatja, miközben szemezget a térrel és sodorja a levelet.

     Viktória napszemüvegben áll mellettünk, a sötét lencsén a feltúrt tér tükröz?dik, rajta miniat?r dózerek és csákányozó emberek. A furcsa, foncsorozott, szinte torz kép alatt csak a szomorkás mosolyát látom.

     – Hagyd ?t – mondja -, nem látod, hogy gyászol?

     Hagyom ?t. Gyászolunk mi is.

     Azokat a vörös homokköveket szedik fel, melyeken nehéz volt bokatörés nélkül járni, és melyek eredetileg sírkövek voltak egy száz éve megsz?nt pécsi temet?ben. Sportpálya született ott azon a helyen, és a régi sírkövekkel leburkolták a f?teret. Ezt még Márk mondta nekünk valamikor.

     Egy k? – egy név. Egy k? – egy sors. Egy k? – egy élet.

     Az elmúlt évtizedekben egy rakás néven, sorson, életen járkáltunk, fagyiztunk, udvaroltunk, buliztunk… egyszóval éltünk.

     Gyászolunk. Márk szó szerint. Tudniillik: ? egy tüke – több generációs pécsi -, ?sei az elmúlt két évszázadban a Mecsekalján születtek, éltek, szerettek, haltak. Az ük-üknagyanyjának sírköve is itt feküdt valahol… Egészen a mai napig. Neki valahogy szent ez a hely… A gimibe jövet-menet sokat sétáltunk át a téren. Márk pedig, ha csak tehette, mindig megkerülte a sírköves részt. Már a barátságunk elején felt?nt, hogy valahogy nem szívesen járkált a köveken. Mintha valami láthatatlan er? lökte, taszította volna a tér peremén futó járdákra. Eleinte azt hittük, kényelmetlen neki a járás a girbegurba burkolaton, pedig csak – mint elmesélte – egy gyerekkori beidegz?dés állt az egész mögött. A nagymamája – akivel sokat sétáltak együtt a városban – egész életében nem tudott rálépni ezekre a kövekre, így Márkba már nagyon korán beidegz?dött: nem szabad az ?söket lábbal taposni. Ez volt a nagyanyai öröksége: a múlt, a történelem szeretete, az ?sök lábnyomainak keresése.

     Pedig hányszor megtapostuk a sírköveket! És Márk is jött velünk, mert nem volt más választása, f?leg ha egy-egy koncertnél, rendezvénynél a köveken volt a buli közepe, a nyüzsgés epicentruma, a jó rálátás a színpadra…

     Sokat ünnepeltünk itt, de ma gyászolunk. Siratjuk azt a remek játékot is, amelyet e köveken játszottunk. Afféle rögtönzés volt, egyfajta stílusgyakorlat, amellyel készültünk az írói pályára. Ráléptünk egy k?re, és ki kellett találni, hogy kinek a sírkövén állunk. A kövek tudniillik, névvel lefelé voltak a földbe ágyazva, így sosem tudhattuk, hogy épp kién sétálunk.

     – Beiersdorf Adolf – mondta Márk egy sírkövön állva -, városi tanácsnokként dolgozott. Két gyerek apja, katolikus vallású volt, és… ööö… szerette a bécsi dohányt.

     Viki és én ilyenkor elismer?en néztünk rá.

     – Böck Aranka – mondta Viktória egy sírkövön állva -, a férje vájár. Egyelten gyerekük korán meghalt, és ööö… 1857-ben költöztek ide a Felvidékr?l… gyönyör? kék szemei voltak.   – Márk és én ilyenkor elismer?n néztünk Vikire.

     Persze sose tudtuk, hogy igazunk van-e. Csak játszottunk, fantáziáltunk. A nevet és az életkort talán még sikerült volna meglesnünk, ha a sírkövet valahogy felfordítjuk, de az hogy vette volna ki magát, ha a járókel?k azt látják: három hibbant szent?rült bontja a Széchenyi teret? És különben is mit kezdtünk volna a névvel, dátummal? Magáról az emberr?l akkor sem tudtunk volna meg többet.

     – Márk ük-üknagyanyja – mondtam egy sírkövön állva, mikor hirtelen semmi nem jutott az eszembe. Viki ekkor az orra hegyére tolta a napszemüvegét, és fölötte nézett rám, jól megjátszott szemrehányással. Márk pedig megigazította az ingét, elnyomott egy félmosolyt, és megjegyezte, hogy menjünk basszus, mert bioszra vissza kell érnünk.

 

     Ma nem megyünk fel a Deszkába. Ma semmiképp nem. A kedvenc pizzériánk most várhat. Ma a városban csatangolunk.

     Viki még készít egy-két fotót a felszedett, felhalmozott, elszállításra váró kövekr?l, továbbá egy kisfiúról, aki csodálkozva, kerek szemmel figyeli az eseményeket, aztán elindulunk a belváros keskeny utcáin. Sóváran, kutakodva figyeljük a házak cirádáit, az öreg kandeláberek hajlatait, az ódon kapualjak faragott köveit. Ki tudja, talán még megpillanthatjuk bennük – valahol mélyen – ?seink arcát.

     Márk egy-egy kirakat tükrében néha igazít egyet az ingén. A fügefalevél már rég nincs a kezében, valahol elhagyta, és azt most egy unott szél sodorja tova a pécsi utcák megkopott macskakövein.

 

 

 

 

11 év 4 komment

Pitypangból sz?tt sz?nyeg…

 

(1)

Reggelenként, a

harmatos f?ben szarka

tallóz, csipeget.

 

(2)

E sárga virág

a vázában is még a

nap felé tekint.

 

(3)

A pitypangból sz?tt

sz?nyegen van egy mély folt:

ott heverésztünk.

 

(4)

Frissen kaszált f?

illata ömlik be a

rácson keresztül.

 

(5)

Zöldellnek a fák.

Lombbal együtt az árnyak

is megjelentek.

11 év 4 komment

A pécsi magasházba már lassan húsz éve nem tértek haza emberek. Fent, a nyolcvanméteres magasságban – az üres, kongó falak között – mégis zajlott az élet…

 

 

 

Alkonyodott a Mecsekalján, és a pécsi utcákon lassan, de biztosan beindult az esti csúcsforgalom. A belvárosi lakásokba, a lakótelepi panelokba, a mecseki villákba, a külvárosi családi házakba hazatértek az emberek. Ki autóval, ki busszal, ki gyalog. Ki kirándulásból, ki munkából, ki egy hosszú útról. Híreket néztek és vacsoráztak, fotelekben ültek semmittev?n, vagy számítógépeztek. E-mailt írtak, telefonáltak, csókolóztak, kártyáztak, imádkoztak. Egyesek moziba, vagy színházba mentek. Mindenhol mozgás, zaj, lárma, csak a külváros és a belváros határán álló huszonhat emeletes kísértetházban volt néma minden.

    A pécsi magasházba már lassan húsz éve nem tértek haza emberek. Fent, a nyolcvanméteres magasságban – az üres, kongó falak között – mégis zajlott az élet. Különböz? madarak élték ott a mindennapjaikat.

    A vörös vércse tojó – miközben az erkélyét söprögette – tollait mérgesen felborzolta: mostanában sokat kimaradt a férje. Ezen a napon is már két órát késett. Már majdnem végzett a munkával, amikor egy puha suhanásra lett figyelmes. Már azt hitte, hogy végre megjött a hím, de csak egy vándorsólyom telepedett meg az erkélye korlátján. A szomszédasszonya volt.

    – Szervusz, Piroskám, takaríííítasz, takaríííítasz? – kérdezte a sólyom.

    – Szervusz, drága Sárikám! Bizony, néha le kell söpörni az erkélyt, ha már ekkora lakásunk van. Ezek a mai fiókák borzasztó rendetlenek.

    A szomszédasszony megért?en bólogatott: ? is túl volt néhány fészekalján már.

    – A férjed?

    A vércse most még jobban felborzolta a tollait.

     – Ne is kérdezd! Azt ígérte, hogy öt órára hazajön, és még most sincs itthon. Pedig a gyerekek már éhesek…

    – Ezek a hímek olyan linkek tudnak lenni! Az én férjem se jött még haza. Biztosan egy külvárosi kocsmának a padlásán vedel.

    – Örülj neki, hogy a tiéd vedel. Azt gyanítom, hogy az enyém megcsal.

    A sólyom majd leszédült a korlátról, annyira megdöbbent.

    – Na ne beszélj…

    – De. Így igaz, ahogy mondom. Képzeld el, legutóbb egy varjúval látták a mez?n. Most képzeld el, egy VAR-JÚ-VAL!!!

    – Na ne beszélj…

    – Hát most szólj hozzá, drága Sárikám, hová jutottunk?! Innen már csak egy szárnyverdesés a baromfiudvar. Maholnap egy tyúkkal áll össze.

    – Inkább hozná el vacsorára.

     – Ezekre a hímekre nem lehet számítani… Jut eszembe: a költési segélyem se jött még meg. Így nem tudok költeni. Úgy el vagyok keseredve, drágám! Ha nem lennék madár, leugranék innen a huszonötödikr?l.

    – Jaj, Piroskám, nem szabad ilyet mondani – vijjogta a sólyom, majd letelepedett a vércse mellé. – Mindenhol vannak problémák, én például alig birok a kamasz fiókáimmal.

    – Na ne beszélj…

    – De bizony! Szemtelenek, visszavijjognak, cs?rölnek állandóan. Én mondom neked Piroskám, jobban jártam volna, ha annak idején a tojásaikból sütök egy jó rántottát, mintsem hogy kiköltsem ?ket. Képzel el, a nagyobbik rászokott a buszozásra.

    A vércsének elkerekedtek a szemei:

    – Na ne beszélj…

    – Így hidd el, ahogy mondom. A fiatalok körében állítólag ez a men?. Leszállnak a buszra, ráülnek a tetejére, és vitetik magukat egész Fehérhegyig, meg vissza. Ülnek a buszon, és várost néznek. Néha meg lecsapnak az emberek nyúlfarok kulcstartójára. Már a galambok is rajtuk röhögnek…

    – Hát most mondd meg… Borzasztó…

    – Mondanom sem kell, hogy attól a héja fiútól tanulta, tudod, akik ott laknak a tizennyolcadikon.

    – Hát mit vársz egy héjától, Sárikám?! Semmi morál nincs bennük. A nemi életüket is mindenki szeme láttára csinálják. Nemegyszer látni ?ket lent, az avaron. Pedig nekik is van hálószobájuk.

    – Borzasztó… És ha tudnád, hányszor megtiltottam a fiamnak, hogy azzal a jómadárral csatangoljon, de mindig vele repked. T?le kapta el azt a csúnya madárinfluenzát is. Minap a saját szememmel láttam ?ket együtt. Este aztán kérd?re vontam a fiamat, és képzeld Piroskám, volt cs?r a képén a szemembe hazudni. Mondtam is neki: fiam, nézd már meg, hogy csupasz-e a hátam! Ne nézz engem embernek!!

    – Az enyémek meg ki se akarnak mozdulni, állandóan a tévét nézik. Nem tudom, hogy mit tudnak rajta nézni, hisz húsz éve nem adnak semmi újat – vijjogta mérgesen a vércse, s bebökött a cs?rével a szobába, ahol a kis fiókák egy rossz, törött képerny?j? televíziót bámultak, amelyet még az emberek hagytak ott a kilakoltatáskor.

    A sólyom óvatosan körbelesett, majd egészen közel lépett a szomszédasszonyához.

    – És azt hallottad Pirikém – suttogta tompított hangon -, hogy a tizenötödiken lecsukták a kerecsent?

    – Na ne beszélj…

    – Tegnap vitték fel az állatkertbe. Képzeld, életfogytiglant kapott.

    – Meg is érdemelte Sárikám, ott lopott, ahol tudott. Egyébként nem csoda, a héjákkal cimborált.

    – Bizony, bizony… – helyeselt a sólyom – úgy látszik mégis igaz a mondás: embert ruhájáról, madarat barátjáról. De most mondd meg, drága Piroskám: hol kell nekünk élni!? Az én ?seim a belvárosban laktak. Az ükanyám még püspöki madár volt. Ott élt a Székesegyház tornyában, az pedig a legel?kel?bb hely a városban. Nem sokan költhetnek ott, hiszen tudod: csak négy tornya van…

    – Ne is mondd! A férjem rokonai is egy belvárosi templomtoronyban élnek, és azt hiszed, segítenek?! A nagy karmokat! Olyan magasan hordják a cs?rüket, hogy ránk se pottyantanak.

    A sólyom bánatosan forgatta a fejét.

    – Bizony, Piroskám, prolik lettünk… Itt költünk a panelban. Na, de megyek is, mert talán haza talál verdesni az uram, aztán még f?znöm is kell. Még most sem m?ködik a lift, igaz?

    – Már húsz éve nem jár… Micsoda világ ez?! Még jó, hogy madarak vagyunk, mert különben kénytelen lennék huszonöt emeletet lépcs?zni.

     – Na, megyek, drága Piroskám, jó is hogy repülnöm kell. Ez az öt emelet nem távolság, de arra jó, hogy egy kicsit leadjak a súlyomból. Képzeld el, a múlt héten felszedtem száz grammot!!

    – Na ne beszélj! Nekem is el kellene látogatnom már egy fitness-szalon padlására, mert már lóg a begyem… Mikor a tükörbe nézek, legszívesebben elrííínám magam. Nem csoda, hogy a férjem egy varjúnál keres vigasztalást.

    – Na szia, Pirikém! – köszönt el a sólyom, majd kivágódott a leveg?be.

    – Szerbusz, Sárikám!

    A szobában gyanúsan nagy volt a csend, ezért a vércse betekintett az ajtón keresztül, vajon mit csinálnak a csemetéi. A látványtól még a cs?rét is nyitva felejtette: az egyik fióka a vakolatot csipkedte, a másik pedig egy villanyvezetéket próbált kihúzni a falból. A tojó egy éles vijjogást hallatott, majd néhány szárnycsapással ott termett fiókái között, aztán a horgas cs?rével egymás után fejbe kólintotta mindkett?t.

    – Nem szégyellitek magatokat?! – zsörtöl?dött. – Tudjátok, hogy hány évig vártunk arra, hogy ide beköltözhessünk?! Ti meg szétszeditek a lakást! Hát nem elég romos már amúgy is?! Amikor én ekkora voltam, mint ti most, mi még fán éltünk. Értitek, egy fán!! Na most kimegyek, befejezem a takarítást, és ha megjön végre apátok, akkor elmondom neki, hogyan viselkedtetek. Csak tudnám, merre repked…

    Ezzel kiröppent az erkély korlátjára. Lent az utcán épp akkor nyitotta ki ajtaját egy kék-sárga csuklós busz. Emberek szálltak le róla a járdára, és nagy lármával elindultak a környékbeli lakásaik felé. Egy n?nek és fiának épp az erkély alatt vezetett az útja. A vércse a nyolcvanméteres mélység ellenére jól láthatta és hallhatta ?ket.

    – Szégyelld magad, fiam – veszekedett az anya, miközben három-négy szatyrot cipelt a kezében –, többet el? ne forduljon, hogy lógsz a suliból, megértetted?! És arról ne is álmodj, hogy ma este tévézhetsz. Ne félj, ha megjön apád – csak tudnám, merre jár –, az int?t is megmutatom neki. Gyere már egy kicsit gyorsabban, mert még f?znöm kell, különben is, majd leszakad a karom. Holnaptól pedig nem találkozhatsz azzal a Kovács gyerekkel többet, értve?!

    Az anya hangja lassan beleolvadt a pécsi lármába. A vörös vércse még darabig forgatta a fejét utánuk, majd lábának gyors mozdulatával megvakarta a cs?rét.

    – Ezeknek se lehet könny?, pedig ?k emberek – gondolta magában, aztán szétterített farktollaival folytatta a söprést tovább.

    Alkonyodott a Mecsekalján. A lemen? nap vörös sugarai, mint valami ünnepi pántlikák, fennakadtak a magasház rongyos ormain.

11 év 4 komment

?k kilencen pontosan olyanok voltak, mint mi segít?k, csak egyben különböztek t?lünk: valamennyien sérültek voltak. Róluk szólnak ezek a történetek.

    

?k kilencen pontosan olyanok voltak, mint mi segít?k: huszonévesek, vidámak, lelkesek, sokszor neveletlenek, néha letörtek, olykor kíváncsiak, néhanapján szomorúak. Nekik is voltak terveik, félelmeik, vágyaik, humoruk, igényelték a szeretetet/szerelmet, az ölelést, és végül nagyon, de nagyon szerették a kólát. Csak egyben különböztek t?lünk: valamennyien sérültek voltak. Két év adatott köztük. Róluk szólnak ezek a történetek.

 

 

                                                        Kereszt és párizsi

 

 

    Kristóf a maga sérült módján igazi állatbarát volt. Szeretete kiterjedt minden fajtára, igazán nem válogatott: boldog tulajdonosa volt már ? tekn?snek, aranyhalnak, s?t egy vérbeli húsvéti nyúlnak is. A nyulat ugyan kölcsönkaptuk az ünnepre, viszont a macska – melynek nevét nem jegyezte fel a krónika – teljes mértékben a lakóotthon családjához sorolhatta magát.

    Ez a történet még egy évvel az én jövetelem, és a kutyás éra el?tt történt, az utóbbiból következik, hogy a macska vidáman élt a fiatalok között. Mindennap kapott enni, kedvére leshette a galambokat a közeli parkban, vagy éppen az udvarunkban, és esténként a garázstet?n királyi büszkeséggel, de ugyanakkor kimondhatatlan közönnyel figyelhette, ahogy a fiúk focizgattak az udvaron. A kedvenc helye mégis az ajtó el?tti feny?fának az alja volt, legtöbbször ott látták szunyókálni. A fiatalok munkába menet sokszor megsimogatták, becézgették. A macsek – mint már mondottam – boldogan élt köztük. Aki a lakóban jól akar élni, annak csak egy dolgot kell tennie: megszokni az állandó – néha csak este tíz óra felé csendesed? – zajt. A macskát a hangzavar nem izgatta, s?t egy-két búja, tavaszi éjszakán maga is hozzájárult a lakóotthon lármájához.

    A macska eme m?vészetéb?l Kristóf nem hallott semmit, ugyanis kétéves korában agyvérzést kapott, mely által elveszítette a hallását, és részben lebénult az alsó ajka. Beszélni sem tanult meg rendesen, viszont néha ? volt a leghangosabb köztünk. Talán a süketségének is köszönhet?, hogy ? kedvelte legjobban a macskát.

    A fiú olykor lelépett vacsoráról, hogy a párizsis kenyeréb?l megkínálja, és mikor egy szerencsétlen baleset miatt eltört a lába (mármint a macskának), Kristóf egész délutánokat töltött a garázsban fekv? állatnál. Ápolta, vigasztalta, és csak a kemény, következetes gondozói szigor tartotta vissza attól, hogy az állatot a szobájába vigye éjszakára. Végül a macska – Kristóf szobájának a gyógyhatású leveg?je nélkül is – szépen meggyógyult. Olyannyira, hogy csak futásnál, rohanásnál bicegett.

    Az eset egy forró nyári napon történt. Ezen a meleg, fülledt délutánon csak Kristóf és Anti – a kollégám – volt otthon. A többiek valahol a városban csavarogtak. Antinak felt?nt, hogy a macska, kinek nevét – mint fennen megemlítettem – nem jegyezte fel a lakóotthon krónikája, már órák óta ki sem mozdult a kedvenc feny?fája alól, és a kollégám mintha arra is emlékezett volna, hogy délel?tt is ugyanígy, ugyanebben a pozícióban feküdt ott. Mikor aztán megnézte a tálját, miben a macskaeledelhez hozzá sem nyúltak, odament a feny?fához. Az állat nem neszelt fel a léptei zajára, s?t a szólongatásokra se reagált. Anti most már olyannyira gyanakodott, hogy egy száraz feny?gallyal bökte meg a jószágot, aki mozdulatlanul, flegmán t?rte ezt az atrocitást. Nem is mozdulhatott, mert megdöglött.

    Bár az a szabály, hogy nem a sérültek helyett dolgozunk, és a gondozottakat be kell vonnunk mindenféle munkába, a takarítástól a szemétlevitelig mindenbe, most Anti mégis egyedül kerített valahonnan egy nylon szatyrot, amibe beletette a macskát. Kristófnak csak ezután szólt. Mikor az a kollégám kézjeleib?l megértette, hogy mi történt, csak szomorúan bámulta a macska nylon koporsóját. Még akkor sem sírt, mikor kíváncsian belenézett a zacskóba, és a saját szemével láthatta az elhunyt cicát.

    Valahol a garázs mellett ástak egy kisebb gödröt, majd visszamentek a macskáért a feny?fához. Kristóf komoly arccal, lassú, komótos, s?t ünnepélyes léptekkel vitte a zacskót. Látszólag nem fájt neki annyira a macska elvesztése. A játszó kisgyermekek szent komolyságával vitte a koporsót, úgy, ahogyan azt a temetéseken látta.

    Mert Kristóf akkor temetést játszott.

    Még a betonjárdán sétáltak, mikor felt?nt a frissen ásott gödör. A fiú hirtelen megállt. Anti nem tudta mire vélni ezt, pedig logikus volt: Kristóf – miel?tt végleg elhantolták volna a macskát – bizonyosságot akart. A maga módján meg is kapta: miel?tt Anti észbe kaphatott volna, egy gyengéd, de mégis határozott mozdulattal földhöz vágta a macska tetemét. Egyfajta ébreszt?nek szánta ezt. A macska ugyan kett?t-hármat pattant a betonon, de – Kristóf legnagyobb döbbenetére – nem ébredt fel. Nem is nyávogott, nem is fújt, nem is szaladt fel mérgesen egy fára, csak mozdulatlanul feküdt a fiú lábai el?tt.

    Ekkor eredtek el Kristóf könnyei. Ekkor fogta fel, hogy a macska TÉNYLEG megdöglött. Végleg és visszavonhatatlanul. Talán életében el?ször találkozott ilyen kézzelfoghatóan a halállal.

    Még akkor is szipogott, mikor a sírhantba – kereszt gyanánt – egy fáról leszakított ágat t?zött, mely leginkább egy csúzliágasra hasonlított, mintsem egy feszületre.

    Abban az évben a kollégák – anélkül, hogy ?k maguk gondoskodtak volna err?l – mindig találtak friss virágot a síron, egész kés? ?szig. Néha még az is megesett, hogy a hant el?tt egy-egy kisebb kenyérdarabka hevert, tetején egy szelet párizsival…

11 év 8 komment

Az egek különös kegyelme folytán, az életemben eleddig csak egy röpke kétéves szakasz volt, amikor – ha úgy adódott – többet kellett f?znöm egy teánál vagy egy tojásnál.

 

Hogy miért nem? Kezdjük ott, hogy sose kellett f?znöm. Valahogy mindig úgy adódott, hogy olyan emberek vettek körül, akik tudtak és szerettek f?zni. Például az öcsém egyenest a konyhában n?tt fel, nagymamám pedig aktív korában egy kollégium konyhájában dolgozott – naponta több száz gyerekre f?ztek. Ha ünnep közeledik – ide tartozik az is, mikor megjövök szabadságra – ? az egésznek a lényegét els?sorban a f?zésben látja. Legyen az; karácsony, szülinap, szalagavató vagy akár eljegyzés, a nagymamám besáncolja magát a konyhába, ahol aztán elképeszt? mennyiség? és fajtájú étket kezd termelni.

     Ilyen konkurencia mellett nehéz labdába rúgnom.

     Az egek különös kegyelme folytán, az életemben eleddig csak egy röpke kétéves szakasz volt, amikor – ha úgy adódott – többet kellett f?znöm egy teánál vagy egy tojásnál.

     Az id? tájt egy pécsi lakóotthonban dolgoztam, melyben sérültek éltek. Hétköznap a napköziben – a „munkahelyükön” – kaptak ebédet, valami közeli étteremb?l. Szombaton és vasárnap azonban nekünk – a segít?knek – kellett f?zni. A mindenkori délel?ttös egyúttal szakács is volt.

      Ha hétvégén délel?tt dolgoztam, bizony nekem is kezembe kellett vennem a fakanalat. Olyan komoly ebédet kellett készítenem, amely nem maradt meg a lekváros kenyér, kétszersült szintjén, hanem gázon, süt?ben készült f?t étel, amely lehet?leg emberi fogyasztásra is alkalmas.

     Számomra ez jelentette a legnagyobb szakmai kihívást annál az alapítványnál.

     A nap úgy kezd?dött, hogy benéztem a fagyasztóba: van-e alapanyag. Az alapanyagon mindenfajta zacskót értek. Ha találtam még a h?t?ben zacskót, akkor megnyugodtam: lesz ebéd!!!

     Általában hétvégén a legtöbben otthon voltak a szüleiknél, így csak páran lézengtünk a lakóban. Az alapítványnak alapszabálya, hogy a segít?k lehet?leg mindenkit vonjanak be a feladatokba, ne a sérültek helyett csinálják a munkát, hanem velük.

     Gerg?vel, az egyik Down-kórosunkkal nem is volt probléma: ? dolgozott, segített, hajtott. Néha többet is a kelleténél. A kóla miatt volt ez, ami az alapítványunkat gyakorlatilag összetartotta. Ez volt a varázsszó: kóla. Ha már nem segített a szép szó, a fenyegetés, az elrettent? példa, csak ezt a szót kellett kimondania a szegény gondozónak: kóla. Innent?l kezdve rend lett. Mindig, és kivétel nélkül.

     Minden házimunkát, amit a fiatal sérültek elvégeztek hét közben, azt felírtuk, és hétf?n – a Nagy Kólanapon – a legtöbbet dolgozó lakó egy hatalmas nagy üveg kólát kapott az esti tévézéshez. Ez, a legtöbbet dolgozó általában Gerg? volt.

     Tivadarral, a másik Down-kórossal más volt a helyzet. ? hétf? délután elment a boltba, és a saját zsebpénzéb?l vette a kólát. Ez biztosította neki a hétközbeni nyugalmat, és azt, hogy hétf? este mégse maradjon kóla nélkül.

     A f?zéseink általában a következ?képpen zajlottak:

     Amikor reggel elkiáltottam magam: „f?zés!”, a kóla-effektusnak köszönhet?en mindketten máshogy reagáltak. Tivadar például egyáltalán nem reagált, Gerg? viszont nagy hangon és eszeveszett tempóban vágódott be a kamrába, ahonnan mindig egy ölre való zöldséggel tért vissza.

     – Sanyikám, Sanyikám…. Itt van a zöldség… Megpucoljuk… – hadarta csillogó szemmel.

     A kollégáim ugyanis – ha rájuk került a sor – tényleg f?ztek: zöldséget pucoltak, aprítottak, húst szeleteltek, salátát készítettek. Ezzel szemben én csak „elkészítettem” az ebédet. A fiút mindig ez zavarhatta meg. Ilyenkor rendre pontosítottam:

     – Gerg?, ezekre nincs szükség:  mi most ebédet csinálunk…

     Ezzel visszatuszkoltam ?t a kamrába, és a fagyasztóból el?kaptam egy zacskó mirelit zöldséget.

     – Látod, Gerg? – mondtam a színes zacskóra mutatva – milyen praktikus! El?re el van készítve.

     Ilyenkor sose úsztam meg a dolgot értetlenkedés nélkül:

     – De Anti nem így szokta csinálni! – csodálkozott majd minden alkalommal.

     Anti a kollégám volt. Egy mesterszakács veszett el benne.

     – Anti… még olyan régimódi… – jegyeztem meg nem túl meggy?z?en. Gerg? zsörtöl?dve vitte a zacskót a konyha felé:

     – Látom, ma megint cukrászdába kell mennünk, ha azt akarjuk, hogy valami finom is legyen a gyomrunkban…

     Ilyenkor mindig úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg a megjegyzést, és ha már a kamrában voltam, mindjárt magamhoz is vettem egy másik zacskót, melyben el?re elkészített, finom, gusztusos pulykamell volt található.

     – Milyen finom töltelék van ebben – gondoltam magamban. – Még hogy cukrászda! Az ujjatokat is megnyaljátok ezután…

     A f?zés… illetve az ebédkészítés els? lépése az volt, hogy meg kellett várni a mirelit kacatok felolvadását. Közben feltettem két fazék vizet: a levesnek és a tésztának. Aztán el?készítettem a levesbe valót: egy-két leveskockát, egy kis sót és hihetetlen mennyiség? levesízesít?t, hogy azért az illúzió valamilyen szinten meglegyen.

     Miközben hálát adtam a modern világért, melyben, lám, milyen kényelmes és szép az élet, bekapcsoltam egy kereskedelmi rádiót. Szinte mindig jó zenéket adtak, s egy-egy kedvencünknél Gerg? teljes torkából énekelt, és nagy hejehujával roptuk a táncot a konyhában.

     Mire forrt a víz, Tivadart – egy borzasztó kényes és bonyolult diplomáciai man?verrel – általában sikerül már kirobbantanom a fotelb?l, és elérnem, hogy ? szórja bele a fazékba a leveskockát. A maradék az én munkám volt. Levestészta, só, Vegeta került még a kocka mellé. Innent?l kezdve kavartam, kevertem, és – biz’ Isten – olyan érzésem volt, mintha tényleg f?znék!

     Ekkor következett a második: a pulykamell kisütése, és hozzá általában valamilyen tészta készítése. Nem nagy kunszt. Valamikor azonban gondoltam egy merészet, és elhatároztam, hogy felülmúlom magam: aznap rizs lesz a húshoz.

     A rizs elkészítése nálam úgy zajlott, hogy els? lépésben – telefonos segítség gyanánt – felhívtam a családomat. ?k elmondták, hogy’ kell csinálni. A második lépésként kerítettem papírt, ceruzát, és újra felhívtam a családomat. ?k újra elmondták, hogy’ kell csinálni. Ezek után nekiálltam. Ekkora már fel szokott t?ni az ablakban Alfonz, a kutyánk. Mindig farkcsóválva, a száját nyalva, sóvárgó tekintettel nézett be az ablakon. Ilyenkor megsimogattam a fülét, és ha olyan hangulatban volt, még csókolóztunk is.

     Többnyire két-három telefon és jó néhány kutyacsók elég volt ahhoz, hogy elkészüljön a rizs is. Ekkor Gerg? nagy elánnal teríteni kezdett, miközben azt kérdezgette:

     – Ugye kapok hétf?n kólát, mert segítettem, ugye kapok?

     Mindig megnyugtattam, hogy ? egész biztosan kap kólát, viszont hogy én mit kapok ezért az ebédért, azt még nem tudom.

     Letelepedtünk enni. A leves – rettenetes utóízét leszámítva – egész t?rhet?en szokott sikerülni, viszont a rizs hol kemény lett, hol gyurma állagúra sikeredett. Ennek ellenére h?siesen lapátoltuk mindannyian. Egyik nap Gerg? a legnagyobb csodálkozásomra két tányér rizst is megevett. Csak az utolsó kanál után szólalt meg:

     – Sanyikám, ez olyan volt, mint a dunakavics!

     – Köszi, Gerg?…

     Ebéd után a maradékot ki is szoktam önteni Alfonznak. A kutya ilyenkor beleszagolt a tálba, majd általában otthagyta. Egy fa tövéb?l el?kapart valami régi csontot, és azt kezdte el rágcsálni, közben szemrehányóan nézett rám.

     A szieszta alatt aztán zenecsatornát szoktunk nézni a nappaliban. Punnyadtan heverésztünk a kanapén, és mindannyiunk gyomrában, szájában ott volt a leves szörny?séges utóíze, az a m?anyag borzalom, mely hét tonnával nyomta a hasfalunkat. Gerg? olykor kerített valahonnan szotyolát vagy ropit, és azt rágcsálta. Semmihez se volt kedvünk, de nem volt olyan szombat, mikor ne tápászkodtam volna fel.

     – Gyertek – mondtam a fiúknak –, menjünk el a cukrászdába. Legyen valami finom is gyomrunkban.

     Ezt sose kellett kétszer mondani – még Tivadarnak se. Visszafelé mindig hoztunk valamit Alfonznak is.

 

 

11 év 11 komment

Ma újabb e-mailt kaptam, ezúttal az unokaöcsém anyjától. Megírta, hogy egy baranyai honlap farsangi fotópályázatot hirdetett, és a kis tehenet is benevezték. Ha tudok, szavazzak rá.
Naná!
Azonnal megkerestem a honlapot, regisztráltam, majd leadtam a szavazatomat. Ennyit igazán megtehetek a rokonaimért.
Micsoda kedves kis játék ez a jelmezverseny!

 

Szavazz a kis tehénre!

– Farsangi napló –

 

Március 1.

    Kaptam egy e-mailt a tízéves unokaöcsémt?l. Mellékelt egy fényképet, amin be van öltözve az idei farsangi jelmezébe. Néztem a képet egy darabig, majd elforgattam. Aztán újra elforgattam. Mi a csuda ez?! A képet ugyanis nem tudtam értelmezni. A fotón a nagynéném ül egy székben, az ölében egy sárga kötött tehenet látok, melyet ágak díszítenek. Feltételezhet?en ebben van az unokaöcsém. Ezzel nincs is problémám, csak az a baj, hogy a tehén jóval kisebb nála. Hogyan fért bele ebbe a kis jelmezbe?! Olyan furcsán állnak a lábai is… Visszae-mailezek:

      – Mi ez??

    Maga az érintett válaszol:

      – A kis tehén, a fa tetején!! – Még hozzábiggyeszti: – Hol élsz te?!

    Ekkor leesik a tantusz: az unokaöcsém a képen nem a nagynéném ölében ül, hanem el?tte áll. A lábait el?bb nem láttam, mert barna naciba vannak bújtatva – ez jelképezi a fatörzset –, és csak a dereka fölött kezd?dik a kis tehén-jelmez. Ez az a kötött sárgaság – a jelmez fels? része -, melynek lábai lenyúlnak az unokaöcsém térdéig. Hát ezért t?nt olyan kicsinek a jelmez. Mikor átláttam a lényegét, nagyon megtetszett, egyszer?en zseniálisnak találtam, olyannyira, hogy beállítottam háttérképnek, és elküldtem egy csomó ismer?snek e-mailben, ezzel a szöveggel:

 

    „Az unokaöcsém jelmeze, amit a nagynéném kötött neki. (Ez egy kis tehén, ha nem tudnátok…)”

 

Március 2.

    Ma újabb e-mailt kaptam, ezúttal az unokaöcsém anyjától. Megírta, hogy egy baranyai honlap farsangi fotópályázatot hirdetett, és a kis tehenet is benevezték. Ha tudok, szavazzak rá.

    Naná!

    Azonnal megkerestem a honlapot, regisztráltam, majd leadtam a szavazatomat. Ennyit igazán megtehetek a rokonaimért.

     Micsoda kedves kis játék ez a jelmezverseny!

 

Március 3.

    Ma is szavazok. Jelen pillanatban az unokaöcsém vezet 126 vokssal. A második helyen egy hirdet?oszlop-jelmez áll, 87 szavazattal. Milyen jó ötlet ez a hirdet?oszlop is! Tetszik, hogy az emberek ennyire kreatívak!

    Imádok szavazni…

 

Március 4.

    Ma a hirdet?oszlop leel?zte az unokaöcsémet. 156 szavazattal vezet, míg a kistehénnek csak 137 van. Ma ötször is szavaztam. Milyen baromság ez a hirdet?oszlop! Egyáltalán nem ötletes, s?t elcsépelt…

 

Március 5.

    Még mindig a hirdet?oszlop áll az élen. Ki öltözik manapság hirdet?oszlopnak?!

    Mindenképpen nyerni kell! Ma tizenegyszer szavaztam. Majd megmutatom én…

 

Március 6.

    Felkelek.

    Szavazok.

    Szavazok.

    Szavazok.

    Eszek.

    Szavazok.

    Szavazok.

    Szavazok.

    Pisilek, közben a mobilon keresztül szavazok.

    Szavazok.

    Kicsit dolgozok.

    Szavazok.

    Szavazok.

    Lefekszek.

 

Március 7.

    Hirdet?oszlop: 548!!

    Kis tehén: 459!!!

    Felháborító! Nincs szemük az embereknek?! Hát nem látják, hogy a kis tehén – aki mellesleg az unokaöcsém – mennyivel jobb, mint az a vacak hirdet?oszlop… Biztos olyan kövér az a gyerek, hogy csak a hirdet?oszlop-jelmezbe fért bele. Tavaly bizonyosan hordó volt…

    Segélykér? e-maileket küldtem a barátaimnak: „Szavazz a kis tehénre!”

 

Március 8.

    Még mindig a hirdet?oszlop vezet, s?t veszedelmesen megközelített minket a harmadik helyezett, egy Superman. Superman?! Hát az is jelmez?!

    Sajnos csak kétóránként lehet leadni egy szavazatot, így egy kis trükkhöz folyamodtam:

Csináltam magamnak 127 fiktív e-mail címet, hogy aztán 127 nicknév alatt regisztráljak a honlapon. Segíts magadon… Nagyon ötletesen választottam meg a nickjeimet: Kistehén1, Kistehén2, Kistehén3, Kistehén4, és így tovább 127-ig.

    Egész nap szavaztam.

    Estig rászoktam a dohányzásra.

    N?nap?! Kit érdekel!

 

Március 9.

    Kicsit ciki, hogy tegnap nem köszöntöttem fel a n?ismer?seimet. Teljesen becsavarodtam a szavazás miatt. Nem szép dolog ez! Az embernek józannak kell lenni, és nem szabad elveszítenie a fejét holmi kis internetes játék miatt. A személyes kapcsolataink és a barátaink, a kedves n?ismer?seink el?bbre valóbbak, mint ez a butaság. Ezért aztán elhatároztam, hogy bocsánatkér? és felköszönt? e-maileket küldök n?ismer?seimnek, a következ? szöveggel:

 

„SZAVAZZ A KIS TEHÉNRE!!!! NAGYON FONTOS!!! EGY ÉLET MÚLHAT RAJTA!!!!!”

 

    Este leugortam konyakért.

 

Március 10.

    Reggel megittam egy vödör kávét és két pohár konyakot…

    Szavazok.

    Iszok.

    Szavazok.

    Rágyújtok.

    Szavazok.

    Estére még mindig a hirdet?oszlop vezet, 899 szavazattal. A kis tehénnek csak 875 voksa van.

    Ezek biztos csalnak!!! Milyen piszok emberek vannak…

 

Március 11.

    Felhívtam egy hekker barátomat, aki el?ször nem ismerte meg a hangomat. Azt hitte, hogy valami Louis Armstrong reinkarnációval beszél. Megnyugtattam, hogy én vagyok az, a jó barátja, csak még nem ittam meg a reggeli szokásos három pohár konyakot és a hat csésze kávét, az öt szál cigir?l meg nem is beszélve. Elmondtam a problémámat. Megígérte, hogy segít.

 

Március 12.

    Reggel megnéztem az állást. Felsikoltottam: a kis tehén immár toronymagasan, 10.965 szavazattal vezetett a hirdet?oszlop 1002 szavazata el?tt. Mikor két óra kóma után magamhoz tértem, tüstént felhívtam a hekkert.

      – Mi a jófenét csináltál, te üt?dött!! – ordítottam.

      – Kicsit feltuningoltam az unokaöcséd szavazatait…

      – Ez most nem egy kiszavazóshow, mint múltkor!!! Nem gy?zhetünk ekkora el?nnyel, mert a végén még gyanús lesz. Ennyi ember talán nem is él Baranyában…

      – Oké, oké, kicsit eltúloztam. Viszont az a baj, hogy szavazatokat eltüntetni még én sem tudok, de megoldom valahogy.

    Ezzel letette a kagylót.

 

Március 13.

    A mai állás:

    Hirdet?oszlop: 11.124 szavazat.

    Superman: 11.112 szavazat.

    Kis tehén: 11.002 szavazat.

    Egyébként mindenkinek tízezerrel több voksa volt, mint tegnap este. Ez bizonyára azért van, mert rögtön itt a szavazás vége, és mindenki hajrázik.

    Elhatároztam, hogy én is beleadok mindent. Erre a napra szabadságot vettem ki, és addig szavaztam, míg két ment?s be nem tört a lakásomba. Átrágták magukat a mosatlan kávéscsészéken, a kiürült konyakosüveg-tengeren és a cigarettacsikk-hegyen, majd megragadták azt a borostás, borzos hajú, ?rült tekintet?, kissé büdös embert a számítógép el?tt – aki én voltam – és beszállították a kórházba. A ment?ben mindvégig csak ezt a mondatot hajtogattam:

      – Szavazz a kis tehénre, a kis tehénre!!!

 

Március 16.

    A kórházban vagyok. Egész jó itt, csak kár, hogy nincs számítógép, mert így nem tudok szavazni. Unatkozni mégsem unatkozok, mert megengedték, hogy továbbírjam a naplómat.

    Tegnapel?tt kaptam egy új szobatársat: egy borostás, borzos hajú, ?rült tekintet?, kissé büdös embert, aki folyton csak ezt ismétli:

      – Szavazz a hirdet?oszlopra, a hirdet?oszlopra!

    Hát most mondják meg, milyen emberek vannak?! Hogy tudja magát valaki ennyire tönkretenni egy kis játék miatt, mint ez a szerencsétlen szobatársam?!

    Mára befejezem a naplóírást, mert rettent?en remeg a kezem: hiányzik a konyak…

11 év 6 komment

Elképzelem Róma els? napját ââ?¬â?? a legels?t. Nem lehet tudni, hogy mikor volt ez, de a történelem folyamán biztos volt egy nap, egy perc, egy pillanat, mikor egy értelemmel rendelkez? Homo sapiens rálelt erre a helyre.

 

 

Elképzelem Róma els? napját – a legels?t. Nem lehet tudni, hogy mikor volt ez, de a történelem folyamán biztos volt egy nap, egy perc, egy pillanat, mikor egy értelemmel rendelkez? Homo sapiens rálelt erre a helyre.

     Ez az els? nap – a legels?.

     Ezen a napon egy számunkra ismeretlen pásztor, vagy pásztorok, megállnak a Tiberisnél, és elhatározzák, hogy ott maradnak. Talán nem volt ilyen egyszer?, de mondjuk, hogy így történt. Felverik a sátrukat a folyóparton – valószín?leg a mai Palatinus-domb alatt -, t?zet gyújtanak, s fáradtan köré ülnek. Ezen az estén kövérebb a falat, felh?tlenebb a mese, mert ünnepelnek: ma új otthont találtak. Közben alkonyodik, a nyáj elpihent már, csak egy-egy bégetés, vagy b?gés hallatszik néha. A gyerekek nagyokat nevetve futkároznak a tábort?z körül. Senki se szól rájuk – nekik most mindent szabad.

     Mikor aztán felragyog a telihold, a családf? felmászik a dombra, és leül egy sziklára, ahol jól láthatja a tájat – az új otthonát. Nézi a mindezidáig érintetlen természetet. Figyeli a fákat a másik hat dombon, amikb?l házat építhet majd, s a kanyargó Tiberist, mely vizet és halat fog neki adni.

     Béke van, csend van. Most a pásztor – ahogy ül a sziklán – elképzel magában egy kisvárost – egy teljesen szolid várost -, ahol az utódjai legnagyobb békességben fognak élni, és dolgozni.  Erre a gondolatra elmosolyodik. Szél támad a völgyb?l, és beletúr a pásztor hajába. Az nagyot sóhajt, majd még végigellen?rzi az ?rtüzeket, a virrasztókat, és bebújik felesége mellé a sátorba. Fáradt: azonnal elalszik.

     Álmában azonban furcsa képeket lát: pazar építmények, vízvezetékek, paloták kerülnek a szemei elé. Egy nyüzsg?, hatalmas városban áll. Látja a Tiberist, amint rengeteg vért és könnyet sodor a tenger felé. Majd jönnek az újabb képek szeszélyesen, de feltartóztathatatlanul: császárok, pápák dics?sége, palotáik arany, ezüst ragyogása. Születések és halál – sok ember halála -, szerelem és gy?lölet, felemelkedés és bukás, dics?ség és szégyen, véres küzdelem és kéjes ölelés, könny és nevetés. Elborzadva lát még hosszú kövezett utakat, az utak mentén kereszteket, sírást, kínt, tüzet – hatalmas tüzet. Álmában égett b?rszagot érez, ?rjöng? oroszlánok bömbölését hallja.

     Súlyos a leveg?, nagyot sóhajtva átfordul a másik oldalára, félálomban átöleli alvó asszonyát, de a képekt?l még így sem szabadul: bíborpalást suhogása, víg, féktelen lakomák, lángoló, tébolyult ölelések. Húgyszagú plebejkocsmák egy nagy aréna körül, versek, zenék, olcsó szerelmek, patkányok. Fegyelem, vas és k?, versek és szobrok és szépség – mennyi-mennyi szépség!

     A képek csak nyomakodnak tovább: egy hatalmas, kupolás templom, a csúcsán kereszt. Kegytárgyak, tömjénfüst, zsolozsma. Színek, fények, árnyak, titkok és szépség – mennyi-mennyi szépség! Freskók, szobrok, aranyragyogás és újból könny, vér és halál, Pater noster.

     A pásztor továbbálmodik: évszázadok rohannak el mellette: harcokat, háborúkat, emberekkel teli marhavagonokat lát, majd végezetül színes kavalkád t?nik fel: autópályák, repterek, futballstadionok, turisták, embertömeg a Szent Péter téren. Urbi et Orbi.

     Mikor reggel felébred, mindene fáj. Mintha ez az éjszaka évezredekig tartott volna. Megrázza magát, hogy az álomképek emlékeit?l megszabaduljon, majd megmosakszik. Ma er?s akar lenni, mert nagy munka vár rájuk: téglát vetnek.

     A h?vös völgyben, a fák ágai között felragyogó napfény vörösre festi a frissen hullott forgácsot.

     Ez a pillanat volt Róma születése.

12 év Nincs Komment

Múzeumba került az els? világháború utolsó fegyvere! (A kép Felix Schwormstaedt festménye.)

Múzeumba került az els? világháború utolsó fegyvere!

Múzeumba került az utolsó világháború els? fegyvere!

Múzeumba került az els? világháború els? fegyvere!

Múzeumba került az utolsó világháború utolsó fegyvere!

Háborúba került az els? múzeum utolsó világfegyvere!

Háborúba került a világels? fegyver utolsó múzeuma!

Fegyverbe került az utolsó világmúzeum els? háborúja!

Fegyverbe került a világutolsó múzeum utolsó háborúja!

 

És így tovább, kinek-kinek ízlése, hite, humora és világnézete szerint…

Smelka Sándor Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.