Kedves ember volt a juhász,
s szokatlanul tájékozott,
vonzotta a magvas tudás:
vaskos könyveket lapozott.
Nyáját amint legeltette,
egy fa tövében üddögélt,
s nagy bajuszát sedergetve
csak olvasott és nem beszélt.
Kívüle másról nem tudok,
akire illenék a szó,
mely írók tollából buzog,
s ekképp szól: nyájas olvasó.
A legel? kies csücskiben
egy girhes ló legel sebtiben,
foga közt zabnak szól rekviem,
tort ül a gyomra, majd megpihen.
Villámlás cikkan az ég tövén,
ékk? a borúnak köldökén;
fellegek sötétl?, dús ölén,
zivatart nemzett a bús födém.
A megriadt lónak h?lt helye,
cserjésre szitál az ég leve,
versemnek sommája, mérlege:
megbokrosodott a vén gebe.
Az oroszlán megunta sörényét,
üstökén a fenséges kazlat;
és különben is: agyára ment már
a dagályos királyi maszlag.
Méla ejt?zését hátrahagyva,
pénztárcáját magához vette,
s a hatos villamos megállóját
sürg?sen megközelítette.
A Szahara téri megállónál
(a hatos vonal ennyit b?vült)
türelmetlen várakozásában
pestiesen néhányat b?dült.
S amint a villamos lefékezett,
könnyedén felszökkent a nagyvad,
lendületével zavarát keltve
egy leszálló madárcsapatnak.
Egy csúszómászó alattvalója
rögvest hellyel kínálta ?t,
ám egy bolha gyorsabban fölpattant:
froclizva a mérges sziszeg?t.
Tehát az oroszlán, ül?helyén,
melyen ugyan nem fért, csak félig,
viszonylag kényelmesen utazott
egész a Blaha Lujza térig.
Onnantól gyalog folytatta útját
a Nagykörúton bandukolva,
hízelked? városi rokonok
nyávogó hadába botolva.
Egy szokványos gyalogátkel?nél
arcára fészkelt a döbbenet,
amint az úttesten kiterülve
egy eltiport zebrát észrevett.
Elh?lve nézte, hogy a sok gyalog
mily közönnyel sétál a testen:
nem hitte volna, hogy a zebrának
ily mostoha sorsa van Pesten.
Elszomorodva lépkedett tova,
mire végre elérte célját:
egy hajtalankodó üzemegység
portáljának csillám acélját.
A kirakat üvegpalástján
a benti ténykedés ékei:
frizurában megreformált népek
legjobban sikerült képei.
Nézi az oroszlán, nézi, nézi,
kíváncsi szemét merengeti,
s azon t?n?dik: divatot vált-e
új sérójától Serengeti…?!
Ám mélájából kizökkenti ?t
az ajtón kilép? birkapár,
punkosra gyalultatták a bongyort,
a dauert egyik se bírta már.
E vakmer? váltásból merítve,
er?t vesz magán az oroszlán,
s a metamorfózis hátszelével
az üzlethelyiségbe poroszkál.
A fodrász hajbókja földig ér?,
ebben feltétlen verhetetlen,
hiszen a bóknak ezt a válfaját
?k gyakorolják ernyedetlen.
A nemes kuncsaftot nem váratja,
legjobb székébe készteti,
s biztosítja, hogy óhaja szerint:
ó-haját apróra szétnyesi.
Hátul stuccolva, fölül rövidre
kéri az el?kel? vendég,
s, hogy ne kuszálja Szahara szele,
kér rá egy nagy tubusnyi kencét.
Hajnyíró bürrög, csattog az olló,
a mester b? terményt takarít,
s, hogy a nagyját mielébb arassa,
gépével nagyokat kanyarít.
Fölös sörény rakódik a porba,
oroszlánrész már az aljzaton,
e perct?l csak finomít a maestro:
zsengéket kurtít a hajzaton.
Lassan-lassan kialakulóban
a készül? kompozíció,
s a tükörnek fancsali foncsora
jelzi, hogy ez nem csak fikció.
A növekv? fenéknyomástól -é,
vagy a tükört?l megvezetve,
morgolódni kezdett az oroszlán,
csupasz fejb?rig megnyesetve.
Szemöldje bogoncát összerántva,
nemtetsz? bömbölést hallatott,
kirázva fodrásza alkarjából
ollót, s a kurtító hajlamot.
S amint b?szen nézegette magát,
fújtatva, hörögve-morogva,
furcsa mód, a bátorkodó virtust
borbélya inába sorozta.
Frizuja s az elképzelés között
tehet?s átfedés vélhet?,
csakhogy az alkotó érlökése
ett?l még cseppet sem mérhet?.
Enyhe szaharai akcentussal
– a dominanciát jelezve -,
a hajszobrász életpályájának
végét a közelbe helyezte.
Aztán kissé enyhültebben szólott:
Ã?? e jöv?kép semmissé válhat,
ha rögvest rehabilitálja
szecskává aprított boglyámat!Ã??
A fodrász csak áll, s pityerg? ajka
halomba rakja a hüpp -öket:
Ã?? hát kérem – rebegi elhalón –
ezt visszarakni már nem lehet.
Nincs oly borbély, ki ily nyesedékb?l
épkézláb frizurát bel?jön,
sajnálom, de végig kell várja, hogy
sörénye belülr?l kin?jön.Ã??
Ã??Belülr?l -morzsol a szón a nagyvad-,
jó!Ã??S, hogy máskor el ne véthesse,
hajszobrászát hamm bekapja, s kérve
kéri: Ã?? maga bentr?l késztesse!Ã??
Sétál a sün nyári esten,
általsétál az úttesten,
s amint átér a túlpartra,
becammog egy füves parkba.
Amott ballag nézelődve,
meg-megállva, eltűnődve,
s miközben így szemlélődik:
hátrahőköl, s meglepődik.
Mert olyat lát, de olyat ám,
hogy sün olyat még soha tán:
gömbkaktusz ül cserép földben,
s a cserépen díszcsík körben.
Ámul a sün kerek szemmel,
megmozdulni sem igen mer;
meghatódik, könnye csorog,
s ellágyultan emígy szipog:
Ki lehet e dicső rokon,
kit ily díszes talapzaton
hagytak meg az utókornak…,
s megfaragták őt szobornak?!
Azt hiszem, hogy ez a téma
rövid pár sort megér:
ki mondja meg, hogy a zebra
fekete vagy fehér?
Melyik is a csíkja vajon,
egyik vagy a másik,
s milyen is az alapszíne,
ha csíkja leázik?
Én azt mondom, hogy a zebra
bizonyosan fehér,
csak a csíkjai feketék,
mégpediglen ezért:
Ha a csíkja volna fehér,
s fekete a teste,
csíkjai ha leáznának,
hogy láthatnánk este…?
Kockaházak n?nek ki a földb?l,
üvegpalástban betonfergeteg,
a Jó ízlés int a messzi ködb?l,
aztán aléltan tovább szendereg.
E szegletek büszke magvet?je
( kinek orra már régt?l nem szelel ),
kit filézett Brutus vad bök?je,
Caesar: a kockát ? vetette el.
Estem én már szilvafáról,
elpudvásult száraz ágról;
estem én már kerékpárral,
lánc darálta b? gatyával;
estem én már szerelembe,
s t?le ?zve kerevetre;
estem én már sötét esten,
kancsó bortól ernyedetten;
estem én már pofacsontra:
n?i ügy volt, haj, de ronda!
Estem én már annyit, kérem,
Es?embert utolérem.
Egy dologba nem estem még,
abba viszont h?n szeretnék!
Csak nem tudom, hova álljak,
beléesni hogy próbáljak;
mégis miképp, s merre menjek,
higgyek tán a véletlennek,
vagy botoljak földi rögbe,
s essek belé, mint gödörbe,
tán ahogy a szerelem n?,
szempillantás elegend??
S fog-e fájni, mint a többi,
testet-lelket ez is gyötri?
No meg aztán azt is félem:
nincsen hozzá képességem.
Mit bánom én, van vagy nincsen,
egyszer adná meg az Isten!
Csak ?tudja, mit megtennék…
átvirrasztanám az estét:
gondolkodóba ha esnék!
Mert hogyha én olyat bírnék:
ilyen költeményt nem írnék!
Lángra gyúlt a pók szerelme,
s épp egy légy lett vágya tárgya:
ez aztán a fajtalanság
legmarkánsabb netovábbja!
Egy légy körül legyeskedett,
holott fajtatiszta pók volt:
ez a hír a pókvilágban
szinte minden pókot sokkolt.
Állt a bál a pókcsaládban,
nem nyugodtak meg a ténybe,
hogy a gyerek, szégyenszemre,
belezúg egy zúgó légybe.
De ?t mindez nem zavarta,
csak a n?je érdekelte.
Sorstól kapott nagy keresztjét
egész könnyeden cipelte.
Légyottokra hívta legyét,
hisz legyeknél ez a módi;
egy légycsajnak nem is lehet
más módszerrel udvaróni:
Óh, drága légy, légy oly drága,
légyszi’ légy ott a légyotton!
Légy az enyém – így kérlelte -,
s ne anyádékkal légy otthon!
Szép szerelmét kitartóan
addig-addig ostromolta,
túlzás nélkül állíthatom,
hogy teljesen behálózta.
Bevonult hát a hálóba
kedvese, a drága n?cske,
s h? keresztes lovagjának
ott duruzsolt levetk?zve.
Tán nem is kell ecsetelnem,
ott ragadt a légy a póknál,
s fölösleges részletezni,
mi történt az els? csóknál…
