Ha a szavak végleg szétszakadnak,
a kezünkben maradt vászondarabra
fessünk majd valami szépet.
Firkáljunk csendet, olyan szép-kéket.
Suttogjunk hullámokat az óceánra,
karcoljunk szénnel koromszemet az éjnek.
Rajzoljunk alá finoman játszó fénycsíkokat,
húzzunk elé jó vastagon, kanyargós tejszínű utat,
hogy a világtalanná koldult lelkek
a puha sötétségben is hazataláljanak.
Na jó, lehetnek fák az út mentén,
de csak olyan lombba hajló arany-zöldek.
Kiáltsunk pókháló-reszkető szelet a végtelenbe,
a vacogó hideg fényeket
zárjuk örökre zuhanó esőcseppekbe.
Fessünk égig érő templomot a vászonra,
lépcsője legyen csigavonalon felfutó sejtelem.
Várj, a hegyeket ki ne felejtsük a képről,
ahogy elnyújtóznak, mint mesélő óriás szellemek.
A táguló horizontra satírozzuk az álmokat,
szűz fehér felhőkben ringó ringatókat.
Alattuk a völgy ölében megpihenve
a mindhalálig szerelmet rejtsük el…
Látod, a föld a mennyekig ér.
Hallod, ahogy reped a csend a vásznon?
S míg bíborfénnyé feslik
a térdre hullt hajnal előtt felkelő nap,
gyere, ugorjunk mi is a csenddel,
s rejtezzünk el pőrén a világ elől…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Szilágyi Hajni - Lumen
