Szilágyi Hajni - Lumen : Zarándok álmok

 

Hegyekké nőttek a dombok,

hatalmas szakadékot ásítanak

az elrejtett néma völgyek,

talán ez lehetett az Éden,

bennük álmaink csendben ringnak.

Az utak egyre keskenyebbek,

és csak kanyarognak,

mi mást tehetnének,

és mi megyünk hegynek felfele.

Zarándok testünkben

álmokból születő halálok

visszhangzó kiáltása szakad fel,

de kézen fogott hitünk itt tart még,

két sóhaj közt a szerelemben,

őrizve egymást

ezen a tompa fényű világon.

 

Ha elveszítenélek az úton,

az érted-vajúdásom

lehetne talán mennyei fájdalom,

de szerelmedbe ágyazott lelkemből

nem tudnálak már újból megszülni,

hisz csak ellopni tudnám

a visszaúton keresve

az elhagyott tegnapok sóhaját

árvultságra tárt szívemből.

De mondd, vakon álmodva, hol,

és kinek a testében találhatnék rád újra.

 

Kezeim közt folynak szét az évek,

arcomon a percek

egyre mélyebbre gyűrődnek.

Az idő olyan, mint egy vesztegzár,

homlokom mögé rejtőzködik

az árvára gömbölyödött világ,

s benne, kalodába zárt, meztelen

veled-estékkel szeretkezem.

Kitapogatva a hajnalba kapaszkodó

fényeket, szemhéjad alá

fércelem mindhalálig életem.

 

Álmokat növesztünk az égig,

magunkba lélegezzük az életet.

Élünk, egymásba öleljük testünk,

szeretünk, teremtünk, veszítünk.

És egyszer csak,

halunk majd egy reggel,

mikor hegynek felfele indulva,

hol tort ülnek vigadva az Istenek,

átöleljük a napba (k)öltözött,

szobortestű csendet.

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"