Grin Sándorné Szerző
Vezetéknév
Grin
Keresztnév
Sándorné
3 év 5 komment

 

A telihold látványa, 
mint a kígyó
delejes tekintete,
megbabonázott.
A felhők 
– puha vattapamacsok –
parányi csillagpettyeket öleltek,
s engem elfogott 
az érzelmes álmodozás.
A sűrű teljességből érkezett
moccanó vágyam
égre véste végső jelét 
e hűlő éjszakán,
ám a mozdulatlanná
dermedt idő
magába szívta a régi
káprázatokat.
Elszivárgott minden,
ami volt,
csöndessé szelídültek
szememben az éles,
forró képek.

Már nyugalom van.
“A lét csontig égett.”

3 év Nincs Komment

Este van.

Az álmok sötétségbe hullnak,

és velük együtt minden,

amire emlékezem.

 

De ma még visszagondolok

az utólsó napra.

Sört ittunk.

Te elég sokat, én meg 

magamhoz képest.

Abban bíztam, az alkohol

enyhíti a fájdalmakat.

Pangó vér feszítette medencémet,

görcsben rángott egész belsőm,

mondjuk úgy – a lélek -,

és egész nap iszonyú üresség tépett a távolságtól,

bár mellettem ültél.

Gerincemen kétségbeesetten kergetőztek

a jéghideg verítékcseppek.

Meleg volt, mégis fáztam.

Néztem az ajkad vonalát, 

ahogy a nevét kimondtad,

s puszta akarattal próbáltam

fékezni méhem lüktetését.

Hiába. Éreztem, ahogy a kíntól

kilökődik az utolsó alvadt vérdarab.

Mennem kellett.

Búcsúzóul még megcsókoltál,

s ettől a csóktól újra

részeg reményekbe öltözötten,

remegve álltam előtted,

de a könyvet, amit akkor ígértél

már nem kaptam meg.

Eltelt negyven hét.

Ma még visszagondolok

az utolsó napra.

 

Este van.

Az álmok sötétségbe hulltak.

Mégis örüljünk!

Hiszen megszületett

a fiad.

3 év 11 komment

 

 

Mira aznap éjjel megint, megállás nélkül, egyik álomból a másikba siklott. Többször is közben azzal a bizonyossággal ébredt fel, hogy van még valaki a szobában. Még a leheletét is érezni vélte, ahogy fölé hajolt.

Néhány éve már, hogy elhagyta a férfi, akit egész eddigi életében szeretett, de ez a veszteség még mindig határozottan uralta lelke nagyobbik részét, és a valósággal szemben a fikciókba menekítette, amelyek abbéli igyekezetükben, hogy a tartalom hiányáért kárpótoljanak, egyre inkább egy tündérmeséhez kezdtek hasonlítani. Nem csak éjjel álmodott. Tudta ugyan, hogy ragaszkodása a múlthoz a jövőtől való félelméből és a belső bizonytalanságából fakad, mégsem sikerült még ezidáig továbblépnie. Valahogy folyton láthatatlannak érezte magát.

Valóságtól elszakadt énje egyre gyengébb és kiszolgáltatottabb lett ezeknek a meséknek, és ma, mintha valami még ennek a kiszolgáltatottságnak is a közepébe vágna.

A fájdalom újra olyan éles volt, mintha sípcsonton rúgták volna.

Erőltetnie kellet magát, hogy azonnal valami másra gondoljon, valami kellemes emlékre, és akkor eszébe jutott az apja.

— Olyat keress, aki lát téged! Szép vagy és okos, de olyan társat válassz, aki a lelkedbe fog beleszeretni, mert az mindig ilyen ragyogó, tiszta marad.

Ezt mondta neki az apja azon a délutánon, mikor — hogy mi okból, arra már nem is emlékezett —, de kettesben sétáltak át a városon, és Mira elmesélte neki, hogy vége. Elküldte a régi barátját, mert szerelmes lett egy másik fiúba.

Az apja mindig komolyan vette. Nem mondta, hogy még túl fiatal az ilyesmihez, és soha nem mondott rosszat a régi barátról sem, Mira mégis tudta, hogy most megkönnyebbült a hír hallatán. Mira tudta, hogy féltette, de azt is tudta, hogy az apja bízik benne.

Egy darabig csendben ballagtak. Gyönyörű, augusztusi délután volt.

Az apja hatvan évesen — túl egy szörnyű küzdelmen a rák első, nagy rohamával is —, még mindig szálfaegyenes, fess férfi. Ha kiöltözött, ahogy most is, még bármelyik fiatal fruska vágyakozva meregethette rá a szemét, olyan vonzerő sugárzott belőle. Mira büszkén feszített mellette. Ő is felnőtt nőnek érezte magát, aki felelős döntést hozott, és az apja karján boldogan masírozott a vadonatúj, rózsaszín répafarmerjében és a világoskék, pöttyös blúzában.

Napszítta, szőke fürtjei játékos összevisszaságban keretezték kerek arcát, apró, szürkéskék szemében vidáman csillogott az értelem.

Nem. Szépnek ő sohasem látta magát, inkább csak kedvesnek, de most az apja azt mondta neki, hogy szép, és ő elhitte neki.

— És honnan fogom megtudni, apu? Honnan fogom tudni, hogy a lelkemet szereti? — kérdezte egy kis idő elteltével, bár gondolatait azért inkább még mindig a szépségével kapcsolatos információ foglalkoztatta.

Az apja megállt egy pillanatra, felé fordult, mosolygott és rákacsintott.

— Onnan, hogy úgy érzed magad vele, ahogy most velem. Büszkén és biztonságban.

Mira elvigyorodott. Furcsa volt apja szájából hallani ezeket a szavakat, de belül jóleső melegség öntötte el. Hogy zavarát leplezze, arcát a férfi zakójának ujjához szorította, ő pedig beleborzolt a hajába.

Aztán többet már nem is beszéltek, csendben sétáltak karöltve hazáig.

De Mira este, az első randevúján az új fiúval, gyönyörűnek, erősnek és jobb embernek érezte magát, mint annak előtte.

 

Elsírta magát. Az emlékek hatására úgy végigsöpört rajta a szeretet hulláma, de olyan erősen, hogy majd beleszédült.

Mindjobban gyökeret vert benne az érzés, hogy akárhogy is, de újra elő kell csalogatnia magából ezt a tizenhat éves, ragyogó lelkű, élettel teli leányzót, hiszen itt van, és mindvégig itt is volt benne, csak ő túl sokáig megfeledkezett róla.

Mira nem akart tovább láthatatlan maradni, és ezzel a megnyugtató érzéssel a szívében végre mély álomba zuhant.

…és valahol, a felhők között az apja elmosolyodott és kacsintott.

4 év 7 komment
És

És karjára vett az ősz,

és vigasztalt, 

és ringatott.

 

És ökörnyálból szőtt hajamba fátylat.

És a fátyol hosszú ezüstszalagként lebegett utánam…

  – és ettem diót is, találtam még néhány szemet -.

És hallottam vadász puskáját dördülni,

és zörögni  a száraz avart,

és láttam gémeket a zörejtől megriadni, 

és héját is láttam az út mellett ülni, ki a zsákmányra várt,

és kit közelségem nem zavart.

 

És karjára vett az ősz,

és vigasztalt,

és ringatott.

 

És égtek szívemben kis rőzsedalok,

és Adyra gondoltam,

és, hogy ezt meg kell írni,

és gondoltam még természetesen Rád,

és a hiányra,

és, hogy az élet elfolyik, mint a vizek.

 

És, hogy akkor is. Mégis. Gyönyörű a világ.

4 év 8 komment

 

 

Felhő asszony szürkében jár,
szomorú.
Szürke haját szél cibálja,
rossz fiú!

Felhő asszony ősz hajával 
beborít.
Fájdalmát magamra öltöm.
Szél süvít.

Felhő asszony magához húz,
sírni kezd.
Könnyeiben feloldódom,
köd leszek.

Hűvös hajnalon leszállok,
Kedvesem.
Álmod őrzöm, megpihenek
szíveden.

 

 

 

 

4 év 1 Komment

„Tűzzománcként égett arcomra a fájdalom.”

  Ezt egy versben olvasta, és pont így érezte magát. Szerette a verseket, mert el lehetett mondani velük az elmondhatatlant, és a líra enyhített az elhallgatott vívódásain. Éjszakánként a számítógép előtt ült, és olvasott.

 Ma különben is pocsékul indult a napja. Reggel, munkába menet meglátta őket együtt. Pont az orra előtt fordult be a sarkon a fekete kis autó. A férfi a lány felé hajolva nagyon magyarázott valamit, a lány jobb könyökét az ablaknak támasztotta, és kézfejével eltakarta a száját. Mereven, előre nézve hallgatta.

— Talán ő meg nem akart kimondani valamit?

De ez a gondolat csak később futott át az agyán, mert akkor ott, mintha hasba rúgták volna. A fájdalom a gyomrát átfordította, mint egy palacsintát, és mérgező tűzijáték robbant az agyában.

— A jó, büdös francba! Mikor fog már elmúlni végre? Ez rosszabb, mint a gyász. Lófaszt gyógyít az idő! —

Káromkodott, pedig nem volt jellemző rá, és kitört belőle a zokogás, pedig ez sem volt rá jellemző. Egészen rosszul lett.

Ezt a gyász dolgot is olvasta valahol. Állítólag a régiek megfigyelték — mert nekik még volt idejük ilyesmiket megfigyelni —, hogy egy év kell ahhoz, hogy a psziché képes legyen feldolgozni a hiányt és az önsajnálatot.

 Az igazság az, hogy leginkább tényleg magát sajnálta, amiért olyan sokáig hitt valamiben, ami nem is létezett. A sírás luxusát viszont csak akkor engedélyezte rövid időre, amikor teljesen egyedül volt, többnyire éppen vezetés közben, bár ezt a keserves zokogást meglepőnek, és ennyi idő elteltével felettébb túlzásnak találta. Már csak azért is, mert alig látott a könnyeitől. Meg kellet állnia, hogy egy kicsit lecsillapodjon, ugyanis meghalni már nem akart.

— Na, ezen a fázison legalább túl vagyok — gondolta, nem nélkülözve némi öniróniát.

Néhány hónapja viszont borzasztóan kicsúszott a lába alól a talaj. Annyira megviselte a váratlan szeretetmegvonás, hogy fizikailag is összeomlott, és még utána sokáig feketében járt volna legszívesebben, hogy mindenki lássa, milyen sebezhető, milyen törékeny.

Agyára mentek az elengedésről szóló bugyuta idézetek a közösségi oldalon, valószínűleg azért, mert tisztában volt vele, hogy ezt kell tennie, nincs más esélye, különben hamarosan gyomorfekélyben fog megdögleni.

Valamikor emésztő, kétségbeesett szenvedéllyel szerette ezt a férfit, de ennek vége.

Az egy másik nő oldalán most boldog, és neki örülnie kell a boldogságának, hiszen még mindig szereti. Csak máshogy. Legalábbis ezt próbálja elhitetni magával.

Az álmairól már lemondott, és valahol a szíve mélyén megértette a döntését, ezért nem is tudott rá haragudni, ám ezt a teljes elutasítást, ezt a semmivé válást átkozott nehéz volt elfogadnia.

Amúgy mindig afféle „jó lány” volt, mindenkit megértett.

Néha szinte már kaméleonnak érezte magát, akit ha ledobnak valahol, rögtön fölveszi, hogyan kell azon a helyen létezni. Általában nem esett nehezére mosolygósnak, derűsnek, optimistának lenni, és nem csak azért volt ilyen, mert ezt várták tőle. Az alaptermészetéhez tartozott, de egyben védekezésre is használta. Egyszerűbb volt „jó lánynak” lenni, mert a kedvesség mögött túlzott érzékenység rejtőzött.

Nagyon hiányzott neki a férfi. Hiányzott a hangja, a józansága, a humora. Még az időnként feltörő arroganciáját is szerette — magában mosolygott rajta —, amikor meg néha kisfiúsan félszeggé vált, hát attól egyenesen elolvadt.

És a szeretkezéseik! Olyan tisztán emlékezett rájuk, mint az álmokra, amelyek egész nap elkísérik az embert, tisztán és erőteljesen a rá következő homályos és bizonytalan események között. A szerelme minden érintése, mozdulata gyönyörűséget szerzett neki, és ez az érzés még mindig olyan valóságosnak tűnt, maga az életelixír, soha el nem felejthető volt számára.

Kicsit elidőzött most az emlékeinél, kicsit hagyta magát, és újra elábrándozott, de legtöbbször azért már úgy gondolt a történtekre, mint egy néha mámorító, néha gyötrelmes tapasztalatra, ami valahogy mégis nyomatékot adott az életének.

— Na jó, ebből elég! — szedte össze magát hirtelen, és belenézett a visszapillantó tükörbe. — Úr Isten! Szörnyen festek. — Gyorsan letörölte a könnyeit, kapkodva bepúderezte az orrát, szájfényt kent fel az ajkára. Igyekezett eltüntetni a sírás nyomait.

— Jól van, öreglány. Majd máskor folytathatod, ha ilyen ütődött vagy, de most ne drámázz! Húzz bele, mert el fogsz késni!

Hogy a lelkében még mindig dúló indulatokon enyhítsen, mosolyt erőltetett az arcára.

— Azzá válunk, aminek látszunk, úgyhogy ma eljátszom a boldog, kiegyensúlyozott nő szerepét. A fenébe is! Nem hagyhatom, hogy kifolyjon az élet az ujjaim közül!… Aztán holnap úgyis újra jobb lesz. A holnap mindig egy kicsit könnyebb.

Megnyugtatták ezek a közhelyek, és egy pillanatra máris boldoggá tette az újra felbukkanó ismerős, erőt adó érzés, hogy bármit képes legyőzni.

Bármit.

4 év 13 komment

 

 

Már régóta olyan üres volt az élete, mint az asztalon heverő szottyadt kolbászos zsemle, amiből az előbb ette ki a kolbászt.

Egyedül élt, és már nagyon nem akart tovább egyedül élni. Eddig nem tudta kit keres, de azt tudta, hogy majd csak akkor tudja meg, ha megtalálta.

Ebből a népmesébe illő — van is meg nincs is, hoztam is meg nem is, adok is meg nem is — kapcsolatból, ami a napjait összetartó rutin mellett azért némi illúziót is csempészett üres óráiba, egyszerűen elege lett. Pedig valamikor meghalt volna ezért a nőért, annyira szerette, de az idő telt, és a nő nem hagyta el érte a férjét, nem lépett, ő meg már abban sem volt biztos, hogy akarná-e még ezt egyáltalán.

Aztán tegnap teljesen váratlanul felbukkant az a lány, és a gondolataiba férkőzött. Kíváncsi lett rá. Érezte, hogy valami változás történt, valami elindult a sejtjeiben, a zsigereiben, és jól érezte magát tőle. Meg kellett találnia. Megjegyezte a nevét, úgyhogy bekapcsolta a laptopját és rákeresett.

Abban a pillanatban, ahogy meglátta a képét, egy szúrást érzett a gyomrában, és erős izgatottság lett úrrá rajta. Tudta, hogy ő lesz az. Ő az, akire várt.

Máskor is megnézte a szép lányokat, némelyiket meg is kívánta, de valójában legtöbbször hidegen hagyták. Sosem volt nőcsábász típus, pedig megtehette volna, hogy habzsolja a csajokat. Ötven éves elmúlt, de remek formában van. Az a fajta pasi, akinek igazán jól áll a tisztes, őszes halánték. A rendszeres sportnak köszönhetően pedig a baráti tivornyázások sem hagytak rajta különösebb nyomokat. Még mindig átkozottul jóképű, és tudja is magáról, hogy az.

Nézte a fotót, és kiszáradt a szája.

Felállt és a konyhapulton álló palackból töltött magának egy pohár vizet. Az előző napi ivászatra fogta a rátörő szomjúságot, mert még nem akarta teljesen átadni magát ennek a rég tapasztalt érzésnek, ami kezdett szétáradni a belsejében.

Úgy döntött vár még egy napot, mielőtt a neten megszólítaná a lányt, és különben is, előbb még le kell zárnia ezt a régi ügyet. Úgy tisztességes. Lelkiismeret-furdalásnak nyoma sem volt benne. Ő mindig tiszta lapokkal játszott.

Úgy határozott, gyorsan és kíméletlenül közli a tényt, hogy vége. Tisztában volt vele, mekkora fájdalmat fog okozni, de már nem akart ezzel foglalkozni. Ezt már annyiszor végigcsinálták. Most nem fog belemenni. Inkább haragudjon rá a másik, talán könnyebb is lesz úgy elviselnie. Különben is, ő már többször akart szakítani, de a nő valahogy mégis mindig újra elérte, hogy ne tudjon elszakadni tőle. Bár őszintén szólva, nagyon kedvelte a társaságát. Sokszor felvidították az sms-ezéseik, miközben a munkahelyén gályázott és a halálba kívánta az egész műhelyt, úgy ahogy van. És persze vonzódott hozzá, kívánta is. Jó volt vele a szex. Odaadó, érzéki szeretőnek bizonyult, de már csaknem egy éve a levelezésen és néhány csókon kívül nem volt több köztük.

Ezért is meg fogja érteni. Fájni fog, de megérti.

Gondolatmenetéből hirtelen a mobilja csörgése zökkentette ki. A haverja volt, akivel tegnap hajnalig együtt ittak.

— Helló!

— Helló, te marha állat! Tudod, te mit műveltél? Mi a francnak kellett nyilvánosan lesmárolnod tegnap a csajt? Normális vagy? Tele volt ismerősökkel a hely!

— Na menj a francba! Először is, csak halvány emlékeim vannak a tegnapról, másodszor, a smárhoz is két ember kell, harmadszor meg semmi közöd hozzá! Elmész te a picsába! Hagyj engem békén! Fogalmad sincs semmiről! — és kinyomta a telefont.

Állati dühös lett.

Tényleg alig emlékezett, vagy inkább nem akart emlékezni. Ez most nem hiányzott. Mindegy. Akkor is befejezi.

Gyorsan lecsapta a laptop tetejét is, és elment zuhanyozni.

Ahogy zubogott a testére a forró víz, szép lassan lecsillapodott. Tudta, hogy jól döntött. Miután kilépett a fürdőből bekapcsolta a hálószobában a CD-lejátszót. Bognár Szilvia lágy, érzelmes hangjára vágyott. Mindig ellazította, gyönyörű helyekre repítette a képzeletét a népzene, ezek a szép, ősi dallamok. Ilyenkor látta maga előtt az erdélyi havasokat vagy a Szilágyság lankáit. Az ott élő, egyszerű emberek lelki tisztaságához vonzódott, és ezek a helyek jelképezték számára a legfontosabb értékeket, a tisztességet, a tradíciót, a hűséget, a szabadságot, talán az egész hazát is.

Az ágyban fekve még egyszer eszébe jutott, hogy nem kéne így lennie…, ha megszülethetett volna valamikor a közös gyermekük. Akkor nem kéne minden szálat elvágnia, akkor kapcsolatban maradhatnának, akkor barátok lehetnének… de gyorsan elhessegette magától az egészet. Szabadulni akart. Az új lányra akart gondolni, a fiatalságára, a mosolyára, a bőrére, a feszes, ruganyos testére.

Holnap. Holnap majd mindent lerendez. Holnap kezdődik az élet.

És álmodni kezdett.

 

4 év 10 komment

Sokáig nem tudtam,

milyen színű a szemed.

Nem bontottalak atomokra.

Mindig az egészet néztem.

Olyannak láttalak,

amilyennek Isten kigondolt.

Olyannak éreztelek,

s közben ölemben

minden mozdulásod

szívemnek suttogott varázsigéket.

 

 

   Kint most zuhog.

  Gyors, nyári zápor.

  A felhők prizmáján

  átragyog a Nap.

 

 

Ujjam hegyén

bőröd érintésének

hiánya lüktet.

Fáradt vagyok.

Nem lesz több csókunk.

A szivárvány is hazug.

Amit égi jelnek véltem, 

csak fénytörés,

de összetört itt minden.

Érzés, álom, a büszkeségem.

Te nem, 

csak én vagyok átkozott.

 

 

  Kint most zuhog.

  Gyors, nyári zápor.

  A felhők prizmáján

  hiába ragyog át a Nap.

 

 

Nem búcsúztál utolsó

ajkamba harapott csókkal.

“Le akarom zárni.”

Ennyit mondtál.

Hidegen vontad meg

tőlem magad.

Nyüszítettem a fájdalomtól. 

Méltóságom törtszárnyű madárként

vergődve válladra ült,

könnyedén leráztad,

csendszobákba űzted,

ahol a falak visszaverik 

könyörtelen tekinteted.

 

 

  Azóta vihar tombol bennem,

  azóta zuhog,

  és csak a szemed látom.

  A szürkészöld szemed.

 

 

 

5 év 14 komment

Hidd el!

Annyira igyekszem elengedni téged,

de ez a végtelen melankólia,

akár a szitáló eső,

vagy üres termek faláról visszaverődő,

távoli zongoraszó,

mindenhol utolér.

 

Kővé vált bennem

a szeretni akarás,

és hiába futok.

Az ég is hiába kék. 

Hiába kerget vadul a szél is

rongyos felhőket,

az én hajamból

nem tudja kifújni illatod.

Még az ízed is számban maradt.

Nem érted?

Testem az otthonod!

 

Választalan koldus,

tetovált szívű vagyok.

S csak a reménytelenség

tapad

bőröm minden

négyzetcentiméteréhez.

 

 

5 év 11 komment

Emlékszel?

Karácsony volt, szenteste délutánja.

Már nem tudom, mit kellett hazudnom,

hogy találkozhassam veled.

A város szélére szöktünk,

apád piros Ladájának hátsó ülésén

bújtunk össze, s a gyermek

méhemben – nem a te magzatod –

az izgalmat átérezve

nagyokat rúgott.

Te mégis feszülő hasamra tetted

vígasztalón kezed,

símogattad, nyugtattad 

a még meg nem született, kis idegen életet,

s közben a terhességtől felpuffadt,

májfoltos arcom úgy csókoltad,

mintha a világ legszebbje lenne.

Akkor, 

ott 

a tenyerébe vett minket az Isten, 

örökre retinámba égett

szerelmes tekinteted.

Az a lopott fél óra lett

múltam legcsodásabb emléke.

 

Egy parfümöt is adtál.

“Senso” Ungarotól.

Még mindig őrzöm,

pedig azóta huszonhét karácsony telt el.

Mindegyik nélküled.

Herakleitosz szerint nem léphetünk kétszer

ugyanabba a folyóba.

Mi többször is próbáltuk megdönteni a tézist,

míg végül beláttuk:

A jó öreg nem beszélt balgaságot.

Fájt nagyon.

Ma újra sajog.

Fájjon hát jobban!

Magamra fújom az illatod.

Ennyim maradt utánad.

Szerelmem.

Isten éltessen!

Boldog születésnapot!

Grin Sándorné Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.