A telihold látványa, mint a kígyódelejes tekintete,megbabonázott.A felhők – puha vattapamacsok –parányi csillagpettyeket öleltek,s engem elfogott az érzelmes álmodozás.A sűrű teljességből érkezettmoccanó vágyamégre véste végső jelét e hűlő éjszakán,ám a mozdulatlannádermedt időmagába szívta a régikáprázatokat.Elszivárgott minden,ami volt,csöndessé szelídültekszememben az éles,forró képek. Már nyugalom [… Tovább]
Este van. Az álmok sötétségbe hullnak, és velük együtt minden, amire emlékezem. De ma még visszagondolok az utólsó napra. Sört ittunk. Te elég sokat, én meg magamhoz képest. Abban bíztam, az alkohol enyhíti a fájdalmakat. Pangó vér feszítette medencémet, [… Tovább]
Mira aznap éjjel megint, megállás nélkül, egyik álomból a másikba siklott. Többször is közben azzal a bizonyossággal ébredt fel, hogy van még valaki a szobában. Még a leheletét is érezni vélte, ahogy fölé hajolt. Néhány éve már, hogy [… Tovább]
És karjára vett az ősz, és vigasztalt, és ringatott. És ökörnyálból szőtt hajamba fátylat. És a fátyol hosszú ezüstszalagként lebegett utánam… – és ettem diót is, találtam még néhány szemet -. És hallottam vadász puskáját dördülni, és zörögni [… Tovább]
Felhő asszony szürkében jár, szomorú. Szürke haját szél cibálja, rossz fiú! Felhő asszony ősz hajával beborít. Fájdalmát magamra öltöm. Szél süvít. Felhő asszony magához húz, sírni kezd. Könnyeiben feloldódom, köd leszek. Hűvös hajnalon leszállok, Kedvesem. Álmod őrzöm, megpihenek szíveden.
„Tűzzománcként égett arcomra a fájdalom.” Ezt egy versben olvasta, és pont így érezte magát. Szerette a verseket, mert el lehetett mondani velük az elmondhatatlant, és a líra enyhített az elhallgatott vívódásain. Éjszakánként a számítógép előtt ült, és olvasott. Ma [… Tovább]
Már régóta olyan üres volt az élete, mint az asztalon heverő szottyadt kolbászos zsemle, amiből az előbb ette ki a kolbászt. Egyedül élt, és már nagyon nem akart tovább egyedül élni. Eddig nem tudta kit keres, de azt [… Tovább]
Sokáig nem tudtam, milyen színű a szemed. Nem bontottalak atomokra. Mindig az egészet néztem. Olyannak láttalak, amilyennek Isten kigondolt. Olyannak éreztelek, s közben ölemben minden mozdulásod szívemnek suttogott varázsigéket. Kint most zuhog. Gyors, nyári zápor. [… Tovább]
Hidd el! Annyira igyekszem elengedni téged, de ez a végtelen melankólia, akár a szitáló eső, vagy üres termek faláról visszaverődő, távoli zongoraszó, mindenhol utolér. Kővé vált bennem a szeretni akarás, és hiába futok. Az ég is hiába kék. Hiába [… Tovább]
Emlékszel? Karácsony volt, szenteste délutánja. Már nem tudom, mit kellett hazudnom, hogy találkozhassam veled. A város szélére szöktünk, apád piros Ladájának hátsó ülésén bújtunk össze, s a gyermek méhemben – nem a te magzatod – az izgalmat átérezve nagyokat rúgott. [… Tovább]
