Sokáig nem tudtam,
milyen színű a szemed.
Nem bontottalak atomokra.
Mindig az egészet néztem.
Olyannak láttalak,
amilyennek Isten kigondolt.
Olyannak éreztelek,
s közben ölemben
minden mozdulásod
szívemnek suttogott varázsigéket.
Kint most zuhog.
Gyors, nyári zápor.
A felhők prizmáján
átragyog a Nap.
Ujjam hegyén
bőröd érintésének
hiánya lüktet.
Fáradt vagyok.
Nem lesz több csókunk.
A szivárvány is hazug.
Amit égi jelnek véltem,
csak fénytörés,
de összetört itt minden.
Érzés, álom, a büszkeségem.
Te nem,
csak én vagyok átkozott.
Kint most zuhog.
Gyors, nyári zápor.
A felhők prizmáján
hiába ragyog át a Nap.
Nem búcsúztál utolsó
ajkamba harapott csókkal.
„Le akarom zárni.”
Ennyit mondtál.
Hidegen vontad meg
tőlem magad.
Nyüszítettem a fájdalomtól.
Méltóságom törtszárnyű madárként
vergődve válladra ült,
könnyedén leráztad,
csendszobákba űzted,
ahol a falak visszaverik
könyörtelen tekinteted.
Azóta vihar tombol bennem,
azóta zuhog,
és csak a szemed látom.
A szürkészöld szemed.
Legutóbbi módosítás: 2016.06.08. @ 05:20 :: Grin Sándorné
