Grin Sándorné : Séta

 

 

Mira aznap éjjel megint, megállás nélkül, egyik álomból a másikba siklott. Többször is közben azzal a bizonyossággal ébredt fel, hogy van még valaki a szobában. Még a leheletét is érezni vélte, ahogy fölé hajolt.

Néhány éve már, hogy elhagyta a férfi, akit egész eddigi életében szeretett, de ez a veszteség még mindig határozottan uralta lelke nagyobbik részét, és a valósággal szemben a fikciókba menekítette, amelyek abbéli igyekezetükben, hogy a tartalom hiányáért kárpótoljanak, egyre inkább egy tündérmeséhez kezdtek hasonlítani. Nem csak éjjel álmodott. Tudta ugyan, hogy ragaszkodása a múlthoz a jövőtől való félelméből és a belső bizonytalanságából fakad, mégsem sikerült még ezidáig továbblépnie. Valahogy folyton láthatatlannak érezte magát.

Valóságtól elszakadt énje egyre gyengébb és kiszolgáltatottabb lett ezeknek a meséknek, és ma, mintha valami még ennek a kiszolgáltatottságnak is a közepébe vágna.

A fájdalom újra olyan éles volt, mintha sípcsonton rúgták volna.

Erőltetnie kellet magát, hogy azonnal valami másra gondoljon, valami kellemes emlékre, és akkor eszébe jutott az apja.

— Olyat keress, aki lát téged! Szép vagy és okos, de olyan társat válassz, aki a lelkedbe fog beleszeretni, mert az mindig ilyen ragyogó, tiszta marad.

Ezt mondta neki az apja azon a délutánon, mikor — hogy mi okból, arra már nem is emlékezett —, de kettesben sétáltak át a városon, és Mira elmesélte neki, hogy vége. Elküldte a régi barátját, mert szerelmes lett egy másik fiúba.

Az apja mindig komolyan vette. Nem mondta, hogy még túl fiatal az ilyesmihez, és soha nem mondott rosszat a régi barátról sem, Mira mégis tudta, hogy most megkönnyebbült a hír hallatán. Mira tudta, hogy féltette, de azt is tudta, hogy az apja bízik benne.

Egy darabig csendben ballagtak. Gyönyörű, augusztusi délután volt.

Az apja hatvan évesen — túl egy szörnyű küzdelmen a rák első, nagy rohamával is —, még mindig szálfaegyenes, fess férfi. Ha kiöltözött, ahogy most is, még bármelyik fiatal fruska vágyakozva meregethette rá a szemét, olyan vonzerő sugárzott belőle. Mira büszkén feszített mellette. Ő is felnőtt nőnek érezte magát, aki felelős döntést hozott, és az apja karján boldogan masírozott a vadonatúj, rózsaszín répafarmerjében és a világoskék, pöttyös blúzában.

Napszítta, szőke fürtjei játékos összevisszaságban keretezték kerek arcát, apró, szürkéskék szemében vidáman csillogott az értelem.

Nem. Szépnek ő sohasem látta magát, inkább csak kedvesnek, de most az apja azt mondta neki, hogy szép, és ő elhitte neki.

— És honnan fogom megtudni, apu? Honnan fogom tudni, hogy a lelkemet szereti? — kérdezte egy kis idő elteltével, bár gondolatait azért inkább még mindig a szépségével kapcsolatos információ foglalkoztatta.

Az apja megállt egy pillanatra, felé fordult, mosolygott és rákacsintott.

— Onnan, hogy úgy érzed magad vele, ahogy most velem. Büszkén és biztonságban.

Mira elvigyorodott. Furcsa volt apja szájából hallani ezeket a szavakat, de belül jóleső melegség öntötte el. Hogy zavarát leplezze, arcát a férfi zakójának ujjához szorította, ő pedig beleborzolt a hajába.

Aztán többet már nem is beszéltek, csendben sétáltak karöltve hazáig.

De Mira este, az első randevúján az új fiúval, gyönyörűnek, erősnek és jobb embernek érezte magát, mint annak előtte.

 

Elsírta magát. Az emlékek hatására úgy végigsöpört rajta a szeretet hulláma, de olyan erősen, hogy majd beleszédült.

Mindjobban gyökeret vert benne az érzés, hogy akárhogy is, de újra elő kell csalogatnia magából ezt a tizenhat éves, ragyogó lelkű, élettel teli leányzót, hiszen itt van, és mindvégig itt is volt benne, csak ő túl sokáig megfeledkezett róla.

Mira nem akart tovább láthatatlan maradni, és ezzel a megnyugtató érzéssel a szívében végre mély álomba zuhant.

…és valahol, a felhők között az apja elmosolyodott és kacsintott.

Legutóbb szerkesztette - Grin Sándorné
Szerző Grin Sándorné 102 Írás
Ami engem illet, azokat a költőket szeretem, akik tudnak verset írni, azokat az orvosokat, akik tudnak gyógyítani, és azokat a festőket, akik tudnak festeni. Oscar Wilde ...sajnos egyik kategóriába sem tartozom , viszont rendkívül szerethető vagyok...már-már idegesítően .