Szilágyi Hajni - Lumen : Összefonódva

Két kezem nyújtom feléd,

látod tenyerembe zárt csupasz létem?

Nézd, azokat a kusza vonalakat,

tudod, nem hazudnak…

csak kanyarognak csendben,

s morzsolódnak rajta az évek,

mutatják honnan indultam,

s utam valahol, egyszer véget érhet…

 

Apró kacatokat rejtegetnek…

a keskeny arcú hold sápadt fényeit

könnyekbe izzadt hideg párnákon,

ezer átokkal körbefont üvöltő éjeket,

hol csak a reszkető szél lengette

holt ritmusban táncoló csendem.

 

Most végtelen hömpölyög a világ

egymásra feszül kiáltva a nap, az éjjel,

a homály lassan köddé fénylik az úton,

ahogy eljátszik mögöttünk a múló-idő.

Az ásítozó éj medrébe vetkezzük

száműzetésre ítélt lidérc-magányunk,

s látjuk a kifeszített folyó tükrébe simulva

jelenünkben toporgó holnap-álmunk.

 

Kapaszkodunk a tajtékzó fénybe,

hogy ne legyen több zuhanás.

Ólomüvegén keresztül az ég

szivárvány-ködöt szitál ránk.

A nyújtózkodó puha sötétben

tenyerem tenyeredbe zárom,

homlokod mögé bújtatom a lelkem,

hogy a te szemeddel lássam a világot.

 

S újból elindulunk

a csendben kanyargó vonalakon,

tudjuk, már nem hazudnak…

szelíd csönddé olvad szerelmünkben

újra az ezerarcú nyár,

hisz’ egykor nekem adtad álmaid,

s utunk is csak együtt érhet véget…

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"