Már teli képpel bámult rád a Hold.
Elnehezültél.
Én, rád hízottan,
farfekvéssel vártam a Rákosi kort.
Tudom, féltél
t?lem, az eljövetelt?l,
és nem foglalkoztatott,
lesz-e tejed.
A kerekre hízott sárga sajtot nézted
és fizika-szívott tengerek
harminc centije húzott ki engem is
burokból burkosan anyaölb?l.
Porladsz hatvanhat óta.
Az élet rohan.
Mi, ittmaradtak, percnek látjuk az
órákba duzzadt napot,
id?nként számolgatunk,
lesünk nem láthatót,
képzelünk jöv?t,
holnapot festünk kopott
fehér falakra lángbet?kkel.
Két láb.
Csöpp talpraállás,
aztán maroknyi segg, világra küldve.
Derék!
Nyak, forgásra kész,
törékeny,
és kínszenvedésnek
lutriként
holdas éjbe pattanó
semmire nem jó fejem.
Talán így történt.
Végtelen rímbe-zenébe
kínolt
pusztulást nyomtál er?s akarattal.
Ki.
Februárba.
Velem.
-csataloo-
BGJ.2010.02.28.
Geg-vers aktualizálva. :):)
Ideje jött a magvetésnek,
zsenge palántaültetésnek,
így hát, mi ketten dolgozunk.
Karunk-farunk jár serényen.
Párom arcát nézem,
szép szája feszesre zárt
vonal.
A penge ív kritikát takar?
Fenét, jobban ismerem!
Fiút akar!
Ahogy a test íja feszül,
az asszony-álom
résre táruló szájon
kis, kerek körbe lényegül.
Fehér fogak mögött
barlang a csend.
Fejekbe rend,
s holdas pocakba
fészkel csepp lányalak.
Ejnye!
Balga én!
Még hogy fiúnak láttalak!?
– csataloo –
BGJ.2010.02.26.
Mátyáskor ültettet tojás szülötte
gágog.
Szór átkot, ültet sanda kételyt
lányt-félt? fülekbe.
Itt ráncok, ott sima b?r.
Ott félszek, itt remények,
Felvetted már fehér ruhádat?
Te annyit. Én, ki tudja, mennyit élek?
Porontynak jut-e
naponta étek,
vagy néhány jótékony lélek
kalapba pottyantott
rég kivont forintja lesz a jussa,
válthatja koppra, hopp helyett?
Hang beszólt, terasz alatti csöndbe’.
Asztal körül, kis körökbe’ gurgulázott
a glinggalang.
Érc, tömör. Harang.
Mozdul a nyelv, benne nyelvel.
Id?nként nem tudom, mit kezdenék az életemmel,
ha újra raknák
a hegymenetbe rám szabott hátizsákot.
Ahogy a libát, jégtör? Mátyás napján
piros kereszttel bejelzett, viszálykodóját hallom,
– persze, gágog –
kor és érzelem-függetlenül,
lehet,
feláldoznám Izsákot.
-csataloo-
BGJ.2010.02.24.
Szarvascsapáson, tétova lépttel
portyázni indul a reggel.
Héjasra hízott tört havon,
patanyomokban vizek születnek,
sz?rt fényben, ködként
aludni mennek ó-temet?kbe
baglyokba rekedt, itt ragadt lelkek
és a sötétség.
Piros rügyeken pattan a fagy
maradéka, viasz reped,
fázik a levél alatta,
megigazítja szület? ráncait
ezerarcú új lombja a fának.
A mának élek.
Zenének.
Tények csak részben alakítják
kel?-dagadó, estente fogyó
napjaim.
Az álmaim is ébren, a mind.
Rigófüttyben és nyitnikékben
várom a gólyát kelepelni.
Ennyi elég.
Erdeimben már sok a szálfa.
Fejszére, új viharokra,
várva hatvan er?s tölgy.
Házam-hazám.
Jól idegyökereztem.
Volt id?m. Kilestem évszakok ébredését,
tanultam,
tudom fájni a f? növését,
t?rök aszályt és nem félek
semmi árvizekt?l.
Kérgeim összes repedését,
arcon a ráncot magamnak szereztem.
Tavasz jön.
Most gy?jtik a reggeli fényt,
idei ?sz születését ,
és dobozolják
kandi mosolyba
úton a fecskék.
Hazafelé.
-csataloo-
BGJ.2010.02.23.
Valami combra simuló tüll
és barnacukor elszórva mézen…
Hasad, a kis pocak,
sarlósan domborodik a mába.
Bennlakó csöpp alak
mozgat feln?tt álmokat.
Mi,
a szinte semmib?l most már csontkovácsok
rakjuk dallamból össze els?
hangjait.
Édes élet.
Magzatjait
a szép napoknak
hordozzuk ketten szív alatt,
megosztás szerint,
lélekben-anyagban.
Még elnagyolt arcvonások
laknak be burkot.
Télvégi’ fagyban,
a kert oldalán,
álmos nyúlnak hurkot állít a csend.
Róka lopni nem jár
és farkas sem vonyít a holdra.
Kinn és benn sötét.
Béke.
Tenyerem nyugtatom
görcsoldó életvonallal
ránctalan domborulaton.
Ketten mesélünk
víz alatti
két apró füleknek. Hallják talán.
Szárnyas lovak a gát oldalán
f?z-rügyet keresnek.
holnap kongató kékharang-mez?be vesznek,
a csend részei lesznek,
ma,
egyszer, itt,
egy éjszakára.
A fagy téblábol,
hol egyik, hol másik lábra áll,
csámpásra tapos cip?t.
A Schöller-kocsmában l?rét
vedel sok forintért a nyugdíj,
és ceruzát hegyez
?szi szülésre
vastag füstökben az adóhatóság.
Mindent átölel
tompít, vagy felnagyít
diónyi, anyaméhben lüktet?
holnap.
A valóság.
-csataloo-
BGJ.2010.02.19.
Aludtam.
Valami tollpihe lehetett talán…
Csiklandoztál?
Ahogy felébredtem
csipás szemekkel,
a délutánba bámulón,
hangod hallottam csupán:
Jobban szeretlek, mint a cukorborsót!
Aludtam.
Hatvan sok éveket.
Örökös bérletet váltottam húszévesen
az álmaimra.
Jöttek és mentek.
Kábítottak, mámorítottak,
vittek változó engem
erre-arra,
igézték rám az összekacsintást,
hajlottam mint a nád
jobbra, balra,
maradtam ébren középúton.
Munkába izzadt tenyéren
sokszor csak hólyag volt a bérem
prézlibe forgatott reményen éltem.
Kopp volt az étkem,
vagy kevés jutott.
Aludtam.
Gyermeket?
Két asszonytól kett?t neveltem.
Náluk jobban n?t se szerettem.
Elbuktam értük
csatát és háborút magammal.
Gyökértelenek lettek.
Hogy a jó?
Mi a jó?
Aludni jó!
Ébredek valami csiklandós tollra.
Kéz selyme is lehet.
Hétköznapokba gy?rt,
összes, elveszett
ünnepet ad vissza hangod.
Tüd? helyett, mosolygó,
telt pocakból préselt,
szimpla mondat:
„A cukorborsónál is jobban szeretlek.”
-csataloo-
BGJ.2010.02.15.
Vadrózsa-rügy.
Lehetne apró pattanás
parti f?zön,
Nyíren gombost?nyi hegy,
bordóköpenyes meggyígéret,
dión megbúvó pöffenet.
Nem az.
Bet?zném: vadrózsarügy.
Ok, indok és késztetés
gondolkodásra.
Csöpp kezdemény,
porzó, bibe,
egymásra, tavaszra várva
hordozza halvány pirulások,
tüskék alatt megejtett nászok,
piros termések ígéretét.
Tavalyi hosszú hajtás
feny?mre kúszó lánybokor.
Májust sejtet? jó hír.
Orgonákkal hónap-rokon
illatcsomag, bezárva fába,
apró duzzadásba
levélhajlaton.
Egy nagyra n?tt,
magát öröknek képzel? tél
utolsó meséje végén
a csattanó.
Csipke.
Idei ?szre készül?
bogyó.
-csataloo-
BGJ.2010.02.14.
A Bata utca hatban,
ott a kerítés melletti oszlopon
az a kölökgólya
az pont olyan volt, mint te ma.
Meg tegnap.
Egy mosolyalbum.
Szárnyát próbálgató ígéret.
Egy hol a béka – bekapom,
egy kiabálok én kígyót ha kell,
egy Grimm mese,
Andersen semmi , semmi bú,
egy minden jó, ha jó a vége.
Utazás vagy rég látott tájakon,
holnap fotózott fénykép,
elágazásokon összefutó, összetartozó utak.
friss vizekkel áldott,
cserrg?’ patak.
Albumom dísze.
Retus-mentesen.
Id?nként, hallgatva téged
(madárlesen),
rád csodálkozom.
Mennyi melegséget oszt
kérleletlen a n?be metszett
gondolkodó, izg?-mozgó,
konyhámban
egy szál fehérnem?ben forgolódó
alabástrom-szobor.
A férfi megfogható.
Meg ám! A hassal! – szól a fáma.
Mily igaz!
Domborodó, holdíves
kis pocakkal
beloptad verseimbe
lurkót ringató, tejszagú
maradék éveim.
-csataloo-
BGJ.2010.02.11.
Majd egyszer, lejön Simeon,
választott magasleséb?l,
és szóra nyitja száját.
Mesél a fenn töltött napokról,
megvilágosodásról,
fényr?l,
b?rét éget? sugárról,
hosszú, dermeszt? éjszakákról,
sok történetet.
Rekedt hangon
felidéz emlékeket,
elmondja,
a Teremt?vel beszélgetett
minden éjjel.
Sötétben nagy tüzeket látott.
A nap narancsa
megváltotta a világot
naponta újra.
Sokszor es?ben ázott.
Kosárban felküldött élelemmel
a madarakkal osztozott reggel
és értette szavuk.
Ott fönn nem voltak tabuk,
kötelmek nélkül elmélkedhetett
zajos világról.
Elkövetett és elkövetni vélt,
szándékozott, tervezett hibákról,
bírája lehetett önmagának.
Egész addig megéltre
felmentést adhatott,
szabhatott magára
büntetésként több száz új,
oszlopon töltött napot,
várhatott fehérre mosott holnapot
estelente.
A földre lépve,
cserzett, barna b?rrel
találkozhat mellette elszaladt id?vel.
Sem szavát, látomásait
nem hallgatja meg senki.
A hitét megvalló habókot
elfelejti
felvert habokban tejszínt hirdet?
világ.
Vehet fel új ruhát, t?zhet kit?z?t mellre,
hirdethet igét.
Napi robotból kiesve
hiteltelen marad.
A kutya ugat. A karaván…
– – – –
Bizonyosság csak egy van.
sokarcú, sok ajkon más nevet
hordozó, örök és változó
bizonytalanság.
Simeon-mentesen.
Az Isten.
-csataloo-
BGJ.2010.02.09.
Szerényen, emlékezve Berda Józsefre.
Szakácskönyv kultúra.
Ebben élünk.
Irodalmi mustra, kiben mi rotyog,
Teszünk –e padlizsánt télen lecsóhoz.
Az éhes has haszna papírra vetve.
Vacsoravendég leszel, csak eressz be!
F?zünk neked!
S?t!
Sütünk halat!
Reklám se kell, adná magát
két háború közöttr?l,
inkább új töltet? k?rözöttr?l
írunk, verünk fejekbe ódát.
Ritmuszavarral
megfejelt prózát olvasunk,
rántások új m?fajában alkotunk
eladható nagyot.
Leszünk mi stáhlok, buday-k,
ideálok. (Mit esz’ a kics’?)
Pláza-receptvagányok.
Lacik,
konyháik – f?szeres egyvelegben,
Vilmos-körtéért tolakvó tömegben
hurkagyurkák.
Áldás, varázslat, vagy átok,
esetleg mágia
van konyhasutba gubódzva
otthon.
Hallhatunk kiemelt, magánzseb
közszolgáltatókon
arról,
ki, mit, mikor hozzon,
hogy tálalható legyen
pénzért mért, villódzó semmi ész, sok forintért.
A kolompért!
Azt szeretem!
Sütve, meg f?ve.
Zsírban. Olajban.
Hámozottan. Rakottan. Hajban.
Pirosbet?s, nagy ünnepen
salátát álmodok hozzá.
Megtehetem.
Húsról nem álmodom.
Ahogy megyünk a jobblét felé,
ritkulón jön az álom is képzetekr?l.
Csak alszom.
Lassan. Éhesen.
Amúgy, megrögzött konzervatív,
vacsora után
a nem dobozból kivett
szerelmet szeretem.
A frissen kiötlött-ölelt
elveszi éhségérzetem.
-csataloo-
BGJ.2010.02.08.
