Majd egyszer, lejön Simeon,
választott magasleséb?l,
és szóra nyitja száját.
Mesél a fenn töltött napokról,
megvilágosodásról,
fényr?l,
b?rét éget? sugárról,
hosszú, dermeszt? éjszakákról,
sok történetet.
Rekedt hangon
felidéz emlékeket,
elmondja,
a Teremt?vel beszélgetett
minden éjjel.
Sötétben nagy tüzeket látott.
A nap narancsa
megváltotta a világot
naponta újra.
Sokszor es?ben ázott.
Kosárban felküldött élelemmel
a madarakkal osztozott reggel
és értette szavuk.
Ott fönn nem voltak tabuk,
kötelmek nélkül elmélkedhetett
zajos világról.
Elkövetett és elkövetni vélt,
szándékozott, tervezett hibákról,
bírája lehetett önmagának.
Egész addig megéltre
felmentést adhatott,
szabhatott magára
büntetésként több száz új,
oszlopon töltött napot,
várhatott fehérre mosott holnapot
estelente.
A földre lépve,
cserzett, barna b?rrel
találkozhat mellette elszaladt id?vel.
Sem szavát, látomásait
nem hallgatja meg senki.
A hitét megvalló habókot
elfelejti
felvert habokban tejszínt hirdet?
világ.
Vehet fel új ruhát, t?zhet kit?z?t mellre,
hirdethet igét.
Napi robotból kiesve
hiteltelen marad.
A kutya ugat. A karaván…
– – – –
Bizonyosság csak egy van.
sokarcú, sok ajkon más nevet
hordozó, örök és változó
bizonytalanság.
Simeon-mentesen.
Az Isten.
-csataloo-
BGJ.2010.02.09.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.09. @ 08:25 :: Balog Gábor -csataloo