(A vers elkészülte után felötlött bennem az Auschwitz cím is; de az már egy egészen más vers lenne. Majd valaki más egyszer azt is megírja, á la Pierre Ménard.)
Szenteltessék meg!
Jöjjön el!
Legyen meg!
Égjen el!
– – –
Megszenteltetett.
Eljött.
Meglett.
Elég.
Santih santih santih
2012. júl.
Lávafolyó partján álltam.
Valaki, t?zb?l, kardjával
a sodrás irányába mutatott
és mosolygott. És gyönyör? volt.
Így tudtam meg mindent.
Azóta elégett mindenem. És most is ég,
akadálytalan, örökkön-örökké. Úgy van.
2011. dec.
Az én kedvesem távol van.
Napok fénye sz? hálót körénk,
csillámló örömökkel terhes teret.
Szabadságra nyílik meg a mély,
kitárul látványa jólkerekített kötelékeiben,
világ áll már el?tte, önnön alapjából szöv?dött er?,
hatalma leplébe oldódó fuvallat,
Lélek, világ.
Végtelenre nyílt tündökl? parány.—a tündökl? parányt nem tudom értelmezni, mire is vonatkozik.
Hol vagy? Hol keresselek?
Vonzás harca, fásultság nyugalma, csömör édese majd.
Így látja csak: a látvány végtelenje
tükrök takarta rejtetlen titok,—-nyelvtör?nek jó lenne, de itt, ebben a versben nem igazán.
mint gömbbé záródó határtalanság pörög szakadatlan.
—ha összegeznem kéne itt ezt a szakaszt, hát azt kell írnom Krisztián, ez a rész tele van ellentmondással, amik nem emelik a vers hangulatát, hanem kizuhannak a versb?l, és vele együtt minden, ami ( esetleg ) tartotta az eddigi hangulatot.
Nincs szabadulás. Nyílt, végtelen,
nézd, hisz nyílt és végtelen, kétségtelen,—nem értem az ismétlés okát, miértjét.
nézi, hisz szívvel látható, valóban, bizonyos, szabad.
A tér öleli át, magába fojtja, édes méz, megöli ?t
élete.
Távol van az én kedvesem.
2011. jan.
—————-
Krisztián nem találtam meg a verset. Nem találtalak téged sem. Csak szavakat, egymás mellé téve. Pedig tudom, pedig érzem, sokkal többet mondd, mondana ez a vers, de valahogy nem sikerült.
Vannak benne jó, szép képek, sorok. Neked kell megtalálnod a “középutat”, és nem szabad úgy értelmezned, a szabad-verset, hogy ott aztán mindent szabad.
Ne félj hozzányúlni. Ne csak te akard érteni, engedd, hogy az olvasó, is ide üljön, és értse, megértse, érezze a hiányt. Mert most csak azt lehet érezni, hogy a hiány tele lett tömködve míves, kreált szavakkal, fogalmakkal, gondolatokkal.
Megragadtál, áldott Tigris, engem,
szétmarcangolsz, nem eresztesz el.
Hatalmad öléb?l igézlek védtelen:
metszd el, irtsd ki azt a gyökeret,
hasítsd fel legvégs? csomóját,
a legkeményebb burkon áthatolj
– zúzd össze minden csontomat,
oldd magába azt a Lényeget,
belülr?l izzon át a védhetetlen -,
dermedten tekintetemben az a t?z,
az a szem már magára lát, rád vakul,
szabadítasz, Áldott, szabadulsz.
(2010. okt.)
Hiszek benned,
Isten egyszülött fiában,
ki az Atyától születtél
az id?k kezdete el?tt.
Isten vagy az Istent?l,
világosság a világosságtól,
valóságos Isten a valóságos Istent?l,
születtél teremtetlen,
egylényeg? vagy az Atyával,
és minden általad lett.
Alászálltál a mennyekb?l
b?nbeesésre és megváltásra,
testté lettél a Lélek által az Anyától,
vágy hozott, szerelem hordott, szilánkjaidra szült,
mássá lettél és ugyanazzá.
Emberré lettél, férfivá és n?vé lettél.
Mint milliónyi Nap tüzét,
hordod elhamvadva Önmagad,
a távolit, az egyetlent,
a bírhatatlant.
Szenvedsz és meghalsz teljességre,
dics?séged, uralmad, terhed az Atyáé,
aki t?led születik az id?k vége után,
kezdetben, most és mindörökké.
Te vagy szent, egyedül, végtelen.
Hinni tükörragyogás.
Nincs szó, se aki mondja.
Ki közelíthet millió Nap tüzéhez?
Ki bírja el?
2010. szept.
R?tell.
Égre pár szavat,
r?tesbarna, hord a Hold
eper-éle fel.
Zárt rév tere – Péter kel.
Éltét léte váddá veré –
vasszív rémes lovát evé –
kerek éve távol sem ér,
vissza vére váddá vetél –
tét lélekre tép eret –
vért ráz, lefelé reped –
lohad, rohan: rab se tör.
Tavasz ráperg. Él. Letör.
2009. aug.
Megtalálom, megtalál.
Hiszen mindig itt volt
véres tavaszra szögelve,
örökké feloldott elmúlásra,
id?tlen feltámadásra
átütni akadálytalan ékeivel.
Az egész világ,
a fátyol mögötti láthatatlan
nincs sehol,
nem rejt?zik, nem vonz, nem fáj –
semmi különös, ez itt az egész,
a felszín fodrai.
Tükrök közt az a mélység, magasság,
a szent, a szent, a szent,
mintha értelme volna a túloldali,
értelme volna a kín,
értelme volna a kínnak
a felnyílt teremtés.
Aki rád lel megtaláltan,
aki megöl jelenvalóan,
örökkön elfedett – örökké nyitott,
a fokozhatatlan azonosság –
nem te.
2010. febr.
Így szól az Ég az én egemhez:
Emelkedj gyökerek zsámolyává,
Alap, fordulj át, pokloké az égben!
Ez a fa az égig ér?
Akkor a poklokig is száll le veled,
három nap alatt emelted bár, romokból.
Széttörsz és kiszakadsz védhetetlen,
megesküdött és nem bánja meg,
Melkisédek rendje szerint.
Ez a fa bizony kid?lt útközben.
S?t. A patakból iszik, látod,
az égbe gyökerezik.
Királyokat zúztál te össze,
mindenfelé holttestek hevertek,
pap voltál te örökké, in saecula saeculorum.
Egy gömb sugarát növelve
egyre kevésbé domború a felszíne;
végtelen sugarú gömb felszíne sík.
A patakból iszik útközben
– O Haupt voll Blut und Wunden –
azért emeli föl magát. Hallod.
(Mí – lá – szó – fá – mí – ré-é – mi…)
Majd homorúra vált. Egyre szomorúbbra.
Ilyesformán a történet a végtelen túlsó felén is
egy pontba fut össze – ama fényes hajnalcsillag
(mindent, mit az ég hívása emel
– mint hajnal méhéb?l jött harmat –
a poklok alapjai hordoznak),
ami gyökér és új hajtás –,
ahogy az innens? oldalon is
– kezdetben – egy pontból fakad.
Így szól hát:
A kereszt fáját magad hordozd,
ó, Ég báránya, b?ntelen…
A kérdés a viszony a két pont között.
…már óceán tüze, moraja, forrás és vég…
…Tod, Teufel, Sünd und Hölle…
…sind ganz und gar geschwächt…
Kezdetben a halál mélyül fel.
Felmagasul menedék köve, alapja,
menekvés ölén a tér, a magvet?,
lombos ár fut pallóin az égnek,
erd?t nyit a híd, kitárt felejtés…
Teremtés tere. Már elfordul, pillérek, láncok,
tárul, pörög az itt-be, most-ba mozdulatlanul,
búgócsiga intenzív nyugalma. Csend?
Hisz ez mind ilyen – tavasz-zsongás, élet,
mindennapok, kín, a vég. Szerelem.
Prózai pohár az asztalon, ég a folyosón a villany.
Ez mind.
Lefelé, a mélybe vész a templom.
Fátyol, bogár szemedben, v?legény, apa, Úr.
Önmagad.
Kezdetben a halál.
Aztán te.
Aztán én.
Legvégül a halál.
El?tte: ami vagy.
Csak el?tte.
2009. aug.
mint sínpár: kerékbetört, azok a magányok, az a szempár
mint tenger: determinálva, amerre ellát
mint gátak áradatává olvadt akarat: tagolatlanuló
sodrás mélye-távola örvényli szét
az hasít vág különít el
a kést az ölt
tudatot tárgya: önmaga – az idegen a más az Isten
mélyen-távolon át: mélyt?l-távoltól tartva-tiporva össze
már csöppül hányódik horizonttalan megragadottság iszonyatában
már mély szárnyak fojtó árnya nyílik tör ki csap fel
már csak az ölelés fent lent metsz ragad visz zúdul
az áradat magasába – látni még – egy pillanat élessége –
de széthull vízpermet vasabroncs zuhog még törve szavakba
hull cseppé – permet – pára – semmi – ég –
Már fémbe dermedt t?z. Ormok szárazsága. Zokogás.
Omlik alá. Reng a sík szabott tengelyében,
dobog, zakatol, robog, döng, tör.
Úgy lesz.
2009. máj.
……………………………………………………………….
Kedves Krisztián! A nyelvezet megformálása mindig a szándékolt hatás függvénye. Dönt? jelent?ség?, hogy a szerz?nek mennyire sikerül közvetíteni az olvasó felé azt, amit üzenni szeretne. Nos, neked ezennel nem sikerült.
