Az óra riadtan reggelt
rikolt.
Hirtelen nem tudom a miért
és mikort,
aztán éberré pofoz a fél hét,
s a nap ferde színt?kkel kelti
komor szürke szem? férjét.
Háromszor hatvan Volt arcom
ráncrejtvényét fejti,
de a megoldást a válasz
kancsal káprázatba rejti.
A talány vadul áttapos rajtam,
és én, a földön fekv? áldozat,
tükröm, tükröm, újra kérdem:
melyik a legvalódibb változat?
A szenderg? metró tömegre eszmél.
Tikkadtan tárul a piszkoskék ajtó
-a fémfedte pilláit hályogra hajtó-;
és zsebemb?l zsibbasztó fáradtság
csordul.
A mozdulatlan mosoly
kényszer? lépéssé
vicsordul.
Az ásított könnyben sárrá
lesz az álomhamu.
Kopasz kapaszkodókon valósággá
égett.
Közös divatot kondul a kolomp,
s a lépcs?n nyaraló nyáj
dühös engedelmet béget.
Újszülött számon négykézláb
mászik a mondat.
Filléres fércjóslat a szombat.
Dadogó lábukban a bet?k
értelmet esnek.
Van, ki f?szer, van, ki méreg
a híg emberlevesnek.
Vannak, kik várnak,
az alagútban h?lnek,
míg könny? métereik mázsás
centikké nem gy?lnek.
A legtöbben vesznek,
és csak néhányan adnak.
Légy kevesebb. Ne törj új
téglákat romboló faladnak,
mert vadul vándorló vonalunk
a térkép galacsinná gyúrja.
Vajon lesz-e ész, mi a szemétb?l
szobák árnyaira szúrja?
Egyre kevésbé tudom,
minél messzebbre jutok.
Szeretnék sétálva élni,
de félelmet bicegve
létezni futok.
