Befejeződött Éva regénye.
Arca előtt merült alá a Nap
Áttetsző csipke ragyogású fénye.
Lombok közt bujkáló hárfa-hang,
Mint nyári hársfavirág-rajzás,
Vérszín felhők fölé űzött,
Ravatalra fektetett ős-párzás.
A nyárvégi menekülések mögött,
Szibériába szöktette életét.
Messze vágyott, félte az őszt,
Tavasz előtt mégis visszatért,
Szerelmet akart, karjai közt.
Jötte késő volt, hiszen érezte,
Kedvesét a tél, örökre elvitte…
Elolvasta:
32
Nyomtatás
A 20. század elején a falvak népe még hitt a boszorkányokban. A fosztóban rémtörténeteket meséltek egymásnak az asszonyok. A gyerekek félve bújtak anyjuk szoknyája mögé. Egy tizenéves levente is volt közöttük, ő is hallgatta a mendemondákat. Sötétben ment haza. Egyszer csak lerepült fejéről a sapkája. Lélekszakadva futott hazáig. Egy szemhunyásnyit sem aludt. Alig várta a pirkadatot. Aztán hősiesen elindult a tett helyszínére. Messziről látta, hogy a sapkája hintázik egy szárítókötélen. A sapka gombja akadt bele. Többé már nem félt a boszorkányoktól, hiába is riogatta bárki.
Annus évente kipottyantott egy purdét. A sok éhes szájat betömni nehéz, hát minden nap sorra járta a házakat kenyérért, ezért-azért koldult. Cserébe titkot mesélt a halálgyárról, oltott meszes gödrökről, emberi csontból készített fésűkről. Na és a szappan a szappan…
Annus összes rokona odaveszett. Neki szerencséje volt, jöttek az oroszok.
Én anyámtól hallottam a szörnyűségeket, ki tudja hányadik szájból. Zsidó sors, cigány sors. Jobbra érdemes emberek sorsa. Pszt!
Elolvasta:
47
Nyomtatás
Még reggel volt, bár a nap már hét ágra sütött. Kertváros, gazdag környék. Jó itt. Tamás elégedetten vette szemügyre a házat és környékét. Hatalmas fehér falak, természetesen vastagon szigetelve, vörös cserép, aranyszínű eresz, igaz a tetőtér még nincs befejezve. A ház sarkain éber szemű kamerák figyelnek a biztonságra.
Rendezett udvar, a kovácsoltvas kapu mellett formára metszett tujafák sorakoznak. A pázsit frissen nyírva, még érezni a levágott fű illatát, és a takaros úszómedence vizének kékje milyen jól passzol a nyári ég színéhez. A banánfák is jó választásnak bizonyultak, megteremtik a hangulatot, és azok a gyönyörű muskátlik az ablakokban… Az elringató meleg otthon. „La hacienda” – Tamás így hívja magában.
Buksi az udvaron kergeti a madarakat. A tejkaramella színű golden retriever kedves állat, a gyerekek is imádják. A hatalmas garázsban három autó is elfér, de most csak a korallpiros M5-ös árválkodik benne. A drága fehér bőrülések, a légkondi, a felső kategóriás hifi, és az a semmihez sem fogható érzés, amikor odalépsz a gáznak, felbőg a motor és a gyorsulás beleprésel az ülésbe. Tamás halványan elmosolyodik, ez a jólét. Végül is mindent elért, amit csak akart. A szorgalom és a tehetség jól megérdemelt jutalma.
A csillogó zöld Peugeot, mint egy fürge rózsabogár kanyarodik be az udvarba. A díszes kapu lassan, hangtalanul csukódik mögötte. Sportos, fiatal nő száll ki belőle, majd kiveszi a táskáját az anyósülésről, és besiet a házba. A gyerekeket vitte iskolába, most felmegy, átöltözik, jógázik egyet, majd tíz körül bemegy a lakberendező céghez. Szexi fiatalos feleség… Mit akarhat még az élettől?!
Hirtelen egy durva hang akasztja meg a szép gondolatok sorát, a kopasz, nagydarab férfi az egyik tuja mögül lépett elő, kezében locsolócsövet tart, testtartása fenyegető.
– Takarodj innen te mocskos csavargó, mert rád hívom a rendőrséget. Máshol tátsd a pofád, ne itt!
Tamás kétes tisztaságú gönceire és piszkos kezére néz. Nem emlékszik pontosan mikor fürdött utoljára, talán a múlt hét szerdán, a hajléktalan szállón.
Azért neki is van önérzete, sértődötten vág vissza.
– Megyek már, nézni azért csak lehet nem? Úgy tudtam, ez egy szabad ország.
Elolvasta:
45
Nyomtatás
Nyárközép volt, az iszonyatos hőségtől szinte reszketett a levegő. A búzatábla növényei szomjasan, vágyakozva fordították fejüket a kobaltkék ég felé, ahol a habos vattacukorszerű felhők közül kíméletlenül tűzött rájuk a késő júniusi nap.
Enyhe szél borzolta a már majdnem teljesen érett kalászokat. Tündértáncukat, énekesmadarak trillái kísérték, miközben a balzsamos levegőben szorgos rovarok döngicséltek.
– Milyen szépek és kecsesek, ahogy így hajladoznak a szélben! – suttogták irigykedve a pipacsok.
– És ráadásul milyen hasznosak! – kontrázott a búzavirág olyan kéken, hogy szinte megfájdult tőle a szem. – Az emberek éheznének, ha ők nem lennének…
– Más növények is hasznosak, nem csak ők… – fortyant fel sértődötten egy kevély kamilla, aki fültanúja volt a beszélgetésüknek. – Példának okáért, a mi főzetünkből készült teával rengeteg betegséget meggyógyítanak!
– Ez igaz – ismerte el gyorsan a búzavirág –, ti is kétségkívül hasznosak vagytok! – majd szeme elhomályosult, és tűnődve a semmibe révedt.
– Azt hiszem csak mi, a búzavirágok és a pipacsok… Csak mi vagyunk teljesen haszontalanok. Szánalmas gyomok vagyunk egy hatalmas búzamező szélén. Nincs értelme a létezésünknek…
A pipacsok szomorúan és tanácstalanul forgatták a fejüket, ehhez igazából ők sem tudtak mit hozzátenni…
Ekkor különös dolog történt. Egy férfi tűnt fel a tájban, hátán kopott hátizsákot cipelt, kezében állványfélét szorongatott. Mikor odaért, nagy sóhajjal letette a cókmókját, és egy kockás zsebkendővel megtörölte izzadt homlokát, majd műértően a tájat vette szemügyre.
Káprázatos! – gondolta. – Ez egyszerűen káprázatos! Ahogy az aranyló búzakalászok között piroslanak a pipacsok, mintha lángolnának, és az arany színével milyen tökéletesen harmonizálnak a pici, kék búzavirágok.
– Ó, Istenem… Micsoda pazar látvány! Ez annyira fenséges, hogy most azonnal le kell festenem!
Ahogy kimondta, serényen munkához látott. Rutinosan felállította a festőállványt, felfeszítette rá a vásznat, majd a hátizsákjából előszedte a palettát, a színes festékes tubusokat és az ecseteket.
A festő gyorsan haladt, erőteljes, széles ecsetvonásokkal dolgozott. Számára minden egyes szín, minden tárgy, egyforma jelentőséggel bírt, és ugyanolyan szép volt.
Minden egy hatalmas egész, fontos és szükséges része, a vágyott cél szolgálatában: hogy megszülethessen a festmény.
Elolvasta:
35
Nyomtatás
Lázas nyár van,
Most minden eső Isten,
de átok, ha esik négy nap
utána hőség, más nincsen.
Árnyékban is a fok negyven,
falakon lógó ládák zúgnak,
hogy kondenzvíz csepegjen,
közben Föld meleget ad Napnak.
Csak fenséges fák dolgoznak,
a tó vize forr fel fél-magába,
fizetős felek pancsolnak,
lehűlnek testek, sosem a vágya.
Elolvasta:
708
Nyomtatás
Vár rád az erdő,
toporog a suhogás,
csücsül a szellő,
a napfény is likat ás.
Likban piciny árnyék,
csendben kuksolva vár,
elpilled a meleg is,
szundikál a nyár.
Budatétény, 2012-2020.
Elolvasta:
715
Nyomtatás
Az amazóniai esőerdő csendjét Lóri, az arapapagáj hangja verte fel. Már amennyire sikerült neki, mert az itteni csend nem ugyanaz, mint a világ legtöbb táján. Ha éppen nem történik semmi különös, az erdő állatainak nesze akkor se biztosít némaságot. Lóri azonban nagyon igyekezett, rikácsolt, ahogy a torkán kifért, állatról állatra repült, hogy közelről újságolja el a nagy hírt. Papagájtársai látva igyekezetét, besegítettek neki, és nemsokára már több tucatnyi madár vitte az információt.
– Migránsok jönnek! Százával, ezrével! Migránsveszély!
A rémült állatok nem tudták, mit tegyenek ilyen helyzetben. Féljenek-e, vagy inkább meneküljenek? Aki csak meghallotta, azon kezdett gondolkodni, miféle állatok jöhetnek. Vajon ragadozók? Itt akarnak letelepedni, vagy esetleg csak átutazók? Elbújjanak, vagy talán fel kellene venni velük a harcot? A tanácstalanság eluralkodott a dzsungelben. A kiabálásra Morgó, a jaguár is felfigyelt és magához intette Lórit, aki közelebb szállt hozzá. Persze, nem túl közelre, ismerve Morgó étvágyát és gyors mozgását.
– Most ne félj tőlem, gyere közelebb. Tudni akarom, mi történik.
A kis papagájnak pedig be sem állt a csőre, csak ontotta magából a látottakat.
– Pár kilométerre értek az emberek, azokkal a furcsa gépeikkel. A fák csak úgy dőlnek ki a helyükről, az erdő egyre csak fogy. Számtalan állat menekül, egyre közelebb érnek.
Morgó hamar megértette a helyzetet, ami nem volt nagy meglepetés neki. Már többször hallott az ember pusztító tevékenységéről, de nem fordított neki nagy figyelmet. Úgy volt vele, ez más állatok problémája, nem az övé. De most láthatóan változott a helyzet, és most őket is elérte a veszedelem. Felnézett Lórira, és utasításokat adott neki.
– Folytasd tovább a rikácsolásodat, jusson el minél több állathoz. De a szöveg a következő legyen: Aki csak tud, azonnal jöjjön a nagy tisztásra, gyűlést tartunk.
Lóri szót fogadott, és folytatta repülését.
– Migránsveszély! Figyelem! Mindenki jöjjön a nagy tisztásra, gyűlés lesz!
Morgó hamar odaért a helyszínre, a dzsungel egyik leggyorsabb állata volt, de türelmesen várt a többiek érkezésére. Ritka eset volt a dzsungel életében a közös gyűlés, talán évente ha egyszer tartottak ilyet, tűzvész, vagy az egyik faj túlzott elszaporodása esetén. Kimondatlan szabály volt, amit mindenki tudott, hogy ilyen kivételes alkalmakkor tilos egymást megenni, a ragadozóknak vissza kellett fogni magukat. Sebességüktől függően sorra érkeztek, legelőször a madarak, aztán viszonylag hamar a majmok is megjelentek, majd ideértek a tapírok, a rét lassan betelt, Morgó pedig csendre intette őket.
– Figyelem, figyelem! Elegen vagyunk, sajnos a lajhárokat nem tudjuk megvárni, mert gyorsan kell cselekednünk. Aki nincs itt, annak adjátok át az információkat. Az a helyzet, hogy veszély fenyegeti a területünket, több száz állat rohan felénk, hamarosan meg is tapasztaljuk. Össze kell fognunk a nyugalmunk biztosítása végett. Egyelőre kénytelenek leszünk eltűrni a jelenlétüket, de a problémát meg kell oldanunk.
Egy skarlátarcú majom rémülten szólalt meg a tömegből.
– Miféle állatok jönnek? Ragadozók? – kérdése a többieket is érdekelte, mert újra nagy hangzavar keletkezett.
– Maradjatok már csendben! – üvöltött egy hatalmasat Morgó. – Mindenféle állat jön, ragadozók is. Az ember megsemmisítette a területüket, így szerencsétlenek rohannak, ahova tudnak. Nyugodjon meg mindenki, kitaláltam egy tervet, mert ha ezt a folyamatot nem állítjuk meg, pár hónap, vagy talán csak pár hét múlva a mi területünk következik. Most pedig az összes fajból egy valaki maradjon itt megbeszélésre, a többiek széledjenek szét. Próbáljatok kedvesek lenni a fajtársaitokkal, és lehetőségeitekhez képest befogadni azokat. Ha nincs rá lehetőség, tanácsoljátok nekik a továbbhaladást.
Az állatok elindultak vissza az élőhelyükre, akik maradtak, azok közelebb mentek Morgóhoz. A rét kiürült, a hangzavar is jócskán csendesedett, így a jaguár a többiek felé fordult.
– Figyeljetek rám! Gyorsnak kell lennünk, mert ez most nem játék, az embert meg kell állítanunk. Lehet, hogy hatalmasnak gondolja magát, de van köztünk, aki gyorsabb nála, aki erősebb nála, aki tud repülni.., szóval, méltó ellenfelek vagyunk, és le fogjuk győzni őket – körbenézve elégedetten látta a többiek figyelmét, így folytatta.
– Mindenkinek más lesz a feladata, de összehangoltan fogunk támadni. A ma éjszakát jelölöm ki rá, addig még van időnk felkészülni. Kezdem a madarakkal: nektek egy feladatotok lesz, amihez már most kezdjetek hozzá. Értesítenetek kell a környéken lévő összes állatot, aki most nincs itt, vagy nem az erdőben, hanem a folyónál él, a tervünkről. Őket is várjuk, mert a veszély őket is eléri előbb vagy utóbb. A kajmánoknak mindenképpen szóljatok, jó erős fogaik vannak. Értessétek meg velük a helyzet fontosságát, sötétedés után várjuk őket is, a cél az emberek és a gépeik elpusztítása. Repülhettek is, nincs vesztegetni való időnk – szavai után a kolibritől kezdve a tukánig, mindenki felszállt.
– Most a többiekhez szólok. A cél nekünk is ugyanaz, de mindenki vigyázzon magára. Az embernek fegyverei vannak, amivel meg tud ölni minket. Ezeket jobb, ha elkerülitek, de szerintem, mire észbe kapnak, már egy se marad közülük a környéken, annyian vagyunk. Aki erős, az menjen neki a gépeknek, törje, zúzza mind, minél kisebb darabokra. Akinek halálos mérge van, az tudja, mit kell tennie. Ne legyen bűntudatotok, nem mi kezdtük a harcot. Remélem, ebből most tanulni fognak, és jó ideig elkerülnek minket. Sok sikert mindenkinek.
Sötétedés után beindult a gépezet, és az állatok megindultak. Próbáltak csendben haladni, amennyire tudnak, de olyan tömeg közeledett az emberek tábora felé, amitől az egész dzsungel egy nagy, mozgó állatnak tűnt. Ha tudtak volna, még a fák is megindulnak a csatába. A támadás nem tartott sokáig, az állatok mindent letaroltak, ami az emberekhez tartozott. Páran közülük el tudtak menekülni a gépkocsijaikkal, de Morgó ennek kimondottan örült. Vigyék csak a hírt a többi embernek is. Lehet, hogy itt csak állatok élnek, de nem hagyják magukat. Ez a terület az ő otthonuk, és bármikor megvédik újra és újra.
Elolvasta:
582
Nyomtatás
Talán még itt talál a nyár
s pár kósza dallamot kínál a perc
talán vele a Nap heve is visszatér
ha utoljára forr is fel a vér
és táncot jár a pillanat
a szívünk ritmusán
és csillagpor hull ránk talán
mint augusztus haván
a lábunk elé lezuhanó
csillagok nyomán
rezzenetlen némaságban
állunk tétován
megtorpan a csend velünk
megáll az idő
perzsel a száj
hamvad a szó
s – mint Ámor nyilán –
kékezüstben megcsillan
majd elpihen
a vágy.
Elolvasta:
441
Nyomtatás
A tájat, hol mostanában járok,
ritkán sebzi emberi lábak nyoma.
Ziháló mellkas halmai itt a dombok –
hófödte paplan alatt a vasárnapi simogatások –
gyerekkorunk törékeny hajnalán
amint tüdőnk légpárnái emelik az égbe,
akár a félénken hullámzó erdőket –
A közelben vesék telepei mossák
a fáradt kavicságyra vetkőzött vizeket.
Patakjaink mormogása örökös
mementó, melyben lüktetve szövi
holnapi mintáit az ember előtti emlékezet –
Nézem a felkarcolt ég sebeit.
Tépett dunyhák rejtekéből bújnak elő
felhők, szoknyák, meredő bércek.
Tüzesen szép asszonyarcok –
kacérak és merészek.
Az ő testük ez a vidék –
szeplőkkel borított lankák.
Villámcsapások alatt szántóföld ázik.
A búzatenger fodraiban vásznat bont egy ember,
arcán pipacsok mosolyával fest az égre.
Napraforgót olt a pipafüst kékjébe.
Kép: Pinterest – radikal.ru
Elolvasta:
188
Nyomtatás
nézd víz alatt
ím e gyöngyöző kő
fentről szürke rétegfelhő
grafitja miként csorog –
körötte a hűvös homokban
üveghalak
olvadt lábnyomok
tegnap még a vulkán járt itt
idők előtti lávafolyóban
lebegő ékszerpárna –
kővé érett bazaltok riolitok
szuronyokkal alusznak a fák –
mozdulatlanságban
élő vektorok
szikla vagy – én buzogány –
mondod lágy felhőben
kövekre lapuló tó
én az éjente éledő nádas
gerincedre karcolom a csendet –
ilyenkor
oly csinosan sírsz
*(Fotó: La Geria – Fotos de Lanzarote.com)
Elolvasta:
255
Nyomtatás
Éjszaka megint itt járt a fűfestő,
reggelre bocitarkás lett a gyep.
Nem sikerült meglesnem, halkan
dolgozik – fel nem ébredek.
Nagyobb területen alkotott, mint
tegnap éjjel, akkor még csak
ímmel-ámmal pingált, de persze
újra a fák ágain ugrált. Szinte
minden levél leesett a földre,
a bokrokat is épp így tette tönkre.
Egyszer csak arra ébredek majd,
hogy fehérre festi át a sárgát,
aztán tavaszig várhatom, hozza
már a zöldült mázolmányát.
Nyomtatás