Befejeződött Éva regénye.
Arca előtt merült alá a Nap
Áttetsző csipke ragyogású fénye.
Lombok közt bujkáló hárfa-hang,
Mint nyári hársfavirág-rajzás,
Vérszín felhők fölé űzött,
Ravatalra fektetett ős-párzás.
A nyárvégi menekülések mögött,
Szibériába szöktette életét.
Messze vágyott, félte az őszt,
Tavasz előtt mégis visszatért,
Szerelmet akart, karjai közt.
Jötte késő volt, hiszen érezte,
Kedvesét a tél, örökre elvitte…
Ecsedi Éva : Éva regénye
Hasonló írások
Vándorbúcsú
Elolvasta:
48
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
út szalagjából
lábnyomom kivágom
léggömb-fákat
égre eresztek
többé nem dagasztom
záporrá felhők kovászát
kívül-belül legyen aszály
porzó némasággal
elföldelem a szavakat
ördöglakatot hajlítok
tekintetem visszagörbítem
magamba
nem próbálok ködöt csillogtatni
és zajt pattintani csöndből
s mint akartam
nem fordítom szó szerint a rétet
a kacsázó kő alól is kirántom a tavat
jajt és nevetést egybegyúrok
nagy szürke golyó
elgurítom s akár bábuk
földőlnek az álmok
alkonyattal ötvözött
tócsából tálat kalapálok
s mi bennem tükröződött
azzal teli töltöm
Jó éjszakát!
Elolvasta:
75
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Csendes most a tágas űr,
És pislákol a Hold.
Fényben úszik a kabáton
Csak félig bevarrt folt…
Ásít most egy kisgyerek,
Mert sötét már az ég.
Téli csend van, hó és fagy,
S az esőből lett jég.
Forró bögre tea áll
Egy rút kisasztalon.
Melegsége körbejár,
Ha jól megkortyolom.
Ropog még a finom fa
A kandalló mélyén.
Ablakomon kinézek,
Füstöl minden kémény.
Halkan zúg a rádió…
Szép muzsika szól…
Lassú zongorajátékkal
Mesél egy álomról.
Szemem utoljára még,
A Holdra kitekint.
S az Álomország angyala
Rám álomport hint…
Az út
Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
“Sokszor még szinte a hangját
is hallom a festményembernek.”
In memoriam Montágh Imre
Út a hangtalanban:
elhagyott ösvény.
Egyre s?r?bbek a fák.
Az út vándorát
feltarisznyázza a sejtelem:
mit mond a hársak,
a tölgyek szélvert susogása?
Gondolatban hallható
szavak hívják
tovább.
Innent?l
önmaga az út:
a bizonyosság!
Életre él,
beszédre igéz
festményarcokat.
Önkéntelen mozdulatok,
szempillantások,
mimikák:
az él? hangtalan
beszél!
Dzsungeléj.
Vadak zöld szeme villog.
Ösztönös önkívületben
lüktet,
ráng a lét – –
Egyszerre csak
a Sötét Óriás
megelégelve,
hogy háborgatják
birodalmát,
el?tte termett
és nem engedte
tovább.