Mikor köd szitál,
sóhaj úszik a fák közt,
elszökött a nyár.
Hűtlen kedvesét
keresi egy eltévedt,
kósza napsugár.
Fénytelen lények
árnyéktalan évek
forog pörög
új éjfélt ütök
“édengarázs”
benne van a varázs
Fénytelen lények
árnyéktalan évek
forog pörög
új éjfélt ütök
“édengarázs”
benne van a varázs
álmodok vegytiszta
világot
túlcsorduló könnyeimen
keresztűl úsznak sötét
gondolatszilánkok
hová vezet őrült életképzete
teremtésemnek
túl pörögött imamalom
túl a csúcson a hatalom
remegő kézzel simítok
részeg ribancot
nyúlós izzadság lepte
éjjeli lepke
lázálom gyötör
körülöttem kör
tánc és gyönyör
sokat kell tanulnom
bár agyam fáradt
nincs senki
senki aki megvesse az ágyat
ágy sincs már
eltűntek mind
tiszta vánkosom mocsok lepi
benne aludt a hódító
bódító illatával
hazug imáival
körbefon csábít
ha hagyom magam
és elámít
elvesztem…
bár ez már nem számít
2015. 08. 22.
Es? szitált, szürke borús koradélután volt. A messzeségben villámok cikáztak lilán. A leveg?nek fémes szaga volt. Mintha rozsdás vasdarabok áztak volna. A talaj átható szaga volt ez. Érces földje párologtatta magából. Körös-körül amerre nézett csak puszta csupasz hegyeket látott. Töredezett csúcsai fénylettek az es?t?l. Az alatta elterül? sík völgyben félkör alakú kupolák egymástól egyforma távolságban olyanok voltak, mint a földb?l kibúvó gombák kalapjai. Bár már nem is emlékezett rá, mikor látott utoljára valódi gombát, ami az erd?k nyirkos földjéb?l kibújik. De az is rég volt, amikor utoljára a földön járt.
Éppen szabadságát töltötte a feleségével. A napfényes tengerparton napoztak és boldogok voltak. Aztán autóval mentek volna a közeli városba, hogy valamit vásároljanak az ebédhez. A hajt?kanyarban beléjük rohant egy furgon, és frontálisan ütköztek. ?nem volt bekapcsolva, és kirepült az autóból, de a felesége ott maradt. És benn égett a kocsiban. Amikor azonosítani kellett a holttestét elájult. Pedig sok furcsa dolgot látott már életében. Különös életformákat, és sok halottat is. De ez más volt. Akkor az Alice teste feküdt a boncasztalon, és elszenesedett teste úgy hatott rá, mint akit áramütés ért. Elájult. Igen. Nem szégyellte, mért kellett volna. Akit szeretett az többé nincs.
Egy ideig nem dolgozott, de rosszabb volt. Így hát kérte magát azonnali szolgálatra, és minél távolabb a naprendszerben, ahol egyedül lehet. Nem akart emberek közt lenni, sem más életformák közt.
Így került a keltet? telepre.
A telepen több száz kupola alatt rovarok tojásai várnak arra, több százezer, hogy kirajzzanak. Még most sem tudta, mire is szolgálnak ezek a fémes test? rovarok. Ezt nem mondták neki, csak annyit, hogy egyetlen egyszer kikelnek és kirajzanak. Még csak nem régen, három földi éve, hogy megépítették a telepet. De akkor a telepesek, kisid? elteltével nem vállalták tovább az örzését, és hiába volt a kecsegtet? juttatás érte. Egyik napról a másikra elmentek. Ezért keresett a tröszt olyan embert aki hosszú távra vállalta az ?rzést. Annyi dolga volt csak, hogy napjában háromszor ki kellett mennie a h? szabályozókat ellen?rizni. Bár a leveg? lélegezhet? volt, az es? savassága miatt kénytelen volt szkafanderbe bújni. Persze ha nem esett, akkor mehetett anélkül is. De ez ritkán fordult el?. Ezt az egyet utálta csak. Úgy érezte, megfullad a sisak mögött. És az es? cseppjei rettenetesen idegesítették, ahogy csorogtak folyamatosan a plexin.
De menni kellett, mert id?nként el?fordult, hogy egyik másik szabályozó kiakadt, és leállt a f?t?rendszer. Akkor pedig több ezer tojás elpusztulhatott, ha nem sietett, és id?ben meg nem javította.
Azt nem tudta mikor is lesz a rajzás. A telepet véd? er?tér folyamatosan be volt kapcsolva. De az ? megfigyel? ?rhelye ezen kívül esett. Az er?teret majd akkor kell kikapcsolnia, amikor a rajzás megindul. Hogy a rovarok ki tudjanak jutni.
Amikor végzett, visszament a kis ?rbázisra. És végre kibújhatott a szkafanderb?l. Már nagyon éhesnek érezte magát, gondolta eszik valamit. A kis konyhában elég élelemadagolója volt. Öt évre elegend? mennyiség? élelemmel volt ellátva. Kiválasztotta a zöldség omlett menüt és egy gombnyomással, már jött is m?anyag tányéron a g?zölg? omlett. T?rhet? íze volt. De nem nagyon figyelte az ízeket, mert közben olvasott. Nagyon sokat olvasott. A számítógépen, az összes fellelhet? földi irodalom megtalálható volt. Verseket is írt. Már több száz verse volt. És bár tudta, ezeket senki nem fogja elolvasni, ? csak írt tovább. Már nem csak az emlékeir?l írt, hanem bármir?l, ami az eszébe jutott.
Esténként pedig elalvás el?tt a magával hozott néhány igazi könyvét olvasgatta. Bár már kívülr?l tudta mindet. Ez mégis megnyugtató érzés volt, ha kezébe vehette.
Így aludt el ezen az estén is. Aztán álmodott, és mint mindig álmában Alice jelent meg. De mostani álma különös volt. Mert Alice mosolygott és felé közeledett kitárt karokkal. Amikor odaért, átölelte. Egyre szorosabban, hogy már alig kapott leveg?t. És csak mosolygott közben. Erre riadt fel, leizzadva, és leveg? után kapkodva. Valami fojtó szag terjengett a leveg?ben. Érzete, ez klór. De honnan kerül az ?rbázisra klór, amikor hermetikusan záródnak az ajtók. Gyorsan öltözött fel, és kirohant a vezérl? helyiségbe, aminek hatalmas ablakán keresztül kilátott a telepre. A vezérl?pulton pirosan villogott a vészjelz?, de a figyelmeztet? sziréna nem kapcsolt be, és ezt különösnek találta. Mert automatikusan bekellene kapcsolnia, ha bármi idegen anyag kerül a leveg?be.
Megnézte a bejárati zsilipet is, akkor látta, résnyire nyitva van. ?bezárta el?z?leg, amikor visszajött. Ezt tudja. Gyorsan visszazárta a biztonsági kapcsolóval.
Majd visszament a vezérl?be. A fojtó szag kezdett megsz?nni, ahogyan a légcsere sz?r?k dolgoztak. De valami különösre lett figyelmes, amikor kinézett az ablakon. Fények cikáztak a kupolák körül. Tudta meg kell nyitni az er?teret. Eljött a rajzás ideje.
De az is furcsa volt neki, hogy miért épp most, hisz több évet mondtak neki, hogy még van id? b?ven. Megnézte a mér?m?szereket, és azok is azt jelezték a rajzás megindult.
Ok. Akkor kikapcsolás beindítva. A központi bázisnak jelentést tett. Azok pedig visszajeleztek, hogy mindent az el?írtaknak megfelel?en csináljon.
Na ja, már el is kezdte. Nem, majd vár rájuk, amíg megadják a jelzést.
Állt az ablaknál és figyelte, amint a narancs szín? fényben, a felkel? nap fényében a kis kupolák is megnyílnak. Erre várt igazából, mert nagyon akarta tudni, mik is ezek a rovarok. És miért olyan fontos a trösztnek.
És akkor mozgást észlelt, a kupolák szétnyíltak és fekete galamb nagyságú rovarok kezdtek el?ször csak lassan felemelkedni a leveg?be. Még ilyet nem látott, ilyen rovarokat. Mintha fekete acélból lettek volna. Mintha nem is él? szövet, hanem kis robotok lennének. És a zaj, amit szárnyukkal keltettek, még a hangszigetelt falakon át is érz?dött. Remegett a lába alatt a padló. És egyre több és több, száz és ezer, és százezer rovar rajzott ki. És a felkel? nap fényében szikrázott fekete testük. Már elég magasra szálltak, amikor a nap elérte a csúcsot, és ekkor a rovarok a nap felé kezdtek repülni. Egyre magasabbra, szinte eltakarták az egész eget, elsötétítve az alattuk lév? területet. Amikor már több ezer méter magasan repültek, egyre csak egy irányban, olyan volt, mintha összekapcsolódtak volna, egységes rendszerré. Ámulva figyelte, hogyan válnak a rovarok egyé. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Gömb alakot vettek fel. És ekkor a gömb közepe szétnyílt. Fehér fénynyaláb indult el bel?le, egyenesen az ?rbázis felé.
Amikor a fény elérte a bázist, megállt. És a vakító fényb?l, alig kivehet? alak kezdett kibontakozni.
Hosszú fekete ruhában volt, haja derekáig ért. Az is fekete volt. Majd egyre láthatóbbá vált. Bénultan állt és nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet.
Az alak egy n? volt, és ahogy közeledett már az arcát is látni lehetett. Alice volt az, és mosolygott, karjait kitárva közeledett felé, de mosolya gépies, érzelemmentes volt. És csak közeledett. Állt, nem tudott mozdulni, mintha valami megbénította volna. Az ablak millió darabra robbant, ahogy Alice keze hozzáért. És akkor odaért, ? csak mosolygott és azt érezte, nagyon boldog. Átölelte Alicet, Alice is ölelte, szorosan, egyre szorosabban. És mosolya már nem kedves volt, hanem vicsorgássá változott. Majd szájával az övére tapadt és csókolta er?sen még er?sebben, és szívta, egyre szívta….az életer?t. Amíg holtan nem rogyott össze.
Alice ledobta, mint egy zsákot. És csak mosolygott tovább. Még beljebb ment a vezérl?ben és egy mozdulattal felkapta a széket, amin ? dolgozott a számítógépnél, és egy lendítéssel összetörte a gépet. Nem kellenek a hazug verseid, sziszegte mosolyogva. Majd megfordult és visszalebegett a fekete gömbbe. Ami bezáródott mögötte és felemelkedett.
A rovarok királyn?je visszatért a fénybe.
…ott, ahol a tenger-szem
csillogva hullámzik,
s madarak röppennek fel,
fel az égig,
…ott, ahol a hegyek havas csúcsaikkal
a magasba törnek,
…ott, ahol az alpesi réten
az anemonák szirmai zenélnek,
…ott, ahol a feny?k közt álmosan
búvik a napsugár,
…ott, ahol a selymes f?ben fekve
a kék eget nézem,
s arcod látom felh?k közt,
árnyakat a fényben,
s ha szél borzolja hajam,
– mint kezed simítása,
elképzelem milyen lenne most
szíved dobbanása,
s látom repülni a türkizkék madarat,
…ott, ahol egy árnyas lombú fa alatt
ülök és rád gondolok, rád gondolok,
könnyeim erednek
…ott a pipacsok közt, végre,
csodás álmok jönnek
rém-álomba sodró vándormadarak
repítenek fel-fel magasan
kalitkába-zártosztály
fehérre meszelt
falai közt élet-képek
kiköpött hányadéka
láthatatlan arcok
torz gondolatok
hideg
rideg
ideg
bomlott
áporodott
háborodott
bolond
gúny
vigyor
álomkór
látható harcok
amorfba fagyott halott
rosszindulatú a világ
kevés a jó
kevés a szó
kevés a nyíló virág
rém-álmok közé szálló vadmadarak
repülök – látod?
madár vagyok fekete varjak ivadéka
2007. 11. 08.
Anyám csak varrt, dolgozott sokat,
ültem a varrógép mellett, én a kisgyerek
és kértem meséljen,
s ?türelmesen mesélni kezdett nekem.
*
Mesélt a törpékr?l, óriásokról,
a kismadárról, akinek nem volt cip?je.
Mesélt a nebáncsvirágról, mesélt a szép
királylányról, Tündérországról, s a fele királyságról.
Mesélt arról, amikor még kislány volt ? is,
énekelt szép dalokat. Aztán újra csak mesélt,
mesélt, hogy az élet mennyire szép,
s, hogy boldog leszek ha majd felnövök,
langy meleg konyhában esténként a varrógép fölött.
S a keze dolgozott, majd néha meg megállt,
ölébe ejtve, és olyan szép volt, ahogy nézett elmerengve…
Úgy szerettem!
*
Most már ez olyan, mintha csak
álmodtam volna az egészet, elt?nt minden
ami fontos volt, magával vitte, ellopta
a múltam az id?, s az enyészet.
Nem kegyelmezett,
elragadta csontkezével azt ami a legszebb… az emlékeimet.
*
Anyám már nem mesél, de tudom vigyáz rám,
és megvár ott a messzi távolban.
S ha majd egyszer hazaérek, meleg vacsorával fogad,
én pedig közben elmesélem neki, elt?nt álmaimat.
pársor
rendezett szavakkal
megváltod a világot
s lám l?n
világ(ok)osság
*
csalókafény
mi a horizonton dereng
Te vagy aki felkapcsolja
az ezernyi fények lámpását
*
lélek(út)veszt?
belefojt a hold
sarlója kiélezett
tág pupillád mögé
hasít megvakítva
feltámadását
nappalodnak
*
bet?halmaz
olvasva értelmetlen
a tudás szikrája kialudt
fejedben
*
puha-moha-ágy
magasröpt? álomba
ringat
peremén tündér
szunnyad sötéten
*
elhagytad rég
az anyai ölt
kietlen világod
gúnyos fintorral
nyelvet ölt
*
pár sor
összekuszált szavak
csak ennyid maradt
hasadt hajnal fázós fényében
rozsdamarta levelek sz?nyege
teríti a park útjait
k?padok között kúszik a köd
remegnek a bokrok
krizantémok sírnak – csendesen
elengedlek
[-]
álmaimba néha még
vissza-visszatérsz…
látom arcod
halvány alakod a ködben
hangod elfeledtem rég
nem szólsz már
nézel csöndben
feléd nyújtom kezem
nem fogod meg újra
elfordulva visszatérsz
a múltba…
régi képek
ezek maradtak bel?led
elsárgult megfakult emlékek
elmúlt évek lenyomata mind
szeretlek
de már nem érzem a kínt
csendesen – elengedtelek
Csillagpor szitál
Ezüst harmatot terít
Erd?n és mez?n
Reggeli napfény
Mosolyával szárítja
Az éj könnyeit
Nézz a múltba és meglátod milyen is volt,
amikor még itt voltál velem s a boldogság
életünk meghatározója volt. Milyen is volt,
amikor az esti égen a millió csillagokat
csodáltuk együtt.
A holdban,
egymáshoz bújva gyönyörködtünk,
Csókjaink számolatlanúl záporoztak,
szerelmünk, beteljesült vágyaink
lüktet? mámorban zúgtak.
Forró leheletével a vad éj befonta testünk,
s mi csak szerettünk, egymáshoz simult a lelkünk….
….azt hittük soha nem felejtünk….
Egyedül maradtam… az éj betakar magányával.
Ott várok rád még a fák alatt, álmodom hogy eljössz,
szád ízét érzem ajkamon. Vágyaim t?zként lobognak ölemben,
egy forró éjszakáért mindenem odaadom.
Hagyom…
utolsó ölelésemmel tested örökre befogadom.
