P. Tóth Irén : Találkozás

Kanyargós úton jöttem hozzád

lépteim zaját gaz nyelte el

mely elborít mindent,

utakat, sírokat,

de léptem így is

megtalál.

 

Messziről látom fekete palotád

mely fogvatart régóta,

és mindig ezután,

árvácskák sírnak,

fejük lehajtva,

hiába napfényes

az őszi délután.

 

Csend honol köröttem,

hallgatok én is,

csak lelkem sír, legbelül,

én nem tudok sírni.

 

Valahol kapa koccanását hallom,

eljöttek mások is

legyőzni a halált;

friss koszorú fekszik a síron,

a vázákban már

ölnyi a virág.

 

Fejem lehajtva

küldöm hozzád imám,

egy villanásra lelkünk összeér –

cinkosan,

egymásra kacsintva suttogjuk:

majd egyszer…

együtt…

Odaát…

Legutóbb szerkesztette - P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 199 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.