SV : A szomjúhozó 10/1

10/1

Chikchan disznószemei ragyogtak az örömt?l, Manik düht?l elhomályosult szemmel, feszesen állt, két ajka széleit már véresre harapta kínjában, míg a beszédet hallgatta. Chikchan szólásra emelkedett.

– Bocsássatok meg embertársaim, ha valaha, valamit ellenetekre tettem, mentségem a nemes szándék mindnyájunk fennmaradására! Igaz, nem mondtam el minden információt a helyr?l, ahova menekülésünk helyét építettem, és módról, ahogyan megvalósítottam azt, de kímélni volt szándékom titeket a gondoktól.

Igaz, a ti adományotokból, nektek épült, igaz, nekem csak tudásom t?kéje van e helyben, meg a munkámért sem kértem külön fizetséget. Ismerjétek el, a legjobb, amit abban a helyzetben, szorongattatásunk idején kitervelhettem…

Szövetséget kötöttem a Föld birtoklóinak vezéreivel, ?ket szolgálom én is, magam is szolga vagyok… a Fehérló csak…

– Hallgass te idióta barom! – ordított rá Manik, el?re lépett, öklével a szónok mellére vágott. Chikchan megtántorodott, majd visszaszerezte egyensúlyát.

– Lefogni! Mély verembe vele! – üvöltötte magán kívül a sért?dött g?gt?l.

Senki sem mozdult. A hangtalan némaság, mint a s?r? méz folyta körül az ott lév?ket. Kisvártatva egy gyenge ifjú hang csendült:

– Mikor tér vissza a mi Ahawunk? – kérdezte tétován.

Minden szem Etz’nabra szegez?dött.

− Etz’nab vagyok, orvos a sárgaföld lankáiról, társa Xocsitl, a gyógyítóasszonynak, szívbéli gyermekem az ? fia, Ahaw, akinek apját az ide induláskor Chikchan bérgyilkosa orvul megölt.

Egy vagyok a megtévesztettek közül, kinek kezére adta magát a zsarnok, akinek beteg testét életben tartom, esküm szerint. Egy vagyok az orvosok közül, az vagyok, kinek lába nyomába kell lépni annak, aki itt orvos akar lenni, hogy tudásom átadhassam, miel?tt gyenge szívem súlya mérlegre tétetik. Etz’nab vagyok, az, aki Ahawot és frigyünk szereteten nyert lányát Liliát, visszavárja. Visszavárja közénk szeretett gyermekeinket a szül?i önzés, a szeretet mohósága.

Nem várjuk gyermekeinkt?l, hogy ide uralkodóként térjenek vissza, istent?l kapott uralmuk nem erre a földre szól. Itt ti választhattok vezet?t magatoknak, ha leváltjátok a zsarnokot. Itt Isten rendelése szerint, szabad akaratokkal dönthettek, mivé akartok lenni. Rombad?lt a régi élet, remény ébredt, új kezdet reménye, új, igaz életre. Várakozás a jó eljövetelére töltse ki napjainkat, a választásokig.

Etz’nab fejet hajtott paptársai el?tt, helyére menet, lassan, mégis ruganyos léptekkel.

– Tzswen! Tzswen! – szólította Benik összeesküv? társát.

– Tzswen! Szólj! – kérte Ook is.

Tzswen emelt f?vel, ártatlanul nyílt tekintettel nézett körbe, amikor felállt.

– Tzswen vagyok, H?vös Völgyben termettek a nyírfák, amib?l bölcs?m faragta apám. Tölgyfát ültettek nagyszüleim, hogy er?s fa legyen majd koporsóm fája.

Ott fújja a szél kifejlett ágait, ahol a tenger öblöt harapott a sziklás partba. Ha van még öböl és van még part. Hídépít? vagyok, hiramia, zenész, ki hidat épít föld és föld fölé a vizek felett, hídépít? vagyok, aki hidat muzsikál isten és ember közé.

M?vész vagyok, akinek a tehetsége másra nem használható, csak a szeretetre.

Meggyújtom Ik’nab fáklyáról fáklyám, kiteszem házam elé, a legmagasabb feny? keresztjére, hogy messze világítson, hogy mindenki lássa, az én házamban a világosság lakozik, nincs útja hozzám a sötétségnek!

– Légy a vezérünk! – kiáltották többen is a padsorok közül.

Tzswen fejet hajtott.

– Leszek, ha mindenki úgy akarja! – válaszolta.

A csend bársonyosan osont végig a sorok között, h?vös érintéssel lepte meg a szóra nyíló szájakat.

– Csitt, most nem kell több szó!

……………………………………….

  Süld? leszúrta botjátt, rajta a medvefejjel, a kotorék odúja elé. Néhányszor körbe járta a dárdát, nézte a medve megüvegesedett szemét, leesett álkapcsát, kilógó nyelvét.

– Úh, úúúú, u, úú – mondta a frissen szerzett ?rz?jének, majd behasalt, becsusszant az odú nyílásán. Körbe szaglászott a h?s, sötét helyen, a Lány és gyermekei szagát érezte, kezével tapogatta a földet, de nem lelte a másik zsákmányát és kölykeit, nem találta testvérét, a Lányt.

Kimászott a szabadba, felnézett a csillagos égre, nézte a Hold fél sarlóját, amint éppen betakaródzik egy felh?foszlánnyal, nézte a távoli eget, vonyítani kezdett.

– Íiiiiiiiiiiiiiii, ?????????ü???????! – sikította teljes erejéb?l.

– Áááááááááaaaaaaaáááá, eeeeeeeeee-éééééééééééééh! – mondta el félelmét, lelke vacogását, a magány kínját a hatalmas világban.

– Óóóóóóóóóóó???????????????????-óóóóóóóóó?????????! – jött rá a válasz a ritkás bokrok közül.

– Eeee, iiii! – vakkantotta vissza társának örömmel a hívó.

  A Lány négy végtagján futva érkezett, lihegve, félig oldalazva, készen a visszafordulásra. Kissé felemelkedve kémlelte a hold és a csillagok fényénél fiútestvérét. Süld? odaszaladt a Lányhoz, arcát arcához érintette, megkönnyebbült örömmel ugrálta körbe, majd példáját mutatva, bekúszott az odúba. A Lány követte. A férfi hanyatt vetette magát, hangos szuszogása betöltötte a kis helyet. Az asszony összekuporodott, két karjával átölelte térdeit, csendesen elaludt. Talán álmodott, talán ébren volt, amikor kitört bel?le a sírás. Könnye nem hullt, csak száját formálta jajra a fájdalom, csak a tüdejéb?l préselte ki nyögésre, nyöszörgésre a leveg?t a szomorúság. Könnye nem hullt, a teste nem sírt, csak a lelke zokogott, ölelte a magához húzott térdeit, a sajgó fájdalmat dagadó eml?iben.

  Az éj mély-lilasága hasadozott már, a hajnalpír éles sugara halvány rózsaszínre világította az ég függönyének rojtosodó alját, a Nap ébredezett, tétova sugarai tapogatták a horizontot. A kiszáradt nagy fa ágain csipcsirippbe kezdek a harmatot szürcsöl? énekesmadarak. Az éji vadászók surranó repte sem riasztotta ?ket, daloltak, csicseregtek szomjukat oltva, élénken a hajnal h?vösében. Osontak nappali búvóhelyükre a négylábú ragadozók, szunnyadni az éj sötétjében való vadászat után, tele bend?vel, jóllakottan, árnyas bokrot, mély kotorékot kerestek. Átvészelni a Nap perzsel? h?ségét, átaludni a h?ség idejét.

  Csordák indultak együtt lépve, földet, eget rengetve a folyóhoz inni, megmártózni, testüket bevonni sárral, iszappal a nappal oly sok él?sköd? szárnyas és szárnyatlan rovar el?l.

  Elefántok vezették újszülött borjukat, ormányukkal meg-meglökve a kis csetl?-botlót a vízhez, tele inni bend?jüket, hogy estig, míg a naplemente ideje el nem jön, meg ne szomjazzanak.

  Kecses négylábú artisták ugráltak fel a magas száraz f?b?l magasra, vidáman könnyedén haladva a bokrok, gyenge fák ágai felé, rágcsálnivalót lelni.

  Felébredt a bokrok s?r?jében a két ember-kölyök is, egymáshoz másztak sietve, összebújtak remegve, fázva.

A fiú er?s testét az alvadt vérdarabok borították. Hasán a karmolás nyomok mélyen a húsába vágtak. Arcán is végig szántott a támadója, hat csíkban tépte fel a gyermek gyenge b?rét. A föld pora beleragadt a gyermek vérébe, apró rovarokkal, elhullott madártollakkal együtt.

A leány gyenge, vézna teste csaknem sértetlen volt, kicsiny karja, könyöke volt sebes csupán, a mászás során belement tüskékt?l, kövekt?l. Néhány tüske mélyen beletört a gyermek húsába. Hangtalanul feküdtek egymás mellett. Vártak. Várták anyjuk visszatértét, aki majd felkapja ?ket er?s karjaiba, aki majd a megmammált ételt szájukba adja.

  A folyópartról idehallatszott az állatok megriadt futásának üteme, dobolása, a fújtatva menekül? csorda riadtságának szagát hozta a reggeli szell?.A két gyermek lelapult a földhöz, szinte beleolvadtak a talajt takaró száraz levelekbe, f?be, hasaltak a hatalmas elszáradt lapulevek alatt. Nagytest?, gyors állatok menekültek mellettük távolabb a veszélyt?l, attól, ami megriasztotta ?ket. Felröppen? széles szárnyú madarak árnyéka vet?dött rájuk, de ?k az elveszett gyermekek, csendben lapítottak búvóhelyükön. Ismer?s illatot éreztek, kikandikáltak a rejtekhely biztonságából. Süld? eredt el sebesen nem messze t?lük, nyomában két iszapszagú fekete árny futott. Süld? úgy esett el, mintha mozdulata közben megsz?nt volna élni.

A két fekete fölé hajolt, végig simították az egész testét, kezeiket a feje fölött tartották egy kis ideig, majd ott hagyták a fekv? áldozatot, lassú léptekkel haladtak tovább. Iszapszagúk, fekete-piros élénkszín? öltözékük magára vonzotta a kicsinyek tekintetét is.

  Süld? felállt, kábán lépegetett, visszafordult, megérezte a gyermekek ismer?s szagát, négykézlábra ereszkedve mászott feléjük. A két pici örömmel vinnyogott.

Süld? megszagolgatta ?ket, megnyalta sebeiket. A gyermekek hálásan gügyörésztek közben.  Süld? dolgavégeztével elindult tovább, alkalmas követ, fát keresni az új lándzsájához, aminek szüksége úgy feszített, egész testében, fejében, hogy majd szétpattant.

  A gyermekek sietve másztak utána, de hamar lemaradtak a sebesen haladó feln?tt mögött. Szomjúságtól cserepes szájuk sírásra, nyöszörgésre görbült. Az egyre forróbb leveg? kiszárította orrukat, szájukat, perzselte sebeiket, a hátukat veresre marta az er?söd? Nap ereje. Egyre távolodtak a folyótól, egyre messzebb kerültek anyjuktól.

  Úgy jött a forgószél, mintha az ördög engedte volna ki palackjából a rontó szellemet, portölcsért, homokszemeket örvényelve nyargalt, beszippantott madarak, kisebb kövek tehetetlenül pörögtek benne.   Hatalmas tölcsére elhomályosította az   éget?          Napot, nyargalt, mint a zabolát vesztett paripa árkon-bokron át. Nyomában süvített a csend. Ördögi párja a vízen támadt, felemelve a víz lágy folyását örvényl?, égig ér? vízesésé. Hullámzott a széles folyó, mint a viharvert tenger, ki-kicsapott a partra, majd visszatérve, csapdosva kereste a saját sodrát. A forgószél maga után húzta sátáni uszályát, a viharos szelet, zengett-zúgott a sztyeppén a hatalmas orkán.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző SV 59 Írás
A nevem nem titkos, nem rejtőzködésből 'SV', ami az írásaim fölött áll, hanem tisztelgés Verő László emléke előtt. Verő Lászlóval együtt kezdtük tervezni és létrehozni a 7torony-t..., egy másik laptól jöttünk és hoztam a régi nick-nevemet. Nem vagyok rá képes, hogy megváltoztassam. A változtatással mintha elfogadnám, hogy Ő már nincs. Pedig itt van, lélekben mindig velünk marad. Így tisztelettel kérem a megértésüket! Sike Valéria