Torma Péter Szerző
Vezetéknév
Torma
Keresztnév
Péter
12 év 2 komment

Nincsen

e világon semmi Kincsem. – J.A. (k.b.)

 

 

Nem érzem újra citromillatú

leged sosem, te szép Ligettelek.

Pedig de sokszor átügettelek,

befogva, mint satu-

ba, kétkerékü kis szekér elé,

amint a szódás, trampli sógorok,

kiken nyerít a gúnyos lótorok:

hajtója puszta lé!

Nehéz a lajtosút, de véget ér.

A pálya körbe-körbe mindörök,

s nyeregbe száll, nem erre sündörög

se had-, se hét vezér.

Hány lóba fúlt e gondolat belé!

Tagló ha sújt, megcsuklik majd a lótag,

és útnak indul. Végesnek, állítólag:

a virslilét felé.

Habarc
1 év Nincs Komment

Csendes kávéba kötött reggel.
Nyolcezer-néhányszázadik.
Még néha fel-fellázadik,
de szemez már a vert sereggel.

Habarcot kever, megtükördül.
Borotva mind a vérpadig.
Egyre több dolgot ért alig,
egyre gyakrabban elcsütörtül.

Ennek-annak még néha felcsap,
de túl sok már nem kell neki,
és – mert azt tán még nyerheti –
már számvetésben indul el csak.

Roald Dahl: Születés és pusztulás
1 év 4 komment

Műfordítás

– Minden rendben – mondta az orvos.
– Feküdjön vissza, és pihenjen – a hangja mérföldnyi távolságból hangzott, és olyan volt, mintha kiabálna.
– Fia született.
– Hogyan?
– Gyönyörű fia van. Érti, amit mondok? Gyönyörű fia! Hallotta, ahogy sírt?
– És jól van, doktor úr?
– Hát persze, hogy jól van.
– Látni szeretném.
– Egy perc, és láthatja.
– Biztos benne, hogy jól van?
– Egészen biztos.
– Még mindig sír?
– Próbáljon pihenni. Nincs miért aggódnia.
– Miért hagyta abba a sírást, doktor úr? Mi történt?
– Ne izgassa fel magát, kérem. Minden rendben van.
– Szeretném látni. Hadd nézzem meg!
– Drága asszonyom – simogatta meg a nő kezét az orvos -, szép, erős, egészséges fia van. Miért nem hiszi el nekem, ha mondom?
– Mit csinál vele az a nő?
– Kicsinosítjuk önnek a babáját – felelte az orvos.
– Egy kicsit megmosdatjuk, ennyi az egész. Adjon nekünk néhány percet.
– Esküszik, hogy jól van?
– Esküszöm. Most feküdjön vissza, és pihenjen. Csukja be a szemét. Gyerünk, csukja be. Ez az. Jól van. Jó kislány…
– Annyit imádkoztam, hogy életben maradjon, doktor úr.
– Miket beszélő Persze, hogy életben marad!
– A többiek nem maradtak életben.
– Tessék?
– Eddig egyetlen gyerekem sem maradt életben, doktor úr.
Az orvos csak állt az ágy mellett, és nézte a fiatalasszony sápadt, kimerült arcát. Még soha nem látta korábban. Csak nemrég érkezett a városba a férjével. A kocsmárosné, aki feljött, hogy segítsen a szülésben, azt mondta, hogy a férj a vámházban dolgozik a határon, és ők ketten három hónapja érkeztek meg, mindössze egy bőrönddel és egy utazótáskával. Azt is mondta, hogy a férj részeges, egy erőszakos, basáskodó kis iszákos. Az a szóbeszéd is járta, hogy ez már a harmadik házassága, és az egyik felesége meghalt, a másik pedig otthagyta valami gusztustalan ügy miatt. De ez csak pletyka volt.
Az orvos lehajolt, és betakarta a páciense mellét.
– Nincs miért aggódnia – mondta kedvesen – a gyerek teljesen egészséges.
– Ugyanezt mondták e többiről is. De mindet elvesztettem, doktor úr. Az elmúlt tizennyolc hónapban mind a három gyerekemet elvesztettem, meg kell értenie, hogy ilyen ideges vagyok.
– Hármat?
– Ez a negyedik… négy év alatt.
Az orvos kényelmetlenül váltogatta a lábait a csupasz padlón.
– Nem hiszem, doktor úr, hogy tudná, mit jelent ez, mind a hármukat elveszteni, lassan, egyiket a másik után. Még most is látom őket. Olyan tisztán látom Gustav arcát, mintha itt feküdne mellettem az ágyban. Gustav gyönyörű kisfiú volt, doktor úr. De mindig beteg volt. Borzasztó dolog, amikor mindig betegek, és nem lehet velük mit kezdeni.
– Tudom.
Az asszony kinyitotta a szemét, néhány pillanatig az orvost nézte, aztán újra lehunyta.
– A kislányomat Idának hívták. Néhány nappal Karácsony előtt halt meg. Még csak négy hónapja. Bárcsak láthatta volna Idát, doktor úr!
– Most van egy másik gyereke.
– De Ida annyira szép volt!
– Tudom.
– Honnan tudhatná! – kiáltott fel az asszony.
– Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű gyermek volt. De a mostani gyereke is nagyon szép – az orvos elfordult az ágytól, az ablakhoz ment és kinézett. Esős, szürke áprilisi délután volt, az utca túloldalán jól láthatta a piros háztetőket, és a rajtuk szétfröccsenő nagy esőcseppeket.
– Ida kétéves volt, doktor úr… és annyira gyönyörű, hogy le sem tudtam venni róla a szememet, attól kezdve, hogy reggel felöltöztettem, egészen addig, amíg este újra ágyba nem került. Mindig rettegtem attól, hogy valami történik vele. Miután Gustav, és az én kis Ottóm is elment, már csak ő maradt nekem. Néha felkeltem éjszaka, odalopakodtam a bölcsőhöz és a szájához tartottam a fülemet, hogy lélegzik-e.
– Próbáljon pihenni – lépett vissza az orvos az ágyhoz -, kérem, próbáljon pihenni.
Az asszony arca sápadt volt és vértelen, az orra és a szája körül kékesszürkére színeződött a bőr. Homlokára nedves hajtincsek tapadtak.
– Amikor meghalt… akkor már terhes voltam, doktor úr. Már négy hónapja hordtam a következő gyermekemet. – Nem akarom!? – kiabáltam a temetés után. – Nem tartom meg! Elég gyereket temettem el!? A férjem pedig… ott sétált a vendégek között egy nagy pohár sörrel a kezében… és amikor ezt meghallotta, azt mondta: – Híreim vannak neked, Klara. Jó híreim?. El tudja képzelni, doktor úr? Éppen akkor temettük el a harmadik gyerekünket, és ő ott áll egy pohár sörrel, és azt mondja, hogy jó hírei vannak. – Áthelyeztek Braunauba?, azt mondja, – úgyhogy már kezdhetsz is csomagolni. Ez egy új kezdet, Klara?, azt mondja. – Új helyre kerülsz, új orvost kapsz…?
– Ne beszéljen, kérem.
– Maga az új orvos, ugye, doktor úr?
– Ágy van.
– És ez itt Braunau.
– Igen.
– Félek, doktor úr.
– Ne féljen.
– Milyen esélyei lehetnek a negyediknek?
– Ne gondoljon erre.
– Nem tudok nem gondolni rá! Biztosan valami örökletes dolog miatt halnak meg a gyerekeim. Egészen biztosan.
– Ilyen nincsen.
– Tudja, doktor úr, mit mondott nekem a férjem, amikor Otto született? Bejött a szobába, ránézett a bölcsőre, amiben Otto feküdt, és azt mondta: – Miért kell az összes gyerekemnek ilyen kicsinek és gyengének lennie??
– Ezt nem mondhatta.
– Beledugta fejét Otto bölcsőjébe, mintha valami rovart vizsgálna, és azt mondta: – Csak annyit mondok, hogy ugyan miért nem lehetnek jobb fajúak? Csak annyit mondok?. És három nappal később Otto halott volt. Gyorsan, már a harmadik napon megkereszteltük, és még aznap este meghalt. Aztán Gustav is meghalt. Aztán Ida is. Mind meghaltak, doktor úr… és hirtelen kiürült az egész ház…
– Ne gondoljon rá.
– Ez is olyan kicsi?
– Teljesen normális gyerek.
– De kicsi?
– Hát, talán egy kicsit. De a kicsik sokszor szívósabbak, mint a nagyok. Gondoljon csak bele, Frau Hitler, jövő ilyenkorra már majdnem beszélni tanul! Hát nem kedves gondolat?
Az asszony nem válaszolt.
– Két év múlva talán már beszélni is fog, és megőrjíti magát a fecsegésével. Eldöntötték már, hogy mi legyen a neve?
– A neve?
– Igen.
– Nem tudom. Nem is tudom. Azt hiszem, a férjem azt mondta, hogy ha fiú lesz, hívjuk Adolfusnak.
– Vagyis Adolfnak.
– Igen. A férjemnek tetszik az Adolf, mert hasonlít az Alois-ra. Alois a férjem neve.
– Nagyszerő.
– Jaj, ne! – kiáltott fel hirtelen az asszony, és felült. – Ugyanezt kérdezték tőlem, amikor Otto született! És most ő is meg fog halni! Keresztelje meg, most azonnal!
– Jól van, jól van – tette a kezét a vállára az orvos – n téved. Biztosíthatom, hogy téved. Csak egy kíváncsi vénember vagyok, ez minden. Imádok nevekről beszélni. Azt hiszem, az Adolfus nagyszerő név lesz. Az egyik kedvencem. És nézze csak – itt jön!
A kocsmárosné, a csecsemőt terjedelmes keblére szorítva, az ágyhoz vonult.
– Itt van a kis drága! – harsogta boldogan – Meg akarja fogni, kedveském? Odategyem maga mellé?
– Jól be van pólyálva? – kérdezte az orvos – Rendkívül hideg van itt.
– Persze, hogy jól be van pólyálva.
A csecsemő be volt bugyolálva egy fehér gyapjúkendőbe, csak kicsiny rózsaszín feje látszott ki belőle. A kocsmárosné óvatosan az ágyra fektette, az anyja mellé.
– Tessék – mondta – Nézheti kedvére.
– Szeretni fogja – mosolygott az orvos – Gyönyörű baba.
– Csodaszép keze van! – jelentette ki a kocsmárosné – Azok a hosszú, finom ujjak!
Az édesanya nem mozdult. Még csak rá sem nézett a gyerekre.
– Na, gyerünk! – sürgette a kocsmárosné – Nem harap!
– Nem merek odanézni. El sem merem hinni, hogy megint van egy kisbabám, és egészséges!
– Ne butáskodjon!
Az anya lassan elfordította a fejét, és ránézett a mellette fekvő, hihetetlenül nyugodt kis arcra.
– Ez az én babám?
– Ez hát.
– … de gyönyörű!
Az orvos az asztalhoz lépett, és elkezdte elpakolni az eszközeit. Az anya az ágyon feküdt, mosolyogva nézte a gyermeket, néha megérintette, és kedveskedve gügyögött neki:
– Szerbusz, Adolfus – suttogta – Szerbusz, kicsi Adolf…
– Pszt! – szólalt meg a kocsmárosné – Hallgassa csak! Azt hiszem, ez a férje.
Az orvos a ajtóhoz lépett, kinyitotta és kinézett a folyosóra.
– Herr Hitlerő
– Igen.
– Jöjjön be, kérem.
A sötétzöld egyenruhát viselő kis ember belépett a szobába, és körülnézett.
– Gratulálok – mondta az orvos – Fia született.
Az ember olyan pofaszakállt viselt, mint Ferenc József császár, és erős sörszagot árasztott.
– Fiam?
– Igen.
– És hogy van?
– Jól. Akárcsak a felesége.
– Jó – az ember lábujjhegyen odasétált az ágyhoz, amelyen a felesége feküdt.
– Hát, Klara – mosolygott a pofaszakálla mögül – hogy ment? – aztán lehajolt, hogy megnézze a babát. Majd mélyebbre hajolt. Aztán még mélyebbre és mélyebbre, amíg az arca mintegy félméternyire került a gyerekétől. A felesége könyörgő tekintettel nézte.
– Csodálatos tüdeje van – közölte a kocsmárosné. – Hallotta volna kiabálni, rögtön azután, hogy a világra jött!
– Istenem, Klara…
– Mi az, drágám?
– Ez még kisebb, mint Otto volt!
Az orvos sietve előrelépett.
– Nincs ezzel a gyerekkel semmi baj! – mondta.
A férj lassan felegyenesedett, elfordult az ágytól és az orvosra nézett. Meglepettnek és lesújtottnak látszott.
– Ne hazudjon, doktor! – mondta – Tudom én, mit jelent ez! Megint ugyanaz fog történni!
– Na idefigyeljen… kezdte a doktor.
– Tudja maga, mi történt a másik hárommal, doktor?
– El kell felejtenie őket, Herr Hitler! Neki adjon egy esélyt!
– De olyan kicsi és gyenge!
– Drága uram, hisz csak most született!
– De akkor is…
– Most mit akar? – csattant fel a kocsmárosné – Belebeszélni ezt a gyereket a sírba?
Az asszony sírva fakadt. Rázta a testét a zokogás.
Az orvos a férjhez lépett, és a vállára tette a kezét.
– Legyen jó hozzá, – suttogta – kérem! Nagyon fontos – majd lopva megszorította a vállát, és odatolta az ágyhoz. A férj tétovázott. Az orvos még keményebben szorította, szinte sürgette az ujjaival. Végül a férj vonakodva lehajolt, és megcsókolta a felesége arcát.
– Jól van, Klara! – mondta – Ne sírj.
– Annyit imádkoztam, hogy életben maradjon, Alois.
– Igen.
– Hónapokig minden nap elmentem a templomba, és térden állva könyörögtem, hogy élhessen!
– Igen, Klara, tudom.
– Több halott gyermeket nem viselek el, érted?
– Persze, hogy értem.
– Élnie kell, Alois. Muszáj élnie, muszáj… , Istenem, légy kegyes hozzá…

Egy szerenád eltévelyeg
1 év 3 komment

Történik: mindig
Személyek: mindegy

– Most dalolhatnék rólad és magamról,
hogy kék szemed van, meg hogy szép a melled,
hogy létrát fonnék hozzád szép szavakból,
és szólhatnék arról is még emellett,
hogy tudom: e vers a szíved, mint a henna,
szépen, de lemoshatóan festi be,
vagy öledről, mi lángoló gyehenna
(mégis milyen rímet vártál ide?),
öledről hát, mi forró, csöppnyi katlan,
de az nem te volnál, hanem csak a dal.
Az, hogy te, hát az eldalolhatatlan,
mint az, hogy fény, meg az, hogy ravatal.
– Hát, látod, ez most nem fog menni, drága.
A mosolyod vagy, és a puhaság,
azt meg kifújni nem tudom, hiába,
e furulyából: ez csak lyukas ág.
– Talán majd egyszer még megtrubadúrlak,
ha időm és a kedvem engedi…
– Gyerünk barátom, hagyj békét a húrnak,
most csak hamisan tudna pengeni.

Egy végzetes hibáról
1 év 2 komment

Tóth János volt cége élő álláshirdetése. Fiatal volt és dinamikus. Hajtotta a cég iránti múlhatatlan hűsége és szeretete. Reggeltől estig fáradhatatlanul dolgozott. Éjjel pedig fáradtan. De nem hagyta abba, tárgyalt, meggyőzött, aláírt, lebonyolított. Volt egy stílusa, aminek az ügyfelek nem tudtak ellenállni. A fontosabb üzleti tárgyalásokra mindig Tóthot küldték, mert ez önmagában is garantálta a sikert. Nem is csoda, hogy még huszonöt éves sem volt, amikor a cég megbízta, hogy ő tárgyaljon a reménybeli osztrák partnerekkel.
Tóth meg sem bírt szólalni, amikor megtudta a hírt, és erről eszébe is jutott valami.
Hogy nem tud németül.
Nem akadály. Tóthot a cég elküldte egy hathetes intenzív tanfolyamra. Hat hétig minden egyes nap, reggel nyolctól este hatig Tóth János németül tanult. Szívta magába a szavakat, mondatokat, szakmája minden fontos és kevésbé fontos kifejezését, udvariassági formulákat, mindent, amire szüksége lehetett. Tudása óráról órára gyarapodott, és ezzel együtt az önbizalma is. Hatalmat érzett, mondhatatlan hatalmat. Kilépett anyanyelve határai közül, meghódította a Nyugatot. vé volt a világ.
nbizalomtól duzzadva szállt ki a céges Audiból Bécs belvárosában. Percek alatt odatalált a megadott címre, belépett az irodaházba, ahol az ügyfél képviselője fogadta.
– Guten Tag, mein Herr! Mein Name ist Peter Hüttler. In der Name des Firmas begrüsse ich Sie! – üdvözölte.
Tóth összekapta a szükséges szavakat, és bevált, lehengerlő mosolyával válaszolt:
– Guten Tag. Ich bin Tóth.
Tatabányánál, ott, ahol az autópálya elhalad a turul alatt, valahogy mindig hidegebb van, mint az út többi részén. Haldokló, penészes ködfoszlányok suhantak el az Audi mellett, amelyben Tóth János még mindig nem tért magához. Mereven nézte az utat, és nem értett semmit. Volt Hüttler arckifejezésében valami különös a tárgyalás alatt. Ez összezavarta, nem tudott koncentrálni. Hosszú, kínos hetek alatt nagy nehezen összehordott tudása cserbenhagyta. Képtelen volt egy érthető mondatot összehozni. Pályafutása során először csődöt mondott. Tudta jól, hogy a vezetőség ezek után soha nem fog komolyabb munkát rábízni. A karrierjének vége volt. Valamit elszúrtam, ismételgette magában. Valamit kurvára el kellett, hogy szúrjak. De mit? Mit?

Danse macabre
1 év Nincs Komment

Van Budapesten egy utca, amit Zsák utcának hívnak. Nem is egy, kettő. Az egyik a XVII., a másik a XXII. kerületben. Nos, az a Zsák utca, amelynek 3. számú házáról ez a történet szól, egyikkel sem azonos, sőt a Budapest, amelynek a területén található, sem mindenben egyezik az általunk ismerttel.

Ahogy az már házakkal lenni szokott, a Zsák utca 3.-ban is sokféle ember lakik. Itt van mindjárt egy albérletben Feri, a bölcsészhallgató. Feri huszonegy éves, és körülbelül félúton jár tanulmányaiban, de ismerősei egyáltalán nem biztosak benne, hogy el is kéne végeznie azokat. Az egészségéért aggódnak. Két-három vizsgaidőszakkal ezelőtt ugyanis Feriben elpattant valami a túlfeszített tanulás következtében, és azóta, különösen vizsgák idején, időnként úgy vezeti le a feszültséget, hogy kiáll az erkélyre, és elordítja magát:
– Komáromi Csipkés György! A büdös kurva anyádat!
Igazság szerint semmi személyes problémája nincs a terjedelmes életművet hátrahagyott református lelkésszel, többek között a Hungaria Illustrata szerzőjével (1628 – 1678. X.6.), de úgy esett, hogy éppen a róla szóló, a tankönyvben egyébként alig néhány sort kitevő tananyag olvasásakor következett be az a bizonyos elpattanás. A többi lakó eleinte kicsit félt tőle, de aztán megszokták, nem bánt senkit, ordítani meg ők is szoktak.
Vagy például Béla, akinek valamikor nagy álma volt, hogy egyszer róla nevezzék el az utcát. Azóta sem tett le erről. Hanem elfelejtette. Talán jobb is így neki, mert álma több ok miatt sem fog teljesülni. Egyrészt senki, néha még ő maga sem tudja a vezetéknevét, a Béla utca pedig kissé személytelen volna, hiszen csak az utcában három másik Béla lakik, másrészt életének negyvenhárom hosszú esztendeje alatt (amiből tizenegy még a többinél is hosszabb volt) semmi olyasmit nem csinált, ami miatt utcát szokás elnevezni valakiről. Legalábbis valószínőtlen, hogy a tény, miszerint halálával kimutathatóan csökkenni fog az országban a rövidital-fogyasztás, valamint hogy a kerületi kapitányságon a nyolc napon túl gyógyuló súlyos testi sértést bélázásnak hívják (továbbfejlesztett formája: “Vigyázzá' bazmeg, mer' megbélázlak!”), okot adjon ilyesmire.
Fölötte lakik Mekk mester, akinek ez természetesen nem az igazi neve. Nem is ezer-, csak cipészmester, illetve nyugdíjba vonulása óta már az se. Becenevét szüleinek, egészen pontosan annak köszönheti, hogy iratait immár hetven éve a Simek Elek név teszi, ha nem is legendává, de mindenesetre a két ügyfél között időt kitöltő, sőt sokszorosára nyújtó anekdoták egyikévé a kerület, a főváros, illetve az állam alkalmazásában álló különböző ügyintézők körében. Tudd hát, olvasó, hogy amikor hat órát vársz arra, hogy a hivatal az előtted várakozó húsz emberrel elvégezzen egy fejenként öt perces procedúrát, akkor a mintegy 260 percnyi plusz várakozásért részben néhai Simek Adolf (1915. VI.26. – 1945. I.12.), illetve néhai Simekné, született Berger Gizella (1922. XI.5. – 1945. I.12.) a felelős.
Van még a házban egy öregasszony is. zv. Kovácsné, született Berger Jolán (1924. IX.23. – 2002. II.6.). Igen, nincs tévedés. Ott van a házban. Senkinek nem tűnt fel, még a szag sem, mert a lépcsőházat egyébként is csurig tölti az elmúlás, és természetesen az emberi vizelet bűze.
Eddig a történet. Ártam 2005. június 29.-én én, Torma Péter (1983. III.8. – 20… … …).

Baudelaire másnapos
1 év 1 Komment

Elátkozlak, nap, te pengeujju vámpír!
Agyamból húzd ki aranymocsku körmöd,
pusztító fényedet, mivel letörlöd,
mit éjjelent' a szesz dalolva ránk ír!

Húzz el innen, menj, te is nyakalj szeszt,
hűs pince mélyén zöldeleg az abszint:
húzz belőle! Arcod majd tőle kap szint
(ahogyan Kosztolányi írja majd ezt).

Te meg mit olvasgatsz itt, jóbarátom?
Biztos zabálsz is közben! Szinte látom,
ahogy fogad között az alma hersed!

Na, hagyd ezt abba gyorsan! Rajta, kelj fel,
magamra hagyj e fájó, kába fejjel!
Nem olvashatod tovább ezt a verset!

Igazság
1 év 1 Komment

A Pál utca és a Mária utca sarkán jólesően fetrengett a koratavasz. Nem hallatszott ide a most amúgy is meglepően kis forgalmú Körút zaja, és a háttérben megnyugtatóan magasodott a bőr- és nemibeteggondozó tömör, szilárd alakja.
Egyszercsak hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Az utcasarkon álló ötemeletes ház pillanatok alatt a földdel lett egyenlővé. Por, füst, és emberi sikolyok szállongtak a friss, márciusi levegőben.
Nem messze onnan egy tolókocsi álldogált az utcán, ősöreg, legalább százhúsz éves aggastyán ült benne. Keze, amelyben még mindig szorongatta a bombát működésbe hozó távirányítót, erősen remegett, de szemében ugyanazok a lángok lobogtak, mint régen, nagyon régen, amikor senki nem merte Janó bácsinak hívni, amikor még mindenki tudta, hogy Boka János a neve.
– Márpedig itt grund lesz… – motyogta alig hallhatóan, és az őrült lángolás a szemében átadta helyét a győztes igazság tiszta, fehér fényének.

(ujjmosoly)
1 év 1 Komment

róladírásom ujjmosoly
félig átlátszó jelmezedben
papír és toll közt bujdosol

Kaballa, avagy hogyan nem lett a világnak vége
1 év 1 Komment

Sétálgatott egyszer Krisztusurunk és Szent Péter a Bakonyban. Krisztusurunk lassan, ráérősen lépkedett, jól esett neki hazai tájat látni. Mert magyar ember volt Krisztusurunk, tudja azt minden igaz magyar. Vazsmegyei gyerek volt.

Hát ahogy sétálgattak, odaérkeztek egyszer egy kis patakhoz. Nem volt akkor még neve annak. Ma már volna bizonyosan, de hát kiszáradt azóta. Oszt ki nevezne el olyat, ami nincsen is ott? Bolond ember volna biz az.
Volt azon a patakon egy kis vízesés is. A vízesés aljában egy kis tócsa. Nyár volt, meleg volt, megszomjazott Krisztusurunk, megszomjazott Szent Péter is, lehajoltak hát inni egyet. Hát ahogy lehajoltak, megláttak egy kis zacskót. Zörgött benne valami. Kis kőlapocskák voltak azok, mindegyikre valami furcsa jel volt karcolva.
– Mester, mik ezek? – kérdezte Szent Péter.
– Betűk, Péter – felelte Krisztusurunk.
– Aztán miféle betűk? Mert én biz ilyet még nem láttam.
– Zsidó betűk. Úgy mondják a zsidók, hogy ezekből kerítette az Úristen ezt az egész világot.
– No, ugyan bolond egy népség lehet az! Hogy ez az erdő, meg ez a kis patakocska, meg még az a kerek nagy ég is ilyen krikszkrakszokból állna? No, már azt nem hiszem! – legyintett Szent Péter, de a legyintéssel kiütötte a zacskót Krisztusurunk kezéből, oszt ahány kövecske volt abban, mind beléhullott a patakba.
– Mit tettél, Péterő – szörnyülködött Krisztusurunk.
– Nem én voltam! – tagadta le Szent Péter, amihez nagyon értett. De Krisztusurunk már nem figyelt rá. A vizet nézte.
Mert biz amikor a kövecskék abba belehullottak, elkapta őket a vízesés, oszt forgatni kezdte. Hát, ahogy forgatta, csak egymás mellé kerültek néha, oszt szavak jöttek ki belőlük. Zsidó szavak, meg mindenféle más szavak, tán magyarok is, de hát zsidó betűkkel voltak írva azok is. Krisztusurunk beszélt zsidóul, meg olvasott is, hát nézte, mit ír neki a patak.
De biz az nem csak írta! Hanem ami a betűkből kijött, az a patakocska partján mindjárt meg is jelent. Varázspatak lehetett az. Jó is, hogy kiszáradt.
Főleg olyan dolgok jelentek meg persze, amiknek rövid a nevük. Ott termett és mindjárt el is tűnt egy csomó kos meg bak. Úgy látszik, jó magyar patakocska volt az mégis, jobban szerette a magyar szavakat kirakni. De fel-feltünedeztek bizony mindenféle tündérnépek is. Azoknak ánglus nyelven ugyancsak rövid nevük van, csak két betű kellett ahhoz is, mert abban a fránya zsidó írásban még magánhangzók sincsenek. Azokat csak úgy hozzáképzelte a patak. De nem is sorolom tovább, megjelent ott mindenféle fajzat, egyrészt mert igen kevés olyan dolog van ezen a világon, aminek ne lenne valamelyik nyelven rövid neve, másrészt mert összeálltak persze hosszabb szavak is. Nézett is nagyot Krisztusurunk meg Szent Péter, amikor a fejük fölött egy vasból való hajó jelent meg, de nagyobb ám, mint az egész tisztás, amin álltak, még a Noé bárkájánál is hatalmasabb! Ha eddig nem tudták, és honnan is tudták volna, mit jelent az a szó, hogy “torpedóromboló”?, hát most megtudták. Az volt a szerencséjük, hogy a hosszú szó gyorsan szétesett, és nem zuhant a fejükre a vashajó.
Krisztusurunk ezután próbálta előre kitalálni, mire is számíthat, és hogy legalább azt tudja előre, aminek érti a nevét, inkább a betőket nézte. Szent Péter csak bámulta fel- és eltűnő csodákat. Egyszercsak nagyon furcsát látott. Megjelent a tisztáson egy ember, piros meg zöld maskarába öltözve. A lábával egy bőrgolyóbist rugdalt az ég felé, és igen vigyázott, hogy le ne ejtse. Ha Krisztusurunk, aki már akkor is mindent tudott (valójában még a torpedórombolót is, csak az ijedtségtől nem jutott az eszébe), éppen odanézett volna, megmondhatta volna, hogy ez bizony Figo, a majdani nagy portugál labdarúgó, és amit csinál, azt “dekázásnak” fogják nevezni egykor. De mivel “Figo” nem jelent semmit sem magyarul, sem zsidóul, így észre sem vette a szót, és nem nézett föl, de talán jobb is így. Mert ugyan hogy magyarázta volna el Szent Péternek, mi az, hogy portugál?
Különben is volt Krisztusurunknak gondja elég. Mert ahogy patakot nézi, hát két betőt lát egymás felé közeledni. Egy v-t, meg egy g-t. No persze a betűk mások voltak, de tudta Krisztusurunk, hogy így kell őket ejteni. És azt is tudta, hogy magyar ez a patakocska. És hogy mit hozhat ki egy magyar patak ezekből a betűkből, ha éppen olyan kedve van.
Vég.
Megijedt akkor Krisztusurunk, és tudhatni, hogy ha ő megijed, akkor már tényleg baj van Hásszen itt vége lesz a világnak! Odakapott, de a két betű már összeért.
De nem a világnak lett vége.
A betűk bolond táncának, és a csudálatos jelenéseknek lett vége. Hogy, hogy nem, az összes betű abbahagyta a forgást, és csinálhatott a vízesés, amit akart, lesüllyedtek a patak fenekére. Közönséges, halott kődarabokká változtak.
Csak állt Szent Péter, és még a szemét is elfelejtette dörzsölni, pedig majdnem bizonyos volt benne, hogy rosszul látott. De azért megkérdezte Krisztusurunktól:
– Te is láttad, Mesterő
– Láttam, Péter.
– De mi volt ez?
– Nem tudom, Péter. Ezt most én sem tudom.
– De Mester, hiszen te mindent tudsz!
– Úgy látszik, mégsem. De azt tudom, hogy lesz majd egy nagy portugál író, aki azt fogja mondani, hogy vannak dolgok, amiket az Úristen sem ért, pedig ő teremtette őket. És én most már azt hiszem, hogy igaza lesz.
– Mester, mi az, hogy portugál?
– Meg fogod tudni, Péter. Idejében meg fogod tudni.

Torma Péter Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.