Márton Zsolt : Férfihűség ballada

Elmaradtam a világtól vagy két-háromszáz évvel, ezért írtam e balladát

 

Született a földön, mint bárki más, 

Kereszttel homlokán és csecst szopott.

Sorsa hozta, – planétákban az írás-,

Aludt anyja kebelén és hízott mosolyán,

De az öbölben, várt egy hajó horgonyán,

S ringatta a halált, lenn az Adrián.

 

Ajándék élete ötödik nyarában járt,

Csodált fát, bokrot, zeg-zugot,

Kímélte az élőt, ha átlépett csigán,

Szenvedést látni, ő még nem tudott,

De az öbölben, várt egy hajó horgonyán,

S ringatta a halált, lenn az Adrián.

 

Zord telek nem szeghették kedvét,

Harcos szeleken nevetett, edzette őt,

Bár átlátott csalóka fényt, hamis mesét,

Bölcs vagy balga, sírja egy, ha rontja nő,

És az öbölben, várt egy hajó horgonyán,

S ringatta a halált, lenn az Adrián.

 

Nevetve jött e nő, vele perc volt hosszú éj,

Égett oly tűz, melytől férfi elme vész,

Szerencse fia, hiába, ha vakítja szenvedély,

Kölyök a hiéna, de vér ázik tejfogán,

És az öbölben, várt egy hajó horgonyán,

S ringatta a halált, lenn az Adrián.

 

Válthatnak szelek, nyarat válthatja tél,

De a nő, ha nem övé, legyen az ördögé!

S olajzott fegyvert, melyet rejtett a széf;

S feltámadt az est szele, át a koponyán,

És az öbölben, várt egy hajó horgonyán,

S ringatta a halált, lenn az Adrián.

 

                   Új láng gyúlt vörösre, szőkére, feketére,

Fogyott a lány, s lett hollók csemegéje,

S gyűlt a démon, csak gyűlt köréje;

Éjjelente táncba vitte, szirének énekére:

“- Menj, nincs helyed e lidérc tanyán,

Az öbölben hajó vár, lenn az Adrián!”

 

S a hajón, meglátta álmai asszonyát,

Elsőt, ki csak néki ígért hűséget örökre,

Nem kérte cserébe, csak igaz szavát,

Mit eddig ő várt, férfihűséget örökre.

És az öbölben, felvonta hajó a horgonyát,

S vitorlát bontott, lenn az Adrián.

 

És együtt járták a kikötők sorát,

Majd hagyták el könnyű kék vizét,

Együtt itták kocsmák törött borát,

Hol a zöldszemű, felütötte fejét.

És az öbölben, szerelem zátonyán,

Koccintott a halál, lenn az Adrián.

 

Ahogy váltanak szelek, nyarat váltja tél,

Férfihűség s igaz szavak, mind az ördögé.

Velem ne játsz! – szólt a nő, – nyitva a széf,

S feltámadt az est szele, át a koponyán

És az öbölben, holdfény ült dagadó vitorlán,

S kacagott a halál, lenn az Adrián.

 

 

            Márton  Zsolt

Legutóbb szerkesztette - Márton Zsolt
Szerző Márton Zsolt 57 Írás
nem vagyok senki, tarkómba mar, vagyunk így sokan , húz ez a dal