Kovács-Cohner Róbert : A két Corinna

Nyomtatás

I.

Az éj pokrócán pontnyi foszfor-látomások

A régi puha párnára hajtod fejed újra –

a felhő fodrait glóriád derengése

színezi otthon-sárgára a látóhatáron.

Felnézek, és a szél égeti arcomat:

az ágak árnyékokat hajtanak.

II.

Emlékszem még.

„Arcodról peregnek a cseppek,

most sírhatnak még, kik már sírni elfeledtek,

most a domb tetején ülök, és az űrbe bámulok

– sápadt arcod az éjjeli tejszerű hullámzó füvön –

a pázsiton megcsillanó, ébredező harmatcseppek

– a meséjüket komor monotonitásba szövő csillagok –

arcod a tejködben ikonként ragyog.

A takarón táncoló, egymást kergető,

elővillanó, s megint kisimuló gyűrődések –

Mindjárt betakarlak.

Mindjárt betakarlak,

csak hajad simítom még homlokodra,

s megcsókolom titkos anyajegyed –

a fák ágain bolygók ringanak.”

Ma este hova érünk el ketten,

merre visz fényekkel szegélyezett

régi titkos utunk –

ma este hova jutunk el együtt?

Hisz nem érem át a végtelent,

s kezem nem érhet az út fénylő mintázatához

s ha érted nyúlok, arcod világa

citerázik csak lúdbőrző hátamon –

olyan magas az ég –

ma este hova érünk el, Corinna?

III.

Ugyanilyen volt, mikor sírni kezdtél:

a föld, a könny, a kék – mind ugyanilyen.

Semmi nem változott.

Ugyanilyen volt mindig is

a könny, a csend, a kép, a képe is,

bőröd, a régi ágy, a mindig és a soha –

ha hajnal lesz, talán újra idefekszel mellém,

s az érthetetlen egyszer megkeresztel.

Talán hinni fogok neked, mikor lábamhoz újra leszáll

a ködszínű, hullámzó nyáresti rét,

s benne arcod, s hajad udvara,

a csöppnyi láng ajkadon,

mikor az ébredező harmatcseppek

a homlokunkig érő fekete hullámokba

fényükből szőnek mintát,

fektetnek lábunk elé utat,

amiben talán csak eltévedni lehet –

szemedbe nézek – elborít, s lágyan magába fogad

ez az örökké tartó képzelt éjszaka –

mindjárt betakarsz.

Ha hajnal lesz, talán újra idefekszel mellém.

IV.

A fák ágain bolygók ringanak,

s néha szörnyű sóhajjal

a fekete pokróc súlya alatt

megnyikordul egy-egy:

Hazudsz. És csak hallgatom.

A szél hangján zúg minden szavad.

Föléd hajolnék, hogy betakarjalak,

de te fázósan fejedre húzod a párnát –

a hold elé úsznak a felhők:

Sírni kezdesz –

az út gödreiben

az eső vési körökbe halálunk.

( „Föléd hajolnék, hogy betakarjalak,

de csak saját arcom nézne vissza

vándort álmodó szemedből” )

Távol jársz.

Pupilládban

(pupillámban)

pontnyi foszfor-látomások.

V.

Elindulok. Nem tudom, még hová juthatunk.

Arcod sápadt.

Karom kinyújtom

(eressz

eressz

eressz)

Nem látod,

ahogy fázós tested magához karolja,

s az eget pokrócként ráborítja

szörnyű mélységem örökké, Corinna.

VI.

Az éj pokrócán széthullt áldozat,

s a föld, a könny, az álom – mind ugyanolyan.

Fekete dombok hasítják ketté az éjt:

arcod s arcom hátterében

a két part között

szörnyú súlyként függ a semmi.

Kinyújtod kezed, és az arcod

újra fehér –

fehér, fehér, fehér.

Csak csend, és érthetetlen befejezetlenség.

Meg Isten.

A hattyú-horizont még békésen ringatózik

egy pupilládra feszülő meg nem született könnycseppben.

Még mindig a végtelen, szárnyait vitorlaként az égre táró

árnyát a feketére feszítő

horizont, az űr, és a soha,

és vándorló, soha újra meg nem található,

valahol elveszített kávéházak,

és a reggelek,

a zacc illata,

és ahogy kávéd fölé hajolsz,

és fehér inges, vérbő, borozó nyarak,

amint a parkban andalognak.

Kinyújtott kézzel állsz,

arcod

fehér,

fehér,

és nem is tudod, hogy elfelejtettél,

és „most”, és „szeretlek”, és „csendek”,

és soha úgy már, mint akkor,

megismételhetetlen,

mert „most” és nincs írmag,

és külön utak,

és dombok a távolban egymásra hányva:

harmóniába görnyedő véletlenek,

és fehér, fehér,

( az aprócska láng

árnyán megpihenve elmereng)

és éjszakák, Isten, és kék, mint annyi más –

mindig ez lesz.

Kinyújtott kézzel állok.

Örök éjszaka.

Tejszerű, hullámzó éjszaka.

VII.

Neon-falakként vibrál, bezár a tér.

Lélegzetem elfojtja a végtelen –

mindjárt hajamhoz ér.

Ne láss most,

(a párna arcodon)

ne tudd, hogy mind ugyanolyan:

a kék, a könny, a csend, profilod, a régi párna,

hajad gyolcsa, bőröd elfelejtett tapintása,

az este, s benne, vagy az út gödrében táguló körökben,

vagy szemedben, és szememben szemedben

az égről tükröződve

(táguló pupilla)

az időben megdermedve függ, s mindjárt hajamhoz ér

glóriád az égen

VIII.

S már csak csend, és bágyadt pirkadat,

csak glóriád remeg még egy ágon.

Kéken álmodó istenek hevernek

a mozdulatlanságban.

(Szemedbe nézek, s utoljára nézel belém

saját mélységeid osonnak szemedbe –

minden csended

némán hullik porba, ahogy

sírni kezdesz)

A földre nézek, s már csak egy

örök körökké táguló

elmúló pillanat –

S már csak csend, és bágyadt pirkadat,

a földre nézek, s látom, ahogy a végtelenben,

távol, de csak karnyújtásnyira,

az út gödreiben,

szemedben

(szememben) újra feljön a nap.

IX.

Régi „Isten óvjon” száll a csendben,

s hajamba akad a hazatért vándor sóhajával.

Hívásod visszhangját öklömbe szorítom.

Az ég pokróca –

Takarj be.

A föld, a könny, a kék

a csend és az elmúló éjszaka

mind ugyanolyan.

Ne félj –

betakarlak.

Lement a hold.

Kiszáradt az út gödre is.

Hajnal van.

Indulok.

Lent az álom, arcod és a föld,

és a lángcseppek a füvön.

Kinyújtom kezem,

s arcodhoz érek.

Szemedbe nézek. Útnyi láng.

Hajad homlokodra simítom –

fénycseppek a füvön

csend

Az időn elmerengve

sok aprócska láng

örökké tartó álmot ring a fűben,

s fent a fáradt csend helyén a fény,

szemedbe bújt ikon, korongnyi minta:

pokrócba burkol s vörös pírban ég –

a két Corinna.