Hónap: 2011 július

  Az utolsó áthatóvá sikeredett. Elfeledtem mindent végre. Két kezed közé fogtad arcom, a négy szem folyosóján át társbérletbe költöztettük lelkünk. Közlekedtünk egyikünkből a másikba, meztelen. E perc ezeredrészében gátlástalanul sétáltunk. Remélve hosszabb szemlélődés útvesztőjét, a táguló ürességben. A mélyet, [… Tovább]

Bárhova nézek, itt vagy egyre,itt hintázol szempilláimon,ha fázom, s összekuporgok remegve,meleg karodat érzem vállamon. Belesuttoglak a telefonba,az éji égre arcod pislogom, ideálmodlak tárt karomba,leped?mre b?röd simítom. A reggel elhozza bársony-hangod,nézel rám szép szerelmesen,olvadok t?led, ahogyan kérded:“kérsz kávét, Kedvesem?”    

Kihunyt csillagok tüzében ég? létem éjzöld barlangjába, lehajtom fejem szomorúságomból faragott nyoszolyámra. Közös boldog életünk látomását vetíti elém a képzelet, kinyújtom kezem feléd, oly soká kerestelek. Égszínkék pillantásod jeges leheletét érzem b?römön, megfagyaszt örökre, mégis te vagy börtönöm.

Saját festmény         Hol volt, hol nem volt. Hát ? lett   lázam, gyönyöröm, keservem!   Tündérálom. Szebbnek tetszik,   mint eddig írt összes versem.  

    A megaláztatás neki már kevés, azért feszeng csak, hogy megtépd ruhád. Tiszta szó helyett csavaros cselvetés maszatba fúlt kánonja borul rád.   Átfesti arctalanul eldeformált hittételeit a bűnös lélek. Sunyin föléd emeli korcs utódját a piedesztálra példaképnek.   [… Tovább]

avagy Kolompárék hazasítnak * Kolompárné unalmába, Arra gondolt, hogy a jánya, Jó lenne, ha asszony lenne, Tizennégyet bétöltötte.   Szólt gyorsan az ő urának, Nagykalapos vén cigánynak,  – Hej a Róza, mint egy rózsa, B?n lenne, ha elhervadna.   – [… Tovább]

  Szakadjon szét mindenségünk, és vissza se nézve éld kiszáradt szem? tétovaságod. Menekülj, fuss ezüst tükreid el?l s talán egyszer majd önmagad megtalálod. Nem festék az, mi rejt és nem is a vérvörös rúzsnyom. Láthatatlan dögpalást leplez számtalan kis titkot. [… Tovább]

Mint hazug érv feszül mellemnek a szó,  szeretlek. Megkopott, színtelen anyag, a varrásnál kifeslett. Foszladozó rongycsomóként csüng ajkadon. Leveg?ben rekedt, súlytalan lebeg, hagyom.   Az igazi ok elveszett valahol, talán régen hordott kabátod zsebében lapul.  Magamból mind kevesebb marad,feledett valóm [… Tovább]

Fotó: Fotóház – Cpt_Hun     Többé már nem leszek magányos, csordultig töltődtem veled. Belépirult a sápadt este is, amikor képzeletben átöleltelek.  Odafenn minden pohár betelt, itt ajkaimra járt a fém ízű eső. Párát leheltek a fáradt dombok, kevés est [… Tovább]

“Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt, hogy elfelejtelek, örökre. Nem közönyt jelent. Hanem, hogy hagylak szabadon repülni, szállj a magad útján. Abban a biztos reményben, hogy visszatalálunk egymáshoz.” (Ismeretlen)     a legfájóbbak mégis [… Tovább]

  Hosszú tél után márciust kiáltok. Nem vagyok b?nös, nem akasztanak. A szívem felett –kitavaszodván- nagy, fekete felh?k virrasztanak.   Háttal a napnak, terpeszben állok, az élet üres, rozsdaverte rét. Valahogy minden nehezebb most, az égig érnek a fájás-jegenyék.  

* Hiányzik a hajnali ködöt bontó vonat csattogása, az ébredő peron világa, a C-i kihalt resti bűn rossz kávéja íze, az a szál virág – papírban -, mit legtöbbször a a poggyásztartóba tettem, ottfelejtettem. Hiányzik az egy-kocsis lusta vicinális, a [… Tovább]

    Tanultam, a csillagoktól. Hajlatát a n?i lábnak, ahogy lüktetésben égnek a pórusok- s az erek: ágak. A murva titkait. Ha gy?z a lámpadülledés felett, és rejtve állnak közte borsónyi kis gólemek. A postaláda sárga álmait, mikor zománca se [… Tovább]

/Amy Jade Winehouse emlékére/   A legszaftosabb perc elvben lehetővé teszi, egy nézőpontokból tárgyalható ”magadhoz-ölelsz” választhatóságát. Füstök, porok közé álmodottVilág pezseg ott, túl a léten. Elítélt maradtál véd’ nélkül, a tiszta végtelenben.

    Fáj a hirtelen jött csend. Csak egy pók lesi a sarokbólletargikus reakcióim rezzenéseit.Hálója olyan érzékeny,részletekben hiányos, mint magam.Észre sem veszi, mennyireegyformák vagyunk.A csendet figyeli.Vár, hogy rezdüljön a fonál,amin kapaszkodik.Az élet is épp’ ilyen.Vékony, rezdül,majd néma csend…

    Medvecukor, télfagyi:olyan, mi csak rég volt,málnaíz? nyalókára mosolygott az égbolt.Piros lufi, szájjal fújva,nem flancoltunk gázzal– az megmaradt a Ligetnekt?n? varázsával… Vadvirág a domboldalban,nagy csokorba szedve:vadtátika, piros pipacs,szarkalábbal szegve.Ugróiskola a porban,bottal húzott rácsok,messzetünt már a gyerekkor,elfogytak az álmok…   [… Tovább]