H.Pulai Éva : Elhunyt Kristóf Ágota Kossuth-díjas író

A francia nyelven alkotó írót, aki idén márciusban vehette át a Kossuth-díjat, neuchateli otthonában keddről szerdára virradóra érte a halál. Temetéséről később intézkednek.

 

 

 

 

„Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. nem beszélem hiba nélkül, és csak a szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi súlyosabb. Ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.”

 

Idézet “Az analfabéta” című művéből

 

 Kristóf Ágota 1935. október 30-án született Magyarországon, Csikvándon. Gyermekkorát két testvérével együtt ott töltötte. Édesapja falusi tanító volt. Édesapját, politikai okokból, több éves börtönre ítélték. Szombathelyen bennlakásos kollégistaként végezte el a középiskolát, mivel Kőszegen nem volt leánygimnázum. Első verseit diákévei alatt írta. Érettségi után (1954) röviddel férjhez ment korábbi történelemtanárához. 1956-ban férjével és néhány hónapos kislányával Svájcba emigrált, és Neuchatelben telepedett le. Itt óragyárban dolgozott, később eladó lett, azután fogászati asszisztens. Új hazájában kezdetben magyarul írt, főként az asztalfióknak. Költeményeit a Párizsban megjelenő Irodalmi Újság és a Magyar Műhely közölte. Miután megtanult franciául, francia nyelven kezdett el írni , először hangjátékokat és színdarabokat, majd a elbeszélő műveket. 1986-ban jelent meg első regénye, Le Grand Cahier, a Nagy füzet. Az igazi sikert ezek a franciául írt regények hozták meg számára. Műveit több mint negyven nyelvre fordították le.

Drámái közül többet színre vittek.

 

1978-tól kezdett francia nyelven hangjátékokat és színpadi darabokat írni. A Svájci Irodalmi Archívum, amely megkapta hagyatékát, 23 drámáját tartja számon, de csak kilenc került a közönség elé. A nyolcvanas években zajos sikert aratott a Nyugat-Európában, majd később Magyarországon is megjelent A nagy füzet, A bizonyíték, valamint A harmadik hazugság című kisregényekből álló trilógiájával, amely körkép a második világháború éveiről, az azt követő világról egy család történetén keresztül. A trilógia több országban kötelező iskolai olvasmány.

 

2004-ben elkészült Az analfabéta című rövid önéletrajza. 2005-ben jelent meg Mindegy címmel novellákat és színműveket tartalmazó kötete, s mint akkor elmondta, “most már nincs kedve többet írni”.

 

Az írónőt 1988-ban Olaszországban Alberto Moravia-díjjal, Németországban életművéért 2001-ben Gottfried Keller-díjjal, 2005-ben pedig Schiller-díjjal tüntették ki. 2008-ban megkapta az Európai Irodalom Osztrák Állami Díját. Tavaly a Neuchateli Intézet díjátadójára nem tudott elmenni megromlott egészségi állapota miatt, viszont idén a Kossuth-díjat személyesen vette át Budapesten.

 

Akkor az írónő az MTI-nek úgy nyilatkozott, hogy vagy fél évtizede nem írt új művet, mert az egészségi állapota nem teszi lehetővé. “Olvasni sem tudok, mert a napjaimat kórházban töltöm, a kezelések nem engedik” – mondta, majd hozzátette: családjában, gyerekeiben, unokáiban leli örömét. 

 

 

 

 

Az út Csikvándtól Kínáig

Agota Kristof Európa-díjas íróval Petőcz András beszélget

 

 

Agota Kristof, aki életművének elismeréseképpen az európai irodalomért járó osztrák állami díjat vette át az elmúlt évben, 1935-ben született a Győr-Moson-Sopron megyei Csikvándon. 1956 óta Svájcban él. Műveit mintegy negyven nyelvre fordították le. A francia irodalmi kritika Becketthez és Ionescóhoz hasonlítja, és a XX. század végének egyik legfontosabb alkotójaként említi. Ez az interjú a Petőfi Irodalmi Múzeumban október 1-jén elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

 

– Évekkel ezelőtt, amikor Franciaországban, Lille-ben jártam, az ottani egyetem világirodalmi tanszékének oktatója említette, hogy számára a legfontosabb magyar író a franciául publikáló Agota Kristof. Néhány nappal később egy japán diák mondta ugyanott, hogy egy magyar írót ismer, de azt nagyra tartja, Agota Kristofot nevezte meg. Van sejtése arról, hány példányban fogytak el a könyvei szerte a világonő

– Fogalmam sincs. Több mint tíz éve hallottam egy japán adatot, akkor ott négyszázezerről beszéltek.

– Hol jelent meg legutóbb könyveő

– Kínában.

– Mi jelent ott megő

– Kínábanő A Trilógia.

– Tehát A Nagy Füzet, A bizonyíték és A harmadik hazugság.

– Igen.

– Francia kiadója, a Seuil folyamatosan piacon tartja a könyveit: A Nagy Füzet 1986 óta megvásárolható, ami nem azt jelenti, hogy nem fogyott el, hanem, hogy mindig utánnyomják.

– Igen.

– Különböző meghatározásokat olvasok Agota Kristofról. Az angol és francia wikipedia azt írja, hogy magyar író, aki franciául ír. Németországban magyar származású svájci írónak tartják. Itthon azt írták, nem magyar szerző, hanem svájci vagy francia, mert franciául ír. Mit gondol minderrőlő

– Nekem ez az egész mindegy, én magyar vagyok. Itt születtem, magyarul beszélek, az első verseimet magyarul írtam. Ma is magyar állampolgár vagyok.

– Hogyan és miért váltott nyelvető

– Svájcban éltem, körülöttem mindenki franciául beszélt. Nagyon lassan tanultam a nyelvet. Később szórakozásképpen elővettem a verseim, próbáltam fordítani őket franciára, de nem francia versek, hanem prózák lettek. Rövid történetek. Később, amikor belejöttem a nyelvbe, színdarabokat írtam, mert úgy éreztem, sokkal könnyebb színdarabot írni, mint prózát vagy verset. A színdarabhoz csak párbeszéd kell, nem kell hozzá leírás. Írtam kábé húsz darabot, amelyeket először abban a városban kezdtek játszani, ahol lakom meg a svájci rádiókban. Amikor a regényeim megjelentek, a színdarabokat is kiadták, és most mindenfelé játsszák őket.

– Az analfabéta című önéletrajzi munkájában azt írja, négyéves korától olvas. Tudatosan készült arra, hogy író lesz. Mindez gyerekkori elhatározás voltő

– Nem vagyok benne biztos, de úgy élt bennem, hogy igen.

– Ugyanakkor azt is írja, hogy „Svájcba érkezve, a reményem, hogy valaha is íróvá válhatok, körülbelül egyenlő volt a nullával”.

– Igen.

– Számos magyar író az emigrációt választva is folytatta az írást, több, akkor fiatal szerző az emigrációban kezdett publikálni. Miért érezte úgy, hogy nincs semmi esélye arra, hogy író lehető

– Mert nem tudtam a nyelvet, és ha magyarul írtam, senki nem olvasta el.

– Küldött verseket különböző lapoknak, az emigrációban megjelenő Irodalmi Újságnak, a Magyar Műhelynek. Bezártnak érezte magátő Nem volt közönségeő

– Nagyon kicsi volt a közönség. Csak néhány irodalomszerető ember vette meg ezeket a lapokat.

– Az volt az érzése, hogy mindez kevéső

– Igen, ez kevés volt. Szerettem volna többet írni, valami nagyot írni. Nemcsak verseket, hanem prózát is, és főleg regényeket. Mégis inkább színdarabokkal kezdtem. Aztán egyszer, nem tudom, miért, belemerültem egy történetbe. Ez kicsit az életemről szólt, amit megéltem, de nem úgy, mint Az analfabétában, hanem regény formájában.

– Ez lett később A Nagy Füzet. Rövid novelláknak indultak, reflexióknak, és aztán történetté álltak összeő

– Amikor a regényt elkezdtem, hasonló jeleneteket kezdtem írni, mint korábban a színdarabokban. Úgy is neveztem kezdetben ezeket, hogy jelenetek, első jelenet, második jelenet, harmadik jelenet. Ez volt a címük. Később lett belőlük valami folytatólagos, ami regénnyé változtatta az egészet.

– Az analfabétában írja, hogy a jeleneteket, „testgyakorlatokat” diákoknak készítette, és a próbák arra emlékeztették, mint amit a bátyjával csináltak gyerekkorukban, akit Janónak nevez, de valójában Jenő.

– Igen, Jenő bátyámmal meg a szomszéd barátnőmmel játszottunk ilyeneket.

– Miféle „testgyakorlatok” voltak ezekő

– Már nem nagyon emlékszem, de tudom, hogy játszottunk olyasmit, hogy egyikünk a szegény, másikunk a gazdag, meg aztán volt úgy, hogy órákon át énekelve beszéltünk, volt olyan, már a kollégiumban, hogy egy barátnőmmel elhatároztuk, hogy nem eszünk, vagyis éhezésgyakorlatot tartottunk.

– A Nagy Füzet különlegessége még, hogy többes szám első személyben íródott, „mi” cselekszünk, „mi”, az ikrek. Hogyan született ez a „mi”ő

– Úgy, hogy elkezdtem írni, hogy „a bátyám meg én” vagy „én meg a bátyám”. Ezt állandóan újra le kellett írni, és nagyon rosszul hangzott, ezért kihúztam, és odaírtam, hogy „mi”. Így sokkal egyszerőbb lett az egész, nem beszéltem se bátyról, se nővérről, csak azt írtam, hogy mi. És aztán, nem tudom, miért, talán mert kevés különbség volt közöttünk, csak egy év, ikreket csináltam belőlük. Legalább tizenötször újraírtam A Nagy Füzetet.

– Ez a „mi”, ezek fiúk.

– Igen, fiúk lettek.

– Két fiú, hogyha azt mondom, „rosszcsontok”, nagyon eufemisztikusan fogalmazok.

– Nyugodtan lehet mondani.

– A két fiú sok borzalmat él meg, látják szétrobbanni az anyjukat, aztán pedig embert ölnek, szenvtelenül, közönyösen. Ilyennek látta a gyerek Kristóf Ágota a háború időszakát, amikor is a történet játszódikő

– Igen, körülbelül ilyen volt ez az időszak, de amit leírtam, nem minden velünk történt meg, hanem más gyerekekkel, olyanokkal, akiket ismertünk, vagy olyan dolgokról is írtam, amikről hallottunk beszélni akkoriban. Mindezt összeszedtem, és beletettem a regénybe.

– Négyéves, amikor elkezdődik a háború, tízéves, amikor véget ér. Akár a Trilógiát, akár a Tegnap című regényét nézem, a gyerek ezekben a művekben mindig számkivetett, árva. Ilyen volt a gyerekkora, vagy mindez fikcióő

– Van, amit hozzátettem, igen, de voltak nehézségek a mi életünkben is.

– Újból és újból az elszakadás és az egymásra találás problémájáról ír. A főhőse mindig erősen kötődik a testvéréhez, és azt próbálja feldolgozni, hogy elszakították őt a „másikától”.

– Igen, ezt akartam kifejezni, mert volt olyan időszak az életemben, amikor mi, hárman, a testvéreimmel internátusba kerültünk. Akkor elmúlt a testvérség korszaka, mindez nagy fájdalom volt a számomra.

– Tizennégy éves korában történt ez.

– Igen. És 56-ban elszakadok ismét, mindenkitől.

– 56-ban senkinek sem mondott búcsút.

– Így volt, igen. Nem volt posta, nem volt telefon, úgy mentünk el, hogy nem adtunk hírt senkinek.

– Egy újszülöttel a karján, a férjével együtt nekiindultak a zöld határnak Ausztria felé.

– Igen, Kőszegnél.

– Novemberben. Évekkel később a svájci újságok arról írnak, hogy egy török apa akart átkelni a svájci zöld határon, és az újszülött gyereke ott fagyott meg a hátán. Leírja Az analfabétában, az eset kapcsán, hogy valamikor ön is ezt tette.

– Igen, megtörtént Svájcban a törökökkel ez a haláleset.

– Semmilyen nyelven nem beszélt, amikor elhagyta az országotő

– Tanultam oroszul.

– De, gondolom, nem tudott.

– Egyáltalán nem. A tanárok sem tudtak. Tanultunk egy-két Puskin-verset, ennyi volt az egész.

– Ausztriából véletlenül került Svájcbaő

– Igen, a férjem intézkedett mindenben. Nekem ott kellett maradni a lágerben a kisbabával, ő járt a konzulátusokra. Megtudta, hogy lesz egy vonat, ami indul Svájcba, és beszállhatunk. Először Lausanne-ba érkeztünk, utána Zürichben voltunk, onnan osztottak szét bennünket.

– Neuchâtelben kaptak lakást.

– Nem a lakásról volt szó, hanem arról, hogy az akkori férjem kivívta magának az ösztöndíjat, hogy tanulhasson, pedig már egyszer tanult.

– De még akart.

– Mivel tanár volt. De elhatározta, hogy biológus lesz, és megkapta az ösztöndíjat, és azt mondták, hogy a feleségének dolgozni kell. És odahelyezték a férjemet a neuchâteli egyetemre, engem meg az óragyárba.

– Óragyárban kellett dolgoznia.

– Öt éven keresztül hajnali ötkor a kisbabával a karomon busszal mentem minden reggel dolgozni.

– Azt írja: „Esténként a gyerekkel megyek haza, a kislányom tágra nyílt szemmel néz rám, amikor magyarul szólok hozzá. Egy alkalommal sírni kezd, mert nem értem meg őt, máskor meg azért, mert ő nem ért meg engem”.

– Igen. Bölcsődébe járt, így tanult meg franciául.

– Az analfabétában írja: „Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi a súlyosabb. Ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.”

– Igen, ez volt a helyzet.

– És még ezt is írja, visszaemlékezve a napra, amikor elhagyta Magyarországot: „ezen az 1956-os november végi napon egy néphez való kötődésemet veszítettem el, visszavonhatatlanul”.

– Tizenkét éven át nem tudtam hazajönni.

– Abban a Magyar Műhely-számban, amiben megjelent, Mándy, Rába György, Pilinszky társaságában publikált. A legjobb magyar írók.

– Hol jelent meg a versemű

– A Magyar Műhely 1967. július 15-i számában.

– De melyik országbanő

– Párizsban.

– Á, Párizsban, igen.

– A Magyar Műhelyt Párizsban adták ki.

– Igen.

– Amikor úgy döntött, franciául ír, azt gondolta, hogy ezáltal a stílusa megváltozikő

– Nem, nem. Ilyen gondolataim nem voltak, csak próbáltam franciául írni, és kész.

– 2006-ban, a Regard sur l’Est című folyóiratban egy beszélgetés során Beckettnek ezt a mondatát idézi: „franciául írok, hogy elszegényítsem magam”. Vagyis, Beckett és Agota Kristof is azért választott idegen nyelvet, hogy egyszerősödjenek, letisztuljanak a mondatai.

– Lehet, hogy erről volt szó.

– És azt is nyilatkozta, hogy nem szerette a saját verseit magyarul, túl szentimentálisak voltak.

– Ha nem változtattam volna nyelvet, akkor is abbahagytam volna ezeket a szentimentális verseket, és írtam volna egy rendes regényt, amelyik olyan lenne, mint A Nagy Füzet.

– Ha nem változtat nyelvet, akkor is regényíró lett volnaő

– Igen, igen, biztosan.

– És világhírő lenneő

– Azt nem tudom.

– Akkor is kínaiul, japánul jelennének meg a műveiő

– Nem tudom, lehet. De az biztos, hogy írtam volna magyarul is mindvégig.

– Azt írja Az analfabétában, hogy az ön számára mindegy volt, hogy hol, csak írni akart.

– És mindegy volt, hogy milyen nyelven. Ha Angliába kerültünk volna, akkor angolul írtam volna.

– Ma már nem tudna magyarul írniő Jobban érzi a francia nyelvető

– Igen, jobban érzem a francia nyelvet. De azt hiszem, hogy ha itt élnék egy-két hónapig, akkor hamar visszatérnék a magyarra.

– Szikár, egyszerő mondatokkal ír. Így pontosabban tud fogalmazniő

– Igen, pontosabban, és ez az igazabb. Mert ha hozzáteszem, hogy „ragyogott a szeme”, meg ilyen dolgokat, az mit jelentő Az nem jelent semmit. Meg, hogy ezt gondolta, azt gondolta. Honnan tudjam én, hogy ő mit gondoltő De ha csinál valamit, azt látom, hogy csinál valamit, azt megírhatom, azt azonban, hogy mi a véleménye, vagy mit álmodik, azt nem tudom, akkor meg miért mondjamű

– Amikor A Nagy Füzet írását befejezte, három kiadónak küldte el a kéziratot. Végül a Seuil reagált pozitívan.

– Igen, egy másik azt mondta, hogy erre nem lenne közönség.

– Ez volt a Gallimardő Vagy a Grassető

– A Grasset. A Gallimard csak azt írta, hogy nem, ez nem nekik való, vagy valami ilyesmi.

– Miután megjelent A Nagy Füzet, hozzákezdett a Trilógia második részéhez.

– Nem, amikor elfogadták, akkor már elkezdtem írni A bizonyítékot. Mert nem tudtam abbahagyni az ikreket. Nem tudtam elfelejteni őket. Így lett trilógia.

– Végig bizonytalanságban hagyja az olvasót, hogy léteznek-e ezek a bizonyos ikrek, vagy csak a főhős gondolja, hogy volt egy testvére. A bizonyítékban Lucas azt mondja, visszautalva A Nagy Füzetre, hogy lehetséges, hogy nem is ketten voltak Nagyanyánál, hanem csak egyedül volt ott.

– Igen, tudom, mindenki meg van zavarodva. Én magam is, ez a baj. Leadtam Svájcban, az ottani Irodalmi Archívumba a kézirataimat. Mindet áttanulmányozták, és látták, hogy többféle nagy füzetet írtam. Hogy A Nagy Füzet nem mindig így volt. Olyan is volt, amiben csak egy gyerek volt.

– A Nagy Füzet végét idézem: „Az őrjárat távolodik. Azt mondjuk: – Rajta, Apa! Húsz percünk van a következő őrjáratig! Apa hóna alá veszi a két deszkát, odamegy a drótakadályhoz, az egyiket nekitámasztja, felmászik. Hasra fekszünk a nagy fa mögött, befogjuk a fülünket, kitátjuk a szánkat. Robbanás. A szögesdróthoz futunk a két másik deszkával meg a vászonzacskóval. Apánk a második akadály előtt fekszik. Igen, át lehet jutni a határon. Csak valakit előre kell küldeni. Egyikünk a vászonzacskóval a kezében apánk nyomaiba és holttestére lépve átmegy a másik országba. Másikunk marad, visszamegy Nagyanya házába.” Így ér véget a könyv.

– Igen, gyönyörő.

– Aparegénnyé válik a történető Arról szól, hogyan lépjünk túl apánkonő

– Kicsit igen, lehet. A pszichológusoknak kell ezt elemezni.

– A másik különlegességhez újra megemlítem, hogy ez a három regény valószínőleg már sokmilliós példányban jelent meg a világon.

– Igen. Lehet.

– A bizonyítékból idézek: „Hirtelen egy nagydarab, féllábú férfi tőnik fel a terem közepén a mennyezetről lógó csupasz villanykörte fénykörében, és mankóira támaszkodva belekezd egy tiltott dalba. Lucas harmonikájával kíséri. A vendégek gyorsan kihörpintik poharaikat, és egymás után távoznak a kocsmából. A dal utolsó két soránál már könnyek csorognak a nyomorék arcán: »Megbőnhődte már e nép / A múltat s jövendőt«.” Azt hiszem, Agota, maga adta el a magyar Himnuszt a legnagyobb példányszámban a világon.

– Biztos, igen.

– Vajon mit gondol egy koreai, amikor ezt a két sort olvassaő

– Hát, nem tudja, miről van szó.

– Nyilván. Egy francia sem tudja.

– Nem. Mert tényleg be volt tiltva egy időben, azért írtam oda.

– Minden, amiről Kristóf Ágota ír, magyar. A kisváros, a háború, a deportálások. Minden. Kivéve a neveket.

– Igen. De az elsőben nincsenek nevek.

– Később megjelennek. A bizonyítékban, illetve A harmadik hazugságban.

– Igen, mert nem akartam utánozni A Nagy Füzetet.

– Miért döntött úgy, hogy olyan neveket választ, amelyek nem kapcsolódnak semmilyen nemzethező

– Mert azt akartam, hogy ne lehessen országhoz kötni. Két nevet választottam, Claus és Lucas, mindkettő lehet vezetéknév és keresztnév, ahogy a Kristóf és az Ágota is.

– Amikor ír, franciául vagy magyarul gondolkodikő

– Franciául.

– De változatlanul használ szótárt, nemű

– Most már nagyon ritkán. Meg hát nem is írok most már.

– Értem, akkor nem kell szótár, ha nem ír. Az analfabétában olvasom, hogy „tudom, hogy nem fogok úgy írni soha, mint egy született francia író”.

– Igen.

– Mégis híresebb, mint bármelyik született francia író.

– Na, azért nem biztos.

– A Seuil nagyon nagyra tartja Önt. A kiadója.

– Amikor a kínai szerződés megjött, azt mondták, hogy ez velük még sose történt meg.

– Agota Kristof az első szerzőjük, aki kínaiul is megjelentő

– Volt már más is. De nem akkora példányszámban, mint én.

– Dolgozik most valaminő

– Semmin.

– Tudok egy füzetről.

– Milyen füzetrőlő

– Olyasmi a címe, hogy Tila et Aglaé dans un champ.

– Nem! Tila nincs benne a címben. Csak Aglaé dans un champ.

– Akkor mégis van egy füzet.

– De nem fog befejeződni.

– Regény lenneő

– Igen. Csikvándról.

– Csikvándrólő

– Csikvándról szólna, mert a Trilógia az Kőszegen játszódik, ahol laktunk. Csikvándon még egész kisgyerekek voltunk.

– Nem ismerem Csikvándot. Faluő Kisvároső

– Falu, egy kis falu.

– Hogyan élt ott kisgyerekkorában, abban a falubanő

– Úgy éltünk, mint a parasztgyerekek. A barátnőmmel mentünk tehenet őrizni meg libákat.

– Mezítlábő

– Igen, igen.

– Tehenet, libákat őrzött. És az út hosszú volt Csikvándtól Neuchâ¬te¬ligő

– Hát nagyon, nagyon. Végtelen.

– Hosszú az út a négyéves, paraszti sorban élő kislánytól a világhírigő

– Végtelen hosszú. Mindig arra gondolok, szeretnék visszamenni, megtalálni azt a kislányt, és megmondani neki, mi lesz belőle.

– Azt mondta valahol, hogy nem lett jobb az élete azáltal, hogy elment 56-ban.

– Ez igaz, mindig ezt mondom.

– Jobb lett volna itthon íróvá válni?

– Igen.

 

 

LIII. évfolyam 43. szám, 2009. október 22.

 

Forrás

MTI

hu.wikipedia.org

es.hu

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1142 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva