Mint hazug érv feszül mellemnek a szó,
szeretlek.
Megkopott, színtelen anyag, a varrásnál
kifeslett.
Foszladozó rongycsomóként csüng ajkadon.
Leveg?ben rekedt, súlytalan lebeg, hagyom.
Az igazi ok elveszett
valahol,
talán régen hordott kabátod zsebében
lapul.
Magamból mind kevesebb marad,
feledett valóm most gennyes tályogként fakad.
Mára hová lett lényegem?
Nem tudom.
Azt, mi lett bel?lem, szégyellem,
s unom.
Szeretsz? Ugyan kit? Nem engem!
Saját kényedre alkottál, hiú önkívületben.