Marthi Anna : Csupaszság hat

Érinthetetlen számomra az ég,
bár szárnyam a vízb?l kilátszik.
Megel?zöl, s ujjbegyeimre súgsz –
pecsételed az ösvényt – jeltelen
a természet, csupasz ölelésben,
morzsátlan fölsöpörted, s tiszta.
Hisz fény rimánkodik hunyorgó
harmadik szemem el?tt, engedj!
Vizes a szárnyam, egyre csak n?,
es?ben érik, és mire megszárad,
göcsört-ágat küldesz, mennybéli
botot villámként; hajlott hátam,

nem egyenesítheti ki tér és id?.

 

*

 

Felh?tlen nappal, érinthetetlen.

Eget renget?n angyalok, világos
kéken, zeneiségük ászana-imám.
Nyújtózó sejtek hadba szállnak,
felvonul sóhajaim repetitív árja,
mély hangok halkan, s hangtalan.

Kétszersült aszkéta testem fénye

hajlított íját Napba szúrja, közel
szeleken utazó, hemperg? tudat.

?s-vényre ír. Ugyanazt a világot

lágyan, hézagok nélkül szemlél?,

egység-hálót vonva az egészre.

Érintés kapuja bennem kinyílik.

Átadunk, mint egy bölcs követ.

 

 

Anna, — el?ször is — az els? versszakot is központozni kéne, mint a másodikat, mert azok a gondolatáthajlások, úgy abban a formában nem szerencsések.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.07.20. @ 08:27 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1339 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak